Dr. Kutnyánszky Csaba és Somogyváry Ákos ünnepi gondolatai
A mi
Erkelünk c. dokumentumfilm koncerttel egybekötött bemutatóján
(2025. XI.
7., Zeneakadémia, Solti terem)
Az Erkel dokumentumfilm
plakátja
I.
DR. KUTNYÁNSZKY CSABA[1] ÜNNEPI
KÖSZÖNTŐJE
Dr. Kutnyánszky
Csaba
Dr.
Kutnyánszky Csaba: Erkel (pdf)
II.
SOMOGYVÁRY
ÁKOS[2]
Gondolatok a KETTŐS
ÉVFORDULÓN
Somogyváry Ákos
Tisztelt emlékező és
ünneplő Közösség, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az elfogultság nagyon is reális
lehetőségével számolva Erkel Ferenc a magyar zenetörténetben elfoglalt
szerepének és helyének objektív megítéléséhez engedelmükkel ezúttal kiváló
zenetörténészeket szeretnék segítségül hívni.
Bő két esztendeje friss és
újszerű Erkel portré felfestésével több évtizedes beidegződésekről
hántotta le a korábbi, kissé egysíkúvá szürkült megítélést zeneszerzőnk
kései utódja, a Zeneakadémia korábbi zenetudós rektora, Batta András.
Elsőként az Ő gondolataiból idéznék néhány fontos részletet:
"Elképzelem az idős Erkel
hallgatag alakját, amint a lassacskán nagyvárossá váló Budapest utcáin sétál. A
Király utcából a Régi Zeneakadémiára. Korábban – amikor még aktív tanár és
igazgató volt – ott is lakott, Liszt Ferenc lakása felett. Zongorát tanított és
nem zeneszerzést, ... valószínűleg majdnem úgy, vagy talán úgy
zongorázott, mint Liszt. A szerencsésebb géniuszra felnézett... Igazi
sztár Magyarországon már akkor is az volt, aki külföldről érkezett haza...
Liszttel néha összegabalyodtak amúgy
távoli pályájuk szálai. Mondjuk épp a Zeneakadémia létrehozásakor. Jelképes,
hogy Erkel nyitotta meg Liszt Ferenc zeneakadémiáját 1875-ben. Igaz, Liszt
lakásán. Az utakat általában Erkel taposta ki. És mindig átadta Lisztnek a
legtehetségesebb tanítványokat, köztük Thomán
Istvánt, Dohnányi és Bartók későbbi tanárát. De hol volt még Erkel utolsó
éveiben az unokák generációja? Dohnányi Pozsonyban koptatta az iskolapadot és a
billentyűket. Ugyanott, ugyanazon az orgonán játszott egyébként a négy
évvel fiatalabb Bartók is, aki Erkel Lászlónál, Erkel Ferenc harmadik fiánál
tanult zongorázni...”
LEGÁN˙ Dezső
professzor úr ugyanezen évekről a következőket írja: „Lisztnek 51 magyar és 25 külföldi növendéke volt a
Zeneakadémián..., s a magyarok közt közel negyvenet Erkel fejlesztett fel a
Liszt által megkívánt mértékig... Mint a Nemzeti Színház
operarészlegének vezető karmesterét, másfél évvel a Zeneakadémia
megnyitása előtt… váratlanul nyugdíjazták. Aztán ugyanaz a minisztérium …
hat héttel az Akadémia megnyitását megelőzően hirtelen kinevezte
igazgatónak és tanárnak, mert rádöbbentek, hogy nélküle az
intézménynek még a csírája sem életképes... Évekig ő volt a Zeneakadémia
egyetlen zongoratanára, minthogy Liszt csak a legkiválóbbakat vette át
tőle arra az időre, amíg itthon tartózkodott. Ő is pódiumra
nevelt, de egyénenkénti oktatással, nagy
súlyt fektetett a lapról játékra és a rögtönzési készség fejlesztésére, ami
nélkül Liszt sem tudott valamirevaló zeneszerzőt és zongoraművészt
elképzelni. Erkel akkor is az ügyet nézte, amikor 67 és 74 éves kora közt évente
23-33 zongora főtanszakos növendéket kellett oktatnia... Úgy segített
magán, ahogy egy kiváló sakkozó tud: szimultán tanított, két, egymás melletti
teremben. Megmutatta az egyik növendéknek, miként gyakorolja az éppen órára
hozott művet, míg a másik növendékkel foglalkozik, aztán a két terem közt
ide-oda ingázott. Ezért ugyanúgy elítélte a bürokrácia, mint Lisztet az
ingyenes, nem az állam pénztára javára folytatott munkájáért.
Mire tanít a
Zeneakadémia Liszt haláláig feljegyzett története? Csak nagy terveknek érdemes
élni. Szűk időkben fel nem adni a tanítást a hangversenyteremből
a lakásba szorultan sem, mint egykor Liszt, tanítani és játszani szimultán is,
mint egykor Erkel. Mert helyettünk küzdelmünket senki meg nem
vívja.”
Két gondolat erejéig
kanyarodjunk még vissza Batta András portréjához: „Erkel nemcsak teremtő
géniusz volt, de forradalmian újító is; a romantikus operák (olasz és francia minták) etikettje
ellenére is elképesztően eredeti ötleteket vitt be operáiba. A reformkor
magyar zenei nyelvét teremtette meg és vitte tovább a hosszú és kényszerű
alkotói szünet után a Bánk bánban is, bizonyítva, hogy a magyar nótahang nemes
zenei anyaga lehet a mű központi duettjének... Ilyen ötlet csak egy
kivételes géniusznak jut eszébe.
Kései műveit még
mindig nem ismerjük eléggé ahhoz, hogy eldöntsük: az utolsó évtizedben valóban
bezárult-e a kreativitás kapuja. Tény az, hogy az Ünnepi nyitány… a romantikus
magyar szimfonikus zene egyik ritka gyöngyszeme. Csak az utóbbi néhány évtizedben
támadt igény Erkel eredeti arcának megismerésére, az operákra és a himnuszra
rátapadt, megkövesedett rétegek lehántására. Ne feledjük, hogy a Himnusz is
csak 1989 óta törvénybe iktatottan hivatalos! Mégis: 1844 óta ez az igazi
himnuszunk. Mert az a mély és poétikus érzés, ami Erkelt és generációjának
legnagyobbjait a hazához fűzte, a reformkor óta minden magyart megindít.
Van ugyanis egy sor, amit senki sem próbált meg sem kijavítani, sem átírni:
„Hazám, hazám, te mindenem...”
Folytassuk most a sort Tallián Tibor professzor úrral, aki a kétszáz éves
születési évfordulón írott tanulmányában szikár egyszerűséggel a kibírás
zsenijeként aposztrofálta az ifjú zongoraművészből
rövidesen operaépítő karmesterré váló, valamivel később már intézményeket
irányító maestrot. Tőle idézek: "...Kibírni
csak akkor érdemes, ha van miért; ha az ember hat, alkot, gyarapít. Hatni,
alkotni, gyarapítani azonban csak kellő tekintély birtokában lehet.
Karnagyi auctoritását, tekintélyét úgyszólván egyik estéről
a másikra megalapozta... Ő tanította meg a főváros közönségét, hogy a
dirigens munkája nem csak mesterség: művészet is…”
S most már egészen konkrétan a
művek felé fordulva; a szimfonikus költemény műfaját napjainkban egyértelműen
Liszt Ferenchez szokás kapcsolni. A magyar zenetörténet első ilyen
műfaji megjelölésű darabját azonban mégis 1845-ből, jóval Liszt
darabjait megelőzően emlegetik zenetudósaink Szabolcsi
Bencétől Németh Amadén keresztül egészen Szacsvay
Kim Katalinig. Igaz, legfiatalabb muzikológusunk annak elnevezését „az egyik legkorábbi
jelentős szimfonikus alkotás”-ként nevezi
meg. „Ez a
mű pedig nem más, mint a Hunyadi László zseniálisan és eltéveszthetetlenül
erkeli nyitánya.” (Érdekességként zárójelben hadd fűzzem ide: a
mesterséges intelligencia e sorok elkészültéig még nem tud az imént elhangzott
információról…
Mondandóm végéhez közeledve kérem
engedjenek még egy gondolatot felidéznem – immár a közelmúltból – mely a Gyulai
Erkel Ferenc Gimnázium idei 75. ünnepi évnyitóján hangzott el:
Költőink, íróink,
képzőművészeink, zeneszerzőink és politikusaink egész sora állt
hadrendbe a reformkortól ama nemes törekvés érdekében, melynek célja
a megelőző évszázadok idegen hatásaitól mentes, tisztán magyar nyelvű,
minden elemében nemzeti érzületű, sokszínű kultúra megteremtése, s
ezáltal végeredményben a magyar identitás kialakítása. Talán közülük is
kiviláglott Erkel. Erkel, aki a magyar nyelv csodáját – többek között a magyar
népdalt is – felhasználva új műfajokat; nemzeti operát és
népszínművet alkotott, valamivel később szimfonikus zenekart és
országos dalármozgalmat kezdeményezett, majd páratlan szervezőkészsége
koronájaként legfontosabb hazai zenei intézményeinket hozta
létre.
E kettős születésnapi
jubileumon azt kívánom az Erkel alapította intézmények és mindnyájunk,
kiváltképp pedig az utánunk jövő nemzedékek számára, hogy legyünk – legyenek
képesek az újjászületésre; maradjon folyamatos és tartós szándékunk nemzeti
zeneszerzőnk életművének ébren tartása, rendületlen
ápolása, meghatározó műveinek ismételt repertoárba emelésével és helyben
tartásával! Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
III.
Thaler Tamás fotóművész képei
A mi
Erkelünk c. dokumentumfilm koncerttel egybekötött bemutatóján készültek
(2025. XI.
7., Zeneakadémia)
https://photos.app.goo.gl/v8B9Ta44f9fSF8Mk8