Búcsú Sári Józseftől
(1935–2025)
Az életének
91. évében elhunyt Kossuth-díjas zeneszerzőtől, a Zeneakadémia volt
tanszékvezetőjétől Tihanyi László szavaival
búcsúzik:
Kiváló
zeneszerzőtől, formátumos tanáregyéniségtől, sokoldalúan
művelt entellektüeltől búcsúzunk Sári József személyében.
Életműve velünk marad, emlékét sok művész- és tanártársa, valamint
sok volt növendéke őrzi majd, de lényeglátó megjegyzései, kifogyhatatlan
anekdotái és lenyűgözően kedves személyisége nagyon fog hiányozni.
1935-ben
született Lentiben, 1954-ben lett a Zeneakadémián Szervánszky
Endre és Vásárhelyi Zoltán növendéke, diplomát 1962-ben szerzett. Zeneiskolai
tanárként és zongorakísérőként kezdett dolgozni, kamarazenekarokat
vezetett, de nem volt elégedett a lehetőségeivel. Úgy érezte,
akadályoztatva van az előrehaladásban – nekem név szerint is megnevezte az
akkori zenei élet egyik korifeusát, akit az akadályok hátterében sejtett. Ezért
kapva kapott az alkalmon, hogy 1971-től feleségével a Német Szövetségi
Köztársaságban élhessen, mint szabadfoglalkozású zeneszerző és zenetanár.
1984-ben tért
haza, én innentől figyelhettem közelről pályafutását, amely már nem
ütközött akadályokba: a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, majd a
Zeneakadémia tanára lett, tanszéket vezetett, habilitált. Ismertsége és
elismertsége is fokozatosan nőtt: Erkel Ferenc-díj (1991),
Bartók–Pásztory-díj (1995 és 2005), majd a Kossuth-díj (2009) jelezték ezt.
Tanárként Szervánszky hagyományát folytatta, minden
zenei kérdést sokoldalúan világított meg, széles intellektuális
kapcsolatrendszerbe helyezett és legendás anekdotáival színesített. Kiváló
kolléga, figyelmes vezető, sokunk emberi és szakmai példaképe volt,
akiből minden irigység, önzés teljesen hiányzott.
Zeneszerzőként
szinte minden műfajban alkotott, szólóműveit minden előadó
szívesen tűzte műsorra, zenekari darabjai remek szimfonikus
érzékről tanúskodtak, operáiban emellett kiváló dramaturgiai érzéke is
kibontakozhatott. Ritmuspolifóniája teljesen egyedi volt: bár ismerte és
gyakran használta is a régi nagy mesterektől ellesett megoldásokat, minden
újra nyitott, kísérletező szellem volt. Mélyen hitt abban, hogy a
művészetnek úgy kell szívet-lelket gyönyörködtetnie, hogy alapvetően
intellektuális maradjon, minden szépségével együtt sem szabad elveszítenie a
kapcsolatot a szellemi kiindulásával, amely végső fokon hitelesíti.
A magyar zenei
életet és benne a Zeneakadémiát komoly veszteség érte halálával.
Őrizzük emlékét, amíg csak lehet!
Tihanyi László
* * *
(Parlando
2025/5.)