Bárdos Lajos sírjánál[1]
Forrai Miklós
búcsúszavai[2]
A temetőkapu
Mind a kettő nyitva,
Bárcsak engem odatemetnének
Sej, abba a fekete sírba.
A sírom tetején
Őszirózsa nyílik,
A baracsi piros
barna lányok
Sej, rólam szedik a virágot.
Szedjétek, szedjétek
Rólam a virágot,
Csak azt az egy fehér liliomot
Sej, rólam le ne szakítsátok.
(Magyar népdal)
Ilyen őszi idő volt, mint most,
éppen 55 éve, amikor ezt a népdalt a Rádió 1-es stúdiójában bemutattuk. A Cecília
Kórus – a kedves – énekelte az új vegyeskari népdalkórust, s a feldolgozó:
Bárdos Lajos vezényelte.
Óh, nem vezényelte! Varázsolta! Igen! Bensőséges,
mágikus sugárzással.
Szellemének felidézése, tanításának bölcsessége, magatartásának és útkijelölésének
biztonsága ad bátorságot, hogy Rá emlékezzünk a hála és tisztelet hangján.
Tanítványai, dalosai, az Éneklő Magyarország, az Éneklő Ifjúság
lelkével.
Nagyon sok mindent tudott és ismert, csak egyet nem: az üresjáratot.
Sokat komponált, sokat írt, de selejtet soha! Nem ismerte a jóra való restséget
és a belefáradást.
Boldogok voltunk, mert boldogok lehettünk mi, akik irányításával a Mátrai
képeket, Beethoven Missa Solemnisét,
Harmat Artúr De profundisát tanulhattok és
ismerhettük meg. Vagy éppen merész csodatettét: Stravinsky Zsoltárszimfóniáját…
Felejthetetlen próbáinak nem volt egyetlen
kárba veszett pillanata sem, mert azt géniusza nem könyvből tanulta, a
kötés és oldás, a szív és az ész, a tréfa vagy az elmélyülés titkos
pillanatait.
És alapított – egyetlenegyszer – egy
kórust, az énekkari művészet (Bach-Händel, Mozart-Beethoven,
Liszt-Bartók-Kodály) remekeinek bemutatására, ébrentartására. Egy minden szép
iránt fogékony, jó torkú”, tiszta szívű, lelkes gárdából: a Budapesti
Kórust.
E kórus Tőle kapott és átvett örökös
karnagya, itt és most azon töpreng valamennyiünk
szívével: mi örök a földön?
A válasz? Örökös” az, amit Bárdos Lajos
örökségül ránk hagyott. Az, amit sem idő, sem divat, sem az emlékezet nem
semmisíthet meg mindaddig, míg egy igaz ember, olyan, mint Ő volt, él,
alkot, vezet itt a földön.
Köszönjük, köszönjük Neked, kedves Lajos!
Búcsúzunk, de nem búcsúzunk örökre. Egy
magyar népdal – költészetünk ősforrása – megsegít. Igy szólítja álomba a
megfáradt testet:
Csillagoknak
teremtője
Vigyázz
minden emberekre.
Árvákra
és özvegyekre,
...útonjáró legényekre...