A JUBILÁLÓ ZENEMŰVÉSZETI FŐISKOLA[1]

„A kultúrára költött pénz előbb utóbb megtérül”

(1875-ben öt tanár, 1925-ben ötvenhat)

Május első napjaiban háromnapos ünnepséggel üli meg Zeneművészeti Főiskolánk fennállásának ötvenéves jubileumát s ekkor veszi fel új nevét is. A nagymúltú és nagyjövőjű intézet ezúttal első igazgatójának emlékezetére a Liszt Ferenc Akadémia nevet fogja viselni. Hosszú és küzdelmes esztendőkön át érkezett el Zeneművészeti Főiskolánk második jubileumához, amint hosszú küzdelmek előzték meg létrejöttét is.

Mint vajmi gyakran, a kiegyezés utániévek parlamentjeiben sem volt túlságosan nagy fogékonyság a kulturális és különösen a művészeti kérdések iránt. Az ország egy kiscsoportja – belátva, hogy milyen óriási kulturális fontossága volna egy állami zeneoktatóintézetnek – már a hatvanas évek végén erősmozgalmat indított a Zeneakadémiamegalapítása érdekében. Szóval és tollal, küzdöttek érte s harcuk eredményesnek mutatkozott.1871-ben már az országgyűlésen is szóba került a Zeneakadémiaügye. Főleg Csengery Antal küzdött érte és Simonyi Ernő ellene. Jellemző, hogy Csengery itt kisebbségben maradt s a Zeneakadémia létesítéséről szóló indítványt itt szótöbbséggel elvetették.

Egy évvel később ismét szóba került a kérdés. Felvették a költségvetésbe a Zeneakadémiaszükségletének tételeit s a vita folyamán a képviselőház legnagyobb tekintélyei közül Deák Ferenc, Helfy Ignác és Simonffy Kálmán szállottak síkra az intézetért. A vita folyamán egy magas, karcsú fiatalember is felszólalt s gazdag érvelésű és meggyőző erejű hatalmas beszédben hangoztatta a Zeneakadémia felállításának a szükségességét. Ez a fiatalember, akinek szűzbeszédét osztatlan tetszéssel fogadták, Apponyi Albert gróf volt. A Zeneakadémia ellenzői elhallgattak. A tételt megszavazták, de még két esztendőnek kellett eltelnie, hogy az intézet meg is kezdhesse a működését.

Schwendtner apát, belvárosi plébános, ideiglenes helyiségül felajánlotta Hal-tér 4. szám alatti házának második emeletét. Ugyanitt lakott Liszt Ferenc is az első emelet néhány szobájában. Ma már nincsen meg a ház, de a Hal-teret is hiába keresnék. A régi Pestnek ez a nevezetessége, ahol nyílt piacon árulták az öles harcsákat és mázsás vizákat, a Belváros rendezése idején eltűnt. A környező ósdiházak helyén új bérpalotákat építettek. A teret feltöltötték, csak az Erzsébet-híd pesti hídfőjének baloldalán levő kis parkocska jelzi, hogy itt valamikor régebben is tér lehetett: a Hal-tér.

Schwendtner apát házának szűkös, szegényes kis másodemeleti lakása volt Zeneakadémiánk első helyisége s innen indultfejlődésnek zenekultúránk mai hatalmaspalotája. A kezdet bizony éppen olyan szegényes volt, mint maga a helyiség. Zeneakadémiánk évi fenntartási költségeire mindössze huszonkilencezer forintot fordított az állam s ebből a tetemesnek éppenséggel nem mondható összegből is törültek Zsedényi Ede indítványára 8360 forintot. Az intézet költségvetése így annyira összezsugorodott, hogy lehetetlenségnek látszott továbbra is fenntartani Zeneakadémiánkat. Ekkor boldogult királyunk, I. Ferenc József, ki a művészi kérdéseket szívén viselte, udvartartásának művészeti célokra szánt alapjából utalta ki a szükséges összeget.

1875. november 14-én nyitották meg Zeneakadémiánkat szép ünnepséggel, amelyen Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszterrel az élén a pesti hivatali és művészeti előkelőségek színe-java megjelent. Maga az intézet első elnöke, Liszt Ferenc nem vett részt az ünnepségen, mert külföldi hangversenyei miatt gátolva volt a hazajövetelben.

A Zeneakadémia igazgatósága és tanári kara az 1875/76-os tanévben:

Erkel Ferenc, Volkmann Róbert, Liszt Ferenc, id. Ábrányi Kornél, Nikolits Sándor

Liszt Ferenc mellett mindössze csak két rendes, egy rendkívüli és egy segédtanára volt az intézetnek. Ezek: Erkel Ferenc, aki egyúttal az igazgatói teendőket is ellátta, Volkmann Róbert, a világhírű zeneszerző, idősb Ábrányi Kornél és Nikotits Sándor. A tantervbe csak a zongorajáték és az elméleti kiképzés tanszakait vették fel. A tananyag megválogatását és az oktatás módszerét a tanárokra bízták. Növendék sem volt sok. Az első évben 38, a másodikban 51, a harmadikban pedig 12 tanuló iratkozott be a Zeneakadémiára.

A növendékek és tanárok között bizonyos patriarchális viszony fejlődött ki, ami az oktatást még eredményesebbé tette, mert a tanárok ismerték tanítványaik gyenge oldalait s ennélfogva könnyen úgy irányíthatták az oktatást, hogy a hiányosságokat minél jobban kipótolhassák. A lelkiismeretes munkálkodásnak meg is volt az eredménye: az intézet mai fennállásának harmadik évében megtarthatta első nyilvános növendék-hangversenyét, amelyen Aggházy Károly, Farkas Ödön és Szabados Károly zeneszerzést végzett növendékek műveit mutatták be. Csak hamar általánosságban belátták, hogy Zeneakadémiánk milyen nagy kultúrértéket reprezentál s öt esztendei fennállás után az intézet további fejlesztéséről is beszélni kellett. Igazgató-tanácsot szerveztek a Zeneakadémia mellé Schlauch Lőrinc püspök vezetése alatt s az igazgató-tanács javaslatára több új tanszakot állítottak fel. Egyben a haltéri kis helyiségből átköltözött a Zeneakadémia az Andrássy-útra, ahol egész sereg szoba és tanterem szolgálta a tanítás céljait.

Az intézet nagyhírű elnökének, Liszt Ferencnek a neve még a kezdet nehézségei között is tekintélyt biztosított Zeneakadémiának. Éppen ezért igen sokan azt hitték, hogy tönkremegy a Zeneakadémia, amikor a „minden idők legnagyobb zenésze” elköltözött Az élők sorából. A bajt még tetézte, hogy Erkel Ferenc is lemondott aggkorára való hivatkozással az igazgatói állásról. Ekkor a kormány egyesítette a Zeneakadémiát az Országos Színészeti Iskolával s a két intézet „Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémia” együttesen működött tovább Mihalovich Ödön vezetése alatt. Benne találták meg azt az embert, aki az akkor még szerény keretek közt mozgó intézetből a mostan világhíres zenei főiskolát ki tudta fejleszteni. Hosszú évtizedek szorgalmas és eredményes munkájával folyton növelte az intézet tekintélyét, gyarapította a tanszakokat és egész sereg kiváló, sőt világhíres zenészt nevelt a magyar kultúra nagyobb dicsőségére.

A Zeneakadémia tanári testülete az 1895/96-os tanévben.

Felső sor: Herzfeld Viktor, Passy-Cornet Adél, Pauli Rikárd, Szabó X. Ferenc, Szendy Árpád, Maleczky Vilmosné, Szautner Zsigmond, Burose Adolf;

középső sor:

Kastner Alfréd, Szabados Béla, Chován Kálmán, Hubay Jenő, Mihalovics Ödön, Popper Dávid, Thomán István, Erkel Gyula, Kobler Ferenc;

alsó sor:

Kruyswyk Péter, Pálóczi Lipót, Lentz Rezső, Fáyl Frigyes. Koessler János, Vízváry Gyula, Harrach József, Böhm Ferenc, Várady Antal, Bloch József, Gianicelli Károly

Éles szeme hamar felismerte az igazi tehetségeket s nagy judiciummal mindig a legalkalmasabb embert állította az egyes tanszékekre. Amikor a két intézet ismét különvált, ő a Zeneakadémia igazgatói vezetését tartotta még. Az ő nevéhez fűződik ennek az intézménynek naggyá és világhíressé történt fejlődése.

A század elején már az Andrássy-úti helyiség is szűknek bizonyult. Megépült a Király utca és a mai Liszt Ferenc tér sarkán a hatalmas zenepalota, amelyben Zeneakadémiánk méltó elhelyezést nyerhetett. 1907 májusában avatták fel az új épületet, országra szóló nagyzenei ünnepségek közepette. Ekkor már nem volt hangszer, nem volt elméleti ág, amelynek tanszéke ne lett volna. Az operai szak külön színpadot is kapott, hogy a növendékek minél tökéletesebb képzésben részesülhessenek. A fejlesztés nagy munkája véget ért. Michalovich Ödön most már csak arra törekedett, hogy az intézet színvonalát fenntartsa s ha lehet, még emelje is, továbbá, hogy a haladó korral lépést tartson. S ez sikerült is neki.

A forradalom vihara, mint annyi nagyértéket, őt is elsöpörte helyéről. A kommunizmus bukása után nagyörömmel vissza akarták hozni, de ő magas korára való hivatkozással nem foglalta el újból az igazgatói széket. Örökébe Hubay Jenő lépett, aki nagy elődjének vezérlő eszméi szerint, nem kisebb hivatottsággal vezeti tovább a világhírű intézetet, amelyre méltán büszkék lehetünk valamennyien. A jubiláló Zeneművészeti Főiskolában, amely most majd a Liszt Ferenc Akadémia nevet nyeri, jelenleg ötvenhat neves tanár tanítja a növendékeket. S az államnak jóformán pénzébe sem kerül az intézet, mert a hangversenyterem bérösszegei csaknem behozzák a kiadásokat.

Ez a jubileum okulásul szolgálhatna arra is, hogy a kultúrára költött pénz előbb utóbb megtérül.