PAPP GÉZA 110
(Budapest, 1915. április 29. – Budapest, 2013. február 26.)
zenetörténész.
IN MEMORIAM PAPP GÉZA[1]
2016. február
26-án, 98 éves korában meghalt Papp Géza, a magyar zenetörténet kiváló
kutatója. A visszahúzódó, háttérben munkálkodó emberek közé tartozott. Csöndes
jelenlétét magától értődőnek tartottuk, pótolhatatlanságára csak
elvesztésekor ébredünk rá.
1915. április
29-én született Budapesten. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán
1934 és 1941 között hármas képzésben részesült: irányt adó
művész-pedagógusok keze alatt egyházkarnagyi és középiskolai énektanári
oklevelet (Harmat Artúr, Bárdos Lajos, Ádám Jenő), az orgona tanszakon (Zalánfy Aladár) végbizonyítványt szerzett. Legnagyobb
eredményeit zenetudósként érte el, de eredeti szakágaihoz is hű maradt.
1941–1960 között tanítóképzőben, gimnáziumban és zenei általános iskolában
énekzenetanárként, 1946–59 között egyházkarnagyként is tevékenykedett, 1960-tól
kezdve nyugdíjazásáig (1977) a Tankönyvkiadó felelős szerkesztőjeként
dolgozott, pedagógiai kiadványok szerkesztője és társszerzője volt. A
zenetudományok kandidátusa címet 1971-ben nyerte el.
Gazdag
tudományos életművéből két témakört emelünk ki. A fiatal Papp
Gézaérdeklődését a dallamtörténet kérdései keltették fel. Nem tudom, csak
gondolom, hogy nem véletlenül kezdte pedagógiai működését a Csíkszeredai
Római Katolikus Főgimnáziumban, a Kájoni János munkáit őrző
csíksomlyói ferences könyvtár közvetlen szomszédságában. 1942–44 között, majd
1956-ban sorra járta az erdélyi szerzetesi, kollégiumi, városi könyvtárakat és
kézirattárakat, többek között Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Nagyszebenben, Sepsiszentgyörgyön
vizsgálódott. A későbbiekben a 17. század magyar vokális zenéjében
jelentkező idegen hatásokat, énekelt dallamaink eredetét kutatta, ezzel
összefüggésben élénken foglalkoztatták a magyar-lengyel zenei kapcsolatok.
Mintegy 25 éves anyaggyűjtő és feldolgozó munka után, 1970-ben adta
közre a Régi Magyar Dallamok Tárasorozat második tagjaként A XVII. század
énekelt dallamai című kötetét, a magyar zenetudomány egyik alapvető
kézikönyvét. Papp Géza a könyv bevezetésében így fogalmazott: „Ez a kötet
egyrészt irodalomtörténészeink párhuzamosan folyó nagyvállalkozásának, a »Régi
Magyar Költők Tára« XVII. századi sorozatának kiegészítéseként fogható fel,
másrészt az MTA Népzenekutató Csoportjának egyre terebélyesedő, a régmúlt
zenéjére is kiterjedő munkálataihoz adhat történeti adalékokat.” Nem
született volna meg nélküle egy másik kézikönyv, a
Bárdos Kornél szerkesztette Magyarország zenetörténete II. kötete sem (1990),
melynek számos fejezete Papp Gézamunkája.
Életének egy
másik negyedszázadát a verbunkos zenének, ennek a
magyar zenei romantika kibontakozásában jelentős szerepet játszó
forráscsoportnak szentelte. Ugyanazzal a körültekintő módszerességgel,
több ágon párhuzamosan haladt a problémák sűrűjében, mint korábbi
dallamtörténeti kutatásaiban. Ahogy sorjáznak e témában publikációi,
stílusvizsgálat, tudomány- és intézménytörténet, könyvészet és kottakiadás,
tipológia és variánskutatás váltja egymást. Szerényen Bibliográfiai kísérletnek
nevezte azt a tanulmánysorozatot, amely időrendben, tematikus jegyzékek
formájában adja közre a nyomtatott formában megjelent verbunkos kiadványokat.
Nemcsak a könyvészeti adatokat adja meg, hanem a darabok kezdősorait,
sőt teljes változatkörét és irodalmát is közli. Ugyanígy veszi számba
módszeresen, könyvtáranként, gyűjteményenként haladva a verbunkoszene
kéziratos forrásait is. Ez utóbbinak legnagyobb vállalkozása A verbunkos
kéziratosemlékei (1999) című kötet, az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára
verbunkos anyagának feldolgozása.
Papp Géza
1997-ben Szabolcsi Bence-díjat, 2005-ben pedig az MTA elnökének
előterjesztésére, a zenetudomány terén elért kiemelkedő
jelentőségű életművéért a Magyar Köztársasági Érdemrend
Tisztikeresztje kitüntetést kapta.
Végső útján
a magyar zenetörténet és népzene kutatóinak hálája, köszönete és szeretete
kíséri. Legyen áldott az emléke!
Domokos Mária
PAPP GÉZA: LISZT FERENC III. MAGYAR
RAPSZÓDIÁJA*
Liszt - Hungarian
Rhapsody No. 3 (Audio+Sheet)
[Cziffra] (4:23)
A legrövidebb
rapszódiák egyike – mind terjedelmét, mind pedig előadási idejét tekintve
–, s olyan témák felhasználásával készült, amelyeknek eredetére zenetörténeti
kutatásunk eddig még nem mutatott rá.[2] Első
megfogalmazása a Magyar Dallok IV. füzetének 11. számaként 13 évvel korábban,
1840-ben jelent meg; itt befejezésül még egy táncdallam szerepel, amelyet Liszt
később végleges formájában a VI. rapszódiába helyezett át.[3]
A kódával
berekesztett, visszatéréses háromtagú formát (ABA) mutató tétellel kapcsolatban
valójában három témáról beszélhetünk, bár a korábbi vázlatos elemzések csak két
azonosításra váró dallamot említenek, Liszt tempójelzéseinek
(Andante-Allegretto) megfelelően. A Magyar Dallokban
a tempókarakterek nem változnak ennyire hirtelen; a kezdő Andante sostenuto után a második dallam nyolcadmozgásban
is csak un poco animato,
ugyanakkor a sempre piu animato (Tempo rubato) jelzéssel
emelkedik ki az a harmadik téma, amely ugyan az előző szerves
folytatásának, mintegy parafrázisának látszik, eredetét tekintve mégis önálló
témának kell tartanunk.
Ami az első két témát illeti, Liszt
előtt az a verbunkos táncdarab állhatott, amelyet jelenleg egyetlen, a
bécsi Österreichische Nationalbibliothek
tulajdonában lévő kéziratból – Ungarische per il Clavi Cembalo.
No. 3 –ismerünk.[4] Hogy
megjelent-e valaha is nyomtatásban, nem tudjuk; maga a kéziratos
gyűjtemény 1800 táján keletkezhetett. A föltételezett forrás és az átirat
előjegyzésben egyezése valószínűvé, sőt bizonyossá teszi, hogy
Liszt elsősorban nem cigányzenekarok játékából ismerte meg a témákat, mint
azt máskülönben természetesnek tarthatnánk.[5]
Összevetésükből kitűnik, hogy az Andante témája kisebb eltérésekkel
került ki a zeneszerző tollából: már az elején rögzítette a hangnemet
(b-moll), míg a kéziratban csak a 6-7. ütemekből derül ki, hogy
tulajdonképpen bőkvartos dórról (gesz helyett g) van szó.[6] A Lisztnél az e
csak átmenő és alsó váltóhangként jelentkezik (1. kottapélda[7]).
Az Allegretto első (b1) témája is
kéziratos táncunkból eredeztethető (2. kottapélda[8]). A
megismétlődő együtemes moll pentachord-motívumot
azonban Liszt átalakította, a továbbiak átvételétől pedig eltekintett. A
bővített másod beiktatása és a hangelőlegezések folytatása itt mintha
a következő (b2) téma érdekében történt volna, már a korábbi letétben. Ha
pontosan ebben a formában nem is, ezt a Liszt szemében bizonyára jellegzetesnek
tetsző, egzotikus dallamot (vö.: cigányskála,
bőkvartos moll v. ungár[9]) számos korai
táncgyűjteményünkben megtaláljuk[10] (3. kottapélda'[11]). Liszt az
első témát úgy bővítette ki, hogy a hallgatónak az lehet a benyomása:
a két téma már eredetileg, a felhasznált forrásban is együvé tartozott.
A rapszódiában az Allegretto 17-27. ütemei
– természetesen nem változatlanul — megismétlődnek (28-38. o.), a Magyar Dallokban nem; ott 16 ütem után visszatér az első téma
(come prima), majd a 40.
ütemet követően közvetlenül csatlakozik hozzá a már említett gyors
zárótétel. Ennek helyét a végleges megfogalmazásban az Allegretto témáiból
kialakított, lefelé haladó szekvenciás menetek (patetikus anticipációk) sora
foglalja el (54-61. o.); első üteme egybeesik a visszatérő Andante
(Tempó I.) záróütemével. A szekvenciasorozat rövid megszakítással öt oktávot
jár be, s a magasabb fekvések B-dúrban mozgó szexi- és oktávmeneteibe, az 57.
ütem kromatikus futamába belezúg a balkéz b-esz-gesz-a-cesz hangzata, mint a b-moll (58. ü.), illetve B-dúr (62.
ü.) akkord négyes késleltetése (4. kottapélda). Ehhez hasonló effektust Liszt
többi rapszódiájában nem találunk. Csendes megnyugvást hoznak az utolsó ütemek:
sokszor hallott motívum itt a B-dúr pentachord
keretében ,,indolíd” hangsorba transzformálva hangzik
fel ismételten.[12]
Az alábbi szerkezeti áttekintéssel
párhuzamosan szemlélhetjük a Magyar Dallokban közölt
első változat felépítését is. (Lásd a 5. jelzésű ábrát)
