70
ÉVE SZÜLETETT
DR.
KARASSZON DEZSŐNÉ NAGY MÁRTA[1]
(Budapest, 1955. november
4. – Pécel, 2008. június 26.)
ének-zenetanár, karnagy.
1955 – megszületik Nagy Márta, Nagy Gyula
református lelkipásztor hatodik gyermekeként.
1974 – érettségi vizsgát tesz a budapesti
Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában.
1976 – házasságot köt Karasszon Dezső
orgonaművésszel.
1977 – megszületik első fia,
Dezső.
1979 – oboa-, szolfézs-, énektanári
diplomát szerez a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni
tagozatán, megkezdi pedagógiai munkásságát a nyírbátori zeneiskolában.
1980 – megszületik második fia, Dániel
1982 – megszületik harmadik fia, Dénes 1984 – tanítani kezd a debreceni Kossuth
Lajos Gyakorló Általános Iskolában (az énekórákon kívül a „kicsik” kórusát
vezeti).
1992 – megszületik leánya, Eszter.
1994 – tanítani kezd a debreceni Simonffy
Emil Zeneiskolában (elsősorban oboát, de szolfézst is) 2002-től
kezdve egyre intenzívebben foglalkozik életmód-kutatással és -tanácsadással.
2007 – a Just-Nahrin Hungáriánál
értékesítési igazgatóvá lép elő.
2008 – hosszú, súlyos szenvedés után
megtér a jobbik hazába.
„Mert
több az élet, mint eledel, és több a test, mint az öltözet.” (Máté
evangéliuma 6:25)
Pusztán életrajzi
adatokkal emlékezni dr. Karasszon Dezsőné Nagy Mártára olyan lenne, mint
egy hatalmas szimfóniának csupán a ritmusát eljátszani. Belegondolva: egy élet
52 évvel rövid, de egy háborúban fél évszázad megváltoztatja rengeteg ember életét.
Minden ember életének megvan a saját küzdelme, és úgy gondolom, hogy
Karasszonné Márta megnyerte a saját élete háborúját.
Megnyerte az
anyaság csatáját. Négy gyermeket nevelt fel, és nem akármilyen szeretettel!
Ahogyan a madár megtöri a fiókájának az eledelt, ő úgy lehelte hidegre a
forró levest, és ahogyan a madár megtanítja repülni a kicsinyeit, ő addig
és olyan szorosan fogta a kezünket, ahogyan szükségünk volt rá.
Megnyerte a család
csatáját. A család egyik legmeghatározóbb mozgatója, nagy családi ünnepségek,
születésnapok és felejthetetlen karácsonyok csengő-angyala volt,
mindenkinek kedvébe járva, a kedvencét főzve, mindent megszervezve.
Megnyerte a
tanárság csatáját. A gyerekeket szerette, de szigorúan tanította. Sok levél és
rajz maradt ránk emlékként ezzel kapcsolatban.
Megnyerte az üzlet
világát. De nem csupán közvetlenül azt az ezerötszáz embert, akinek papíron is
a vezetője volt, hanem az egész csapatot tanította, ha kellett, énekelni,
ha kellett, együtt sírt és nevetett mindenkivel. Sikerének a titka az odaadó tanulás,
a kitartás és a bizalom volt. Ő maga írta egy jegyzetében: „Boldog vagyok,
ha úgy gyarapszom, hogy azzal másokat is segítek.”
Ez csak néhány
csata a számtalan közül az ő háborújában, és csak néhány, amit helyettünk
magára vállalt. A hasonlatnál maradva, nekünk egy dolog adhat megnyugvást: hogy
odafentről éppen egy ilyen jó harcos hiányzott. Nekünk pedig egy rövid
időre, amit itt töltünk, megmarad örök emlékként egy pirosló arc,
egyfénylő tekintet, és a jellegzetes kacagás.
Karasszon
Dezső, Karasszon Eszter
Fábry
Szabolcsné
tanszakvezető emlékezése: „Karasszon Dezsőné Márti a kolléga
szemével. Az első, ami eszembe jut róla: a nevetése… Az az állandó
derű, jókedv, ami áradt belőle – igazi áldás a mi pályánkon. Minden
pedagógusnak könnyebb lenne (és persze tanítványainak is!), ha tudna olyan
tisztán, szívből kacagni, ahogy Márti tudott.
És a szeretet… A
zenetanárnak kiváltságos helyzete van a pedagógustársadalomban: heti 1 teljes
órát tölt kettesben tanítványával. Ez olyan személyes kapcsolatok kiépüléséhez
vezet, ami nehezen alakulhat ki máshol az oktatási rendszerben.
Mindig van egy
sajátos karaktere a hangszeres tanár és osztálya, az általa tanított gyerekek
összességének. Mártinál ez a karakter kifejezetten családias volt. A tantermét
díszítő fotók, melyek a gyerekek otthoni életét is behozták az iskolába; a
vizsgahangversenyek utáni beszélgetések, közös órák… mind az együvé tartozás
érzését segítettek kialakítani.
Kedves Régi
Tanítvány! Ha véletlenül olvasod e sorokat: megvan még az a szobanövényed, amit
Márti nénitől kaptál egy tanév végén? Tudod, amit minden szünidei oboázás
után meg kellett locsolni és szeptemberben beszámolni róla: mennyit nőtt a
nyáron, nem pusztult-e ki szegényke?
Igényes volt,
mindig tanított. Saját osztályának hangversenyein kívül – ami természetesen minden
hangszeres tanárnak feladata – iskolai, fafúvós tanszaki rendezvényeken is
vállalta a műsorvezető szerepét, és ez nemcsak egyszerű
műsorközlés volt, hanem ismeretterjesztés, a műsorra való érzelmi
ráhangolás – jó volt hallgatni. A zenetanár élethosszig tartó feladata a
gyakorlás: a hangszertudás szinten tartása, az elméleti háttér állandó
frissítése: Márti ezen a téren is példamutató volt. Férjével és gyermekeivel
zenés áhítatokon szerepelt rendszeresen, az iskolai tanári hangversenyek
közreműködője volt, kamarazenélt kollégáival, tovább képezte magát
egy másik hangszer, a furulya és a régi zene oktatásának területén, speciális
szolfézs-elmélet tárgyat tanított a balett tanszakos növendékeknek, nyitott
volt, mindig kész a megújulásra. Ez a tulajdonsága, no meg a családja,
gyermekei sorsáért érzett felelősség vitték új pályára, ahol tudjuk, soha
nem bújt ki zenepedagógusbőréből.
Hiányzik ez a nagyon szeretetteljes és
szeretetre méltó ember, az az őszinte nevetés!”