Hegyvidék Díszpolgára címet kapott sFischer Iván, a BFZ ZENEIGAZGATÓJA[1]
Fischer Iván és az ünneplők
Budapest Főváros XII. kerület Hegyvidéki önkormányzata a Hegyvidék
Díszpolgára címmel tüntette ki Fischer Ivánt, a Budapesti Fesztiválzenekar
zeneigazgatóját 2025. november 6-án.
A laudációt
Gulyás Emese hegedűművész tartotta
Egy világpolgárt
köszöntünk ma. Egy művészt, aki saját elmondása szerint eddigi pályája
során – tehát felnőtt életében – sosem töltött 3 hónapnál többet egyazon
városban.
Fischer Iván nem csupán
a 12. kerületben van otthon. Otthon van Berlinben, Luccában,
a New York-i Carnegie Hallban, a bécsi Musikvereinban;
otthon van az amszterdami Concertgebouw színpadán és a 440 éves vicenzai Teatro Olimpicóban.
Azt gondolom, Iván
számára a koncertszínpad olyan otthonos közeg, ahol önmaga tud lenni. És ahol
sosincs egyedül: mert mi is ott vagyunk vele, azok a zenészek, akiket
alkotótárasául hívott az útra, amit úgy neveznek: Budapesti Fesztiválzenekar.
Így szólok most Önökhöz, a zenekar első hegedű szólamából felállva,
hangszer és kotta helyett kivételesen papírokkal a kezemben.
Gulyás Emese
Ne egy hagyományos laudációt várjanak tőlem, mivel a jelen helyzet
abszolút kívül esik egy hegedűművész napi tevékenységén. A
Fesztiválzenekarban azonban megszoktuk, hogy Iván nyughatatlan, kreatív
szelleme újabb és újabb, lehetetlen feladatok elé állít minket. Legyen szó egy
kórusmű elénekléséről a milánói Scala világot jelentő deszkáin,
vagy arról, hogy a zenekar hölgykoszorúja masírozva Monteverdit hegedüljön a Müpa közönsége előtt. Ehhez képest beszédet mondani
igazán semmiség!
Úgy hiszem, ma nem csak
a magam nevében szólok. Bízom benne, hogy kollégáim, a Fesztiválzenekar
muzsikusai is magukénak érzik szavaimat.
Hogy gondolataim a mi közös gondolataink. Persze ez az alkalom nem a
BFZ-ről szól, hanem Ivánról, de Iván elválaszthatatlan tőlünk, és mi
tőle.
Rendszeresen kapom a
kérdést, hogy mi a Fesztiválzenekar titka? Az első válaszom mindig az,
hogy Fischer Iván. Ma viszont felvetődik a kérdés, hogy mi Fischer Iván
titka? Mi kell ahhoz, hogy valaki létrehozzon és felemeljen egy magyar zenekart
a világ 10 legjobb együttese közé? Hogy a földgolyót bejárva olyan
rajongótábort vonzzon maga köré, akik sokadszorra is eljönnek velünk turnézni,
mert beszippantotta őket az élő zene csodája? Mi kell ahhoz, hogy
felépítsen egy olyan társulatot idehaza, akikre aztán elkötelezett
partnereiként számíthat? Honnan a kreatív vízió, amiért soha nincs két egyforma
koncert?
Nem tudom a pontos
választ. Azt tudom, hogy Iván egy zseni, aki a világ dolgait egészen
különlegesen látja. Más szinten gondolkodik, mint az átlagember és sziporkázó
géniusza folyamatos megújulásban tartja a szellemét és környezetét.
Hihetetlenül izgalmas
vele dolgozni! Mert amit kitalál, azt sosem betonozza be, hanem adaptálja a
jelenhez. Innovációk sora köthető a nevéhez, amelyekről tudjuk, hogy
divatot teremtettek, utat mutatva a klasszikus zene előadói számára szerte
a világon.
A közönséget éjfélkor,
babzsákokon beülteti a zenekar muzsikusai közé; az évtizedes hagyományokkal
bíró Kakaókoncerteket olykor átalakítja az
autizmussal élő gyermekek kedvéért; egésznapos maratont szervez egy-egy
zeneszerző életművét fókuszba helyezve. Ráveszi a zenekarát, hogy
kórusként lépjen színpadra; spontán válaszol a közönség kérdéseire a koncert végén.
Meglepetésműsorral is meg tudja tölteni a közeli Kongresszusi Központot –
vagy épp képes az aktuális közönségre bízni a műsor összeállítását. Az ilyesmihez
bátorság kell, és Ivánnak mindig bejön a számítása. Mintha látná maga
előtt az utat, hogy merre kell menni.
És nem csak a
koncerttermek közönségében gondolkodik. A Közösségi Hetek programsorozatnak
hála a nehéz sorsúakhoz is eljuthat a muzsika: hátrányos helyzetű
gyerekekhez, kórházakba, idősotthonokba látogatunk, élettel töltünk meg
elhagyatott zsinagógafalakat. Az ország legtávolabbi szegletébe is elutazunk,
és ha kell, még tovább. Igazi szolgálat ez a Fesztiválzenekar zenészei számára,
melyet szívvel-lélekkel végzünk Sanghajtól Vicenzáig.
Iván számára nem a taps
vagy az éljenzés a lényeg. Amióta ismerem őt, lobogó küldetéstudatot látok
benne, és minket, zenészeit is erre hív: a muzsikán keresztül szólni az
emberekhez, megérinteni a lelkeket. Megadva a hallgatónak a szabadságot, hogy
ő maga értelmezze a hallottakat. Mert valójában nem tudni, ki, hogyan, mit
él meg vagy ért meg a zenénket hallgatva.
A zene eszköz, a zenész
eszköz, és a karmester is eszköz. Együtt teremtjük meg a csodát a színpadon
(ezekben a napokban pontosan 113-an), oda-vissza energiaáramlásban, maximális
egymásra hangoltsággal.
A koncerteken sokszor
már a legelső hangban érezni lehet, hogy ez most nagyon jó lesz. Brahms:
1. szimfóniája a londoni Royal Albert Hallban. Emlékeztek, kedves kollégák?
Ahogy koncentrálódott az energia Iván avizójában, ahogy együtt lélegzett vele a
zenekar…A mai napig libabőrös leszek annak a koncertnek az emlékétől.
És sok ilyen élményünk van.
Flow és katarzis. Szinte
anyagon túli lélekállapotba kerülünk, és igen, ehhez az kell, hogy
legelőször abban teremtődjön meg ez az
állapot, aki vezet minket. Ezt jelenti Iván számunkra. Minden porcikájával
benne van a zenében, és olyan szuggesztív erő áramlik belőle, hogy
lehetetlenség máshogy játszani, mint ahogy ő mutatja. Arca leköveti a
zenei eseményeket, a tekintete teljesen átszellemül. Szerintem nem is tud
erről, ez nála ösztönös.
Ezt éltük meg a Don
Giovanni legutóbbi előadásai közben is. Vibráló drámaiság, színek,
lendületek, karakterek megteremtése egyetlen mozdulattal… Iván mestere Mozart
zenéjének.
Ma pedig Richard Strauss
monumentális alkotását, a József-legendát próbáltuk. Hosszú és komplex mű,
amit valószínűtlenül rövid idő alatt kellett összeraknunk. Holnap már
koncert, és tudom, hogy minden rendben lesz, mert Iván nem csupán a zenei
folyamatok megalkotásának mindentudója, hanem az időgazdálkodás terén is
vérprofi.
Bartók… Amikor a
konzervatóriumba jártam, a zenetörténet tanárunk azzal a felhívással tette fel
az 1. zongoraverseny CD-jét, hogy „ez a világon létező legtökéletesebb
felvétel a műből: Kocsis Zoltán, Fischer Iván és a Budapesti
Fesztiválzenekar”. Ez az etalon számomra azóta is. Igen, Iván, mércévé válsz –
ez van, jobb, ha elfogadod.
Mahler külön kötetet
érdemelne. Nem is tudtam választani, mit említsek, mert a teljes
Mahler-életmű Iván kisujjában van: érzi a zsigereiben. Bele meri engedni
magát abba a világba, amely ötvözi a békebeli idők eleganciáját, a
végzetes-végletes, felfokozott, csapongó érzelmeket, a hitet a természetben és
a transzcendensben. S mely zene az őt körülvevő világ aktualitásaiból
is mer inspirálódni.
Így komponált Mahler, és
így komponál Fischer Iván. Hiszen Iván zeneszerzőként is aktív. Játszottuk
már operáját, kantátáját, ismerjük vokális műveit és nagyon szeretjük a
zenei nyelvezetét és látásmódját. Ma az ő tollából hallgatunk majd muzsikát,
és ha jól tudom, Iván, te fogsz majd néhány szót mondani a műről.
Azt látom, Ivánnak ma
már nem elég a partitúra. A fentieken túl rendezőként is jelen van az
operaelőadásaink megalkotásában. Még koncert közben is rendez, ha arra van
szükség. Néhány napja a Teatro Olimpicóban,
a beugró énekesnő számára folyamatosan mutatta, mikor menjen kicsit jobbra
a szűkös reneszánsz színpadon, vagy mikor jöjjön be gyorsabban. Higgadtan,
egyértelműen, bátorítóan adta a jelzéseket, és közben fél kézzel minket
vezényelt, a zenekart, akik elképedve néztük ezt a problémamegoldó „multitaskingot”.
Iván a rendezéseivel
olyan kreatív vonalat visz, ami nyomán a BFZ amolyan összművészeti
projektté alakult át az évek során. Verdi Falstaffjában fekve énekeltünk,
jelmezbe bújva, fejünkön apró, világító cilinderekkel – hogy csak egy példát
említsek. Nem tudom, van-e a világon még egy szimfonikus zenekar, amelyet
ilyesmire rá lehet venni. Arról pedig fogalmam sincs, hogy Iván milyen terveket
forgat még a fejében – de állunk elébe!
Mert az ő
kreativitásán keresztül teret kap a mi kreativitásunk is; ez pedig –
meggyőződésem –, hogy inspirálja Ivánt. Bizalmat és teret ad
számunkra, az önkifejezésre, művészi kiteljesedésre, legyen szó
népzenéről, jazzről, vagy a korhű hangszereken való játékról. Ez
utóbbiért személyesen is hálás vagyok neki, hogy elmélyedhettem ebben a gazdag
zenei világban.
A Fesztiválzenekar
élő alkotóműhelyként létezik Iván keze alatt – így vezet minket a
holnap felé. A jövő pedig már itt van velünk: a zeneművészek új
generációjának képviselői, az Európai Zenekari Akadémia fiatal
művészei fognak nemsokára muzsikálni nekünk. Örömmel, felszabadultan.
Mert zenekarunkban igazi
örömként élhetjük meg a hivatásunkat. Ennek alapja egy olyan karmesteri,
vezetői attitűd, amiben tisztelet, nyitottság és kíváncsiság van azok
iránt, akik megszólaltatják a zenét.
Iván sokszor elmondja,
hogy úgy tekint a Fesztiválzenekarra, mint egy nagy családra: az ő zenei
családjára. Turnékon 0-24-ben együtt vagyunk, Iván is velünk utazik, sőt,
egyazon hotelben lakunk. Fontos számára, hogy minden egyes muzsikusáról tudjon:
hogy mi van velünk, mit gondolunk, hogy vagyunk. Koncert után, vagy akár a
reptéren is oda lehet menni hozzá privát életünk örömeivel és
kérdőjeleivel. Ismersz minket, Iván – és talán mi is ismerünk téged.
Azt is kivételes
dolognak érzem, hogy Ivánék otthona nyitva áll előttünk, zenészek
előtt. Az operapremierekhez kapcsolódó összejöveteleknek vagy a
születésnapi házi muzsikálásoknak köszönhetően navigáció nélkül is
eligazodunk a környéken. Itthon vagyunk mi is a 12. kerületben.
És honnan van Ivánnak mindehhez energiája? Számomra rejtély. Eddig nem tudtam
megfejteni munkabírásának titkát (a kávén túl).
Zenekari berkeken belül
szállóigévé vált egyik mondása, mi szerint „a tehetség kapacitás kérdése”. Nos,
ez alapján Fischer Iván rendkívül tehetséges, mert kapacitása tényleg végtelen!
Teljes odaadással van jelen a pillanatok egymásutánjában, és tőlünk is ezt
várja el: hittel jelen lenni a zenében, hinni művészetünk erejében és ezt
sugározni a közönség felé, koncertről koncertre.
Négy napja még turnén
voltunk; hétfőn pedig újra beállunk a reptéri sorba. Iván vezetésével
ismét útra kelünk, a zene szolgálatában. Számolva a napokat, hogy mikor térünk
haza – egy időre. Ezért magamhoz és zenésztársaimhoz is szólnak záró gondolataim.
Egy kortárs dal, amolyan mai népdal egyszerű kis refrénjét hoztam, ami
befészkelte magát a fejembe az előző turnénkon.
’Ha az ember messze menne, el ne feledje a
házát, merre tart és honnan érkezett; siratja bús magányát;
ha az ember messze menne, el ne feledje a házát, s
annak melegét, mi visszavár.’
Kedves Iván, azt
remélem, hogy érted, érzed ezeket a mondatokat.
Így köszöntelek ma, az
otthonod szomszédságában.
Szeretettel gratulálok!
Gulyás Emese
hegedűművész