100 éve született Lukin
László
(parlando.hu)
(Baja, 1926. január 30. – Budapest 2004. augusztus 18.)
Zenepedagógus, karnagy, műfordító,
előadóművész, zenei ismeretterjesztő.
I.
Lukin László élete és munkássága
Szinte lehetetlen felsorolni mindazokat az értékeket, melyeket Lukin László életművével a magyar zenei és pedagógiai kultúrának adott. Tanárként nemzedékek sorát nevelte, tanárjelölteket készített fel pedagógusi hivatásukra, miközben tankönyvek szerzőjeként is maradandót alkotott. Jelentős munkát végzett zeneművek szövegének fordításában, valamint kórusművekhez írt szövegeivel is gazdagította a hazai repertoárt.
Külön fejezetet érdemel ifjúsági hangversenyekhez kötődő tevékenysége. Több évtizeden át állt a pódiumon karnagyként, műsorvezetőként, fáradhatatlanul szolgálva a zene megszerettetését és élményszerű közvetítését. Munkásságát mindvégig a hitelesség, a szolgálat és a közösség iránti elkötelezettség hatotta át.
KEZDETEK
1926. január 30-án Baján született. Édesapja, Lukin Sándor kezdetben kántortanítói oklevéllel tanított, később magyar-történelemszakos tanárként dolgozott a helyi soknemzetiségű polgári iskolában, emellett kántorkodott, hegedült és orgonált. Ezen kívül hites törvényszéki szerb-horvát tolmács és fordító is volt. Édesanyja, Dobler Margit – aki maga is zeneiskolát végzett – segítette Lukin Lászlót első zongoratanulmányaiban.
GIMNÁZIUMI
ÉVEK
1940-1944 között a ciszterci rend bajai III. Béla gimnáziumában
végezte középiskolai tanulmányait. A fiatal Lukin László életének ekkor szerves
része a havi gyónás, a vasárnapi közös szentmisék, a ministrálás, a hittanórák,
a cserkészet, később a templomi szolgálat egyik legszebbje: az orgonálás. A
ciszterci nevelés elvei – a becsület, az egyenes beszéd, az őszinteség,
a munkabírás, az önfegyelem terén – komoly hatással voltak belső
értékrendjére.
Lukin László idejében a diákság életét
gazdagították a tanév végi, egész várost megmozgató nagy
rendezvények. Lukin László tanára – a zeneakadémiát Bárdos Lajos és Ádám
Jenő tanítványaként frissen végzett – Bálint Ferenc volt. A lelkes fiatalember a város öt
középiskoláját fogta össze. Messze földön híres szabadtéri koncert műsorokat
állított össze. A műsort színesítette népdaléneklés, új magyar kórusművek
bemutatása. Újdonságként ekkor hangzott fel Kodály-Berzsenyi: A magyarokhoz; a Forr
a világ – kánonja, amelynek akkora sikere volt, hogy a közönség háromszor
visszatapsolta.
Már gimnazista korában megmutatkoztak Lukin László zenei
ismeretterjesztői, előadói képességei. Mozart-estet
adott a zeneiskolai növendékek közreműködésével, egy másik alkalommal pedig
egy általa rendezett Kodály-est
hangzott el. Ez utóbbi páratlan hozzáértésről és szervezőkészségről
tanúskodott.
Lukin László megjelenésére nézve sudár, szőke hajú, kék
szemű, szép tekintetű fiú. A közönség nem is gondolta akkoriban, hogy egy
hosszú, sikeres életpálya kezdetének lehetett részese.
Már 1942-ben, bajai gimnazistaként vezércikket írt
Kodály Zoltánról a a sokszorosított
diákújságba, melynek egy példányát elküldte magának a mesternek is, aki nagy
meglepetésére válaszlevéllel és egy dedikált kottával tisztelte meg. A
személyes ajándékként kapott kottát Lukin László egész életében különös
gondossággal őrizte.
Diákéveiben nagy hatással voltak rá mindazon
cserkészmozgalmak, amelyekben az éneklés, a muzsikálás is helyet kapott.
Százával tanult népdalokat abban a csapatban, amelyhez későbbi tanára, Bárdos
Lajos is tartozott egykor.
Gimnáziumi énektanárának, Bálint Ferencnek és
zongoratanárának, Recska Ilonának is köszönhetően az érettségi után felvételt
nyert a Zeneakadémiára.
ZENEAKADÉMIAI ÉVEK
1944–1948 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán egyházkarnagyi szakon végzett Bárdos Lajos tanítványaként. Egyik interjújában így vall erről az időszakról: „Bárdos Lajos növendékének lenni meghatározó tényező az ember életében: mi, akik a keze alól kerültünk ki, életreszóló útravalót kaptunk tőle, s én mindenben az ő emberi-művészi példáját tartom a magam számára mérvadónak.”[1] Orgonálni a Kodály tanítvány, Pécsi Sebestyéntől tanult.
1948/1949-es tanévben szintén a zeneakadémián a középiskolai ének- és zenetanárképző szakot is elvégezte Ádám Jenő növendékeként.
Főiskolai évei alatt ismerte meg későbbi
feleségét, Horváth Esztert – Molnár Ferenc unokáját –, aki szintén a muzsikusi
pályát választotta élethivatásául. 1950-ben kötöttek házasságot, amelyből nyolc
gyermekük született (három fiú és öt lány). Felesége kivételes pedagógiai
érzékkel megáldott tanár volt: a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban végzett, ahol
Sztojanovits Adrienne énektanárnő tanítványa volt. Közismert tény, hogy Kodály
Zoltán e leányiskola számára komponálta a Pünkösdölő című művét
1929-ben.”
Hogyan is teltek azok a „főiskolai szünidők”? Baján volt Duna-úszás, volt kirándulás, hol Koppányba, a várostól északra, hol délre, Vodicára. Nyári éjszakákon mind szentségimádásban, mind vidám táncolásban volt része. Lemezhallgató-estek és Gonda László filozófiatanár magyarázó előadásai sem maradhattak ki életéből.
A zeneakadémián Lukin László igényes zenetanításban, világnézeti gondolkodásformálásban részesült. A Kodály Zoltán által elismert egyházzenei tanszak színvonala, a tanárai példamutató életvitele adott erőt a frissen végzett fiatalembernek, hogy elinduljon az ének-zene tanári pályán.
LUKIN LÁSZLÓ, A PEDAGÓGUS
1950–1982 között a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskolában és
Gimnáziumban énektanárként dolgozott, feleségével együtt. Gyakorlatvezető
tanárként bemutató órákat tartva tanított, nevelt, példaként szolgálva a
következő nemzedéknek. Tanári pályájának része, hogy ő készítette el
feleségével az Ének-Zene tantárgy általános iskolai tankönyvek 7-8.
osztályoknak szóló, valamint Ugrin Gáborral közösen a gimnáziumi osztályoknak
szóló 9-11. évfolyamát.
A
KARNAGY
Zenei pályafutásának egyik meghatározó területe a hazai kórusmozgalom
volt, amelyben fiatalon, elkötelezett szakemberként vállalt aktív szerepet.
Munkásságát a közösségi éneklés eszméje, valamint a szélesebb társadalmi
rétegek zenei nevelésének igénye határozta meg, s e szemlélet végigkísérte
karnagyi tevékenységét. A
kórusmozgalomban először a munkásdalokkal került kapcsolatba, amikor is
1950–1954 között a Dunakeszi MÁV “Magyarság” Férfikar karnagya lett. Ezt követően 1954–1964 között a
Vasutas Szakszervezet Központi Kórusát dirigálta. Még 1954-ben került a
Budapesti Kórushoz, ahol egészen 1964-ig Bárdos Lajos utóda, Forrai Miklós
mellett, mint helyettes karnagy és korrepetitor munkálkodott.
1957-ben egy évig vezette az ELTE kórusát is,
épp abban az évben, amikor az egyetem Kodály Zoltánt díszdoktorrá avatta. A
megtisztelő eseményen több egyetemi kórussal összefogva énekelték Kodály előtt
a mester két művét.
Karnagyi munkásságához szorosan kapcsolódott
a hazai kórusélet szakmai közéletében való aktív részvétele is. A Magyar
Kórusok és Zenekarok Szövetsége, a KÓTA Zeneszó
c. folyóiratába számos cikket írt, ahol a szerkesztőbizottság tagja volt és
rendszeresen vállalta kórushangversenyek vezetését.
ZENEI ISMERETTERJESZTÉS
Lukin László zene iránti
elkötelezettségének egyik fontos megnyilvánulása a zenei ismeretterjesztés
volt. A magyar zene szolgálatában végzett tevékenységei sorában az egyik
legemlékezetesebb volt műsorismertetői működése az Országos Filharmónia
ifjúsági koncertjein, a Zeneakadémia nagytermében. 1954 óta évtizedeken
keresztül volt állandó közreműködője ezeknek a népszerű
hangversenysorozatoknak. Lukin László
sokoldalúságát mutatja, hogy Magyarország vezető, havonta megjelenő komolyzenei
szaklapjának, a „Muzsika” c. folyóiratnak a „Tücsök-Muzsika” című
rovatát szerkesztette 1958–1968 között.
Zenei ismeretterjesztői tevékenységét az
egész ország megismerhette, amikor a Magyar Televízió klasszikus műsorának, a
„Zenélő Órák”-nak egyik műsorvezetője volt 1960–1965-ig. Úgy vélte, hogy a
színvonalas muzsika nyelvét le lehet fordítani úgy, hogy mindenki megértse.
Több éven át aktív szervezője a Marczibányi Téri Művelődési Központ „Marcipán
muzsika” című, gyerekeknek szóló zenei matinéjának, így a legkisebbek is
részesülhettek zenei nevelésben általa.
Folyamatosan dolgozott a Magyar Rádió
külső munkatársaként, 1982-től nyugdíjas évei alatt is az ország számos
pontjára hívták előadások tartására, szakmai bírálatra és tanácsadásra. Szinte
megszámlálhatatlan koncerten volt jelen – a kortárs zenei eseményeken is
rendszeresen –, ami nemcsak a személye iránti szakmai igényt jelezte, hanem azt
is, hogy számára alapvető fontosságú volt a folyamatos tájékozódás és az élő
kapcsolat ápolása muzsikustársaival. Lukin László érdeme, hogy a 2003-ban a
Hungaroton lemezkiadó az alsó tagozatos korosztály számára indított
ismeretterjesztő sorozatot Zenés mesék – Mesés zenék címmel. Segítő
szerkesztői munkája révén a kiadványok a komolyzenei művek élményszerű
bemutatása mellett a zene alapvető elemeivel és kifejezőeszközeivel is
megismertették a gyermekeket.
Lukin László egyéniségének egyik legfőbb titka az élmény
átadásának kivételes képessége volt. Előadásai nem pusztán ismeretközvetítések,
hanem ünnepi alkalmak voltak: vonzó előadói személyisége, ízes magyarsággal
megfogalmazott gondolatai, sugárzó jelenléte minden korosztály számára
maradandó élményt jelentett. Fölszegett tekintete nem gőgöt, hanem
ünnepélyességet sugárzott; beszédének tisztasága, mikrofon nélküli érthetősége
és választékossága egyaránt megszólította a legfiatalabbakat és a legérettebb hallgatókat.
Előadásai a kísérő felnőttek számára is élményt nyújtottak.
Az idők változásával, a
figyelmet szétszóró hatások erősödése közepette is megőrizte előadásainak
emelkedett, „szentélyhez méltó” légkörét. Tudatosan hívta fel hallgatói
figyelmét a zene és az összeszedettség belső parancsára, a zeneakadémia
orgonájánál olvasható intelmek szellemében: Sursum corda – „föl a szívekkel”,
és Favete linguis – „tartóztassátok meg nyelveteket”.
Beszédének és írásainak
stílusát szabatos fogalmazás, nemes egyszerűség és példamutató magyar kiejtés
jellemezte, amely Ádám Jenő és Kodály Zoltán szellemi örökségéhez kapcsolódott.
A szép magyar kiejtés ápolását, gondozását még bajai diákéveiből hozta. Mondatai
egyenesek és veretesek voltak, ahogyan egész személyisége is tartást sugárzott.
Nemcsak prózai megszólalásai maradtak emlékezetesek: kórusművekhez írt és
fordított szövegeiben is következetesen ügyelt arra, hogy a dallami
csúcspontokon valódi tartalom és jelentés szólaljon meg.
SZERVEZETI
TISZTSÉGEK
Számos szervezetben komoly posztot töltött be. A Liszt Ferenc Társaság, a Nemzetközi majd a Magyar Kodály Társaság alapító (elnökségi) tagja, a Bárdos Lajos Társaság főtitkára volt. A Nemzetközi Kodály társaság révén számos rangos nemzetközi fórumon vehetett részt: többek között az első, Oaklandben megrendezett amerikai Kodály-szimpóziumon, valamint a tuniszi és a moszkvai ISME-konferenciákon. Ezeken az alkalmakon az iskolán kívüli zenei nevelés témakörében tartott előadásokat, annak a szemléletnek a továbbvivőjeként, amelyben diákként Bárdos Lajos, Forrai Miklós és Ádám Jenő irányításával részesült, s amelynek később méltó folytatójává vált. A Magyar Kodály Társaság keretében szervezett szakmai kirándulások – így a Mátrába és a csángókhoz tett látogatások – meghatározó élményt jelentettek számára. A Liszt Társaság munkájában alelnökként vesz részt; a társaság egyik Budapesten megrendezett nemzetközi konferenciáján Bárdos Lajos munkásságáról tartott előadást, akit nem csak mint Liszt-műveket vezénylő karmestert, hanem mint azokat elemző zenetudóst is bemutatott. Különös tekintettel Bárdos Lajos tudományos következtetéseire, melyek a Liszt-művek XX. századot megelőlegező modernségét tárják fel.
MŰFORDÍTÁSOK, VERSEK
Zenei műfordítások, zeneművek megszövegezése
tartozott még működési területéhez. A versekkel való barátsága a családi körből
és az iskolából származik. Más népek népdalaira született meg Bárdos Lajos
feldolgozásában és Lukin László szövegére az „Európa peremén”, a „Négy
földrész” és a „Hellasz” című kötet, illetve Szőnyi Erzsébet gyermekkarra írt
műveinek, a 6 füzet „Biciniumok”-nak
is Lukin László a szövegírója. Számos régi mester kórusműveit fordította
magyarra, amelyek a „Régi mesterek vegyeskarai” c. gyűjteményekben láttak
napvilágot. Egyik legkedvesebb feladatának tartotta Britten: A kis kéményseprő című egyfelvonásos
operájának fordítását. Ugyancsak lefordította Britten: Az Arany Hiúság című operáját. Be is tanította a Horváth Mihály
téri Általános Iskola gyermekkórusának. A Zeneakadémián a magyarországi
bemutató és az ezt követő tíz előadás a filharmónia ifjúsági koncertjein
hangzott el. A gyerekközönségnek Lukin
László mesélt az operáról, ami ezután az ő vezényletével hangzott el.
Megannyi kánon, kórusmű szövege köthető Lukin László
versírói, fordítói munkájához.
A
HÍVŐ EMBER
Hitéből fakadóan az egyház szolgálatát is felvállalta. Abban az időszakban is aktívan végzett egyházzenei tevékenységet, amikor a tanári pálya és az egyházi szolgálat együttes gyakorlása nem volt megengedett. Énekelt a Mátyás-templom kórusában és két neves templomban is orgonált. Később a Musica Sacra Civitatis, II. kerületi egyházi kórusok hangversenyének vezetésére nem egyszer őt kérték fel. Éveken keresztül dolgozott Jelenits István tanárral, költővel és néhány zenésszel azon, hogy a katolikus misekönyv 84 prefációjának latin szövegét ültesse át magyarra. Az Olvasmányok könyvének 213 zsoltárfordításában is közreműködött, úgy mint az énekelt magyar katolikus liturgikus szövegek elkészítésében.
A CSALÁDFŐ
A család mindvégig meghatározó szerepet töltött be életében, s különös örömmel tapasztalták meg feleségével, hogy gyermekeik továbbviszik a zenei és kulturális örökséget.
A lakás, amely Lukin László otthona volt, nem csupán lakóhelyet jelentett, hanem a családi és szellemi élet természetes központját is. A 80-as években új otthont kerestek. Felesége, Eszter emlékei szerint a beköltözés egyik alapvető feltétele az volt, hogy legyen egy tágas szoba, ahol a család közösen elfér egy nagy asztal körül.
Ugyanilyen fontos volt egy kisebb, elcsendesedésre alkalmas helyiség megléte is: egy szoba, ahol Lukin László dolgozhatott, alkothatott, és amely a szellemi munka nyugodt terét biztosította számára.
Lukin László meggyőződése volt, hogy a közös éneklés megfiatalítja az embert. Ezt a hitvallását nemcsak előadásai során valósította meg – amikor gyakran éneklésre hívta a hallgatóságot –, hanem a családi élet mindennapjaiban is.
Hittel és nyugalommal élte meg legkisebb fia elvesztését és
ugyanilyen méltósággal viselte évtizedeken át hűséges társa, Eszter halálát.
Ezek után is töretlenül folytatta munkáját.
Életében utoljára Baján, abban a templomban lépett
pódiumra, ahol gyerekkorában megkeresztelték és ahol örök hűséget fogadott
második feleségének. Azon az esten a műsor Lantos István orgonaestje volt.
1998-tól haláláig második feleségével, Kovács Máriával élt.
2004-ben Lukin László 78 évesen befejezte földi életét. Emlékére a Városmajori plébániatemplomban tartottak gyászmisét. Szülővárosában, Baján a Rókus temetőben nyugszik.
Nevét két intézmény is viseli: Baján a Szt. László AMK
Lukin László Ének-zenei Általános Iskolája és Alapfokú Művészeti Iskolája, és
Érden a Lukin László Alapfokú Művészeti Iskola.
Lukin László életének hetvennyolc esztendejét Szent Pál
intelmének világosságában élte meg: „A szeretet türelmes, jóságos ... mindent
eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.”
Emléke nemcsak
tanításaiban és előadásaiban él tovább, hanem abban a szellemi és erkölcsi
mércében is, amelyet mindazok számára hagyott örökül, akik hallhatták és
ismerhették.
KITÜNTETÉSEI
1989 Baja városának díszpolgára
1996 Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje
2000 II. Kerületért Emlékérem
2003 Wlassics Gyula-díj
Felhasznált irodalom
·
Lukin László 75 éves. In:
Muzsika, 2001. (44. évf.) 1. sz. – https://epa.oszk.hu/00800/00835
·
Budai Polgár: Lukin László
(1926-2004). In: Erdélyi Örmény Gyökerek, 2004. (8. évf.) 92. sz. 26. old. – https://epa.oszk.hu/01400/01440 , https://eogyke.hu/
·
Mohayné Katanics Mária:
"Talán egy belső fohász..." : Lukin László halálára. In: Szín, 2004.
(9. évf.) 4. sz. – https://epa.oszk.hu/01300/01306
·
Kiss Eszter Veronika: Lukin
László emlékére. In: Erdélyi Örmény Gyökerek, 2004. (8. évf.) 92. sz. 25. old.
– https://epa.oszk.hu/01400/01440 , https://eogyke.hu/
·
10 éve nincs
közöttünk – Lukin László = 10 years after his death – László Lukin. In: Liszt
magyar szemmel = The Hungarian View of Liszt, 2014. 19. sz. 2-4. old. – https://epa.oszk.hu/03000/03027 https://hu.wikipedia.org/wiki/Lukin_L%C3%A1szl%C3%B3
·
Márkusné Natter-Nád Klára
beszámolója: Egykori lakóhelyén a Vérhalom utca 20-as számú házon avatott
emléktáblát a II. Kerület önkormányzata az öt éve elhunyt Lukin László emlékére
– Zeneszó, 2009/4.
·
Hollós Máté: A 70 éves igric,
Beszélgetés Lukin Lászlóval – Zeneszó 1996/1.
·
Hollós Máté: Favete linguis!
Lukin Lászlótól búcsúzunk – Zeneszó 2004/7.
·
Hollós Máté: Kései levél Lukin
Lászlónak – Zeneszó 2014/2.
·
Kerényi Mária: Lukin László
portréja – Muzsika 1982/6.
·
Tardy László: Lukin László, a
liturgia és az egyházzene művelője – Összhang, Szerkesztette: Szalay Olga,
Budapest, 2018
·
Így láttuk Kodályt – Lukin
László. Szerkesztette: Bónis Ferenc, Zeneműkiadó
Készítették az érdi Lukin László Alapfokú Művészeti
Iskola tanárai
II.
LUKIN LÁSZLÓ 100 PROGRAM BEMUTATÁSA
III.
LACI[2]
Az évfordulós visszaemlékezések, sőt a most felidézett személyes megnyilvánulások is kiemelik Lukin László család-központúságát. Ezzel teljes összhangban magam is előbb hallottam a Lukin-családról, mint a családfőről személy szerint, bármennyire szuggesztív és kimagasló egyéniségről van is szó. Magam a Krisztina körút 13. számú házban nőttem fel, a Vérmező irányában a harmadik házban lakott Bartók özvegye, szemben volt a Postapalota épülete és fallal elkerített kertje, a másik irányban meg a posta mellől induló, a Kis-Svábhegynek nekilendülő Csaba utca sarka. Mint ottani gyereknek, valahogyan „született” tudásom volt arról, hogy feljebb, a lépcsővé keskenyülő Csaba utcában lakik Bilicsi Tivadar a három Bilicsi-lánnyal, valamint „a Lukinék” a számtalan gyerekkel. Abban a lakásban sohasem jártam, de amikor a család tagjaival életem különböző időszakaiban különböző szituációkban találkoztam, akkor valahogyan már mind ismerősök voltak.
A Fazekas gimnáziumban, ahová jártam, mindkét Lukin-szülő tanított; különös módon azonban, hiába voltunk már-már kiváltságos matematikai osztály, abban az adományban nem részesültünk, hogy Lukin tanárnő vagy tanár úr tanított volna minket énekre. Így Eszter nénire csak a folyosóról emlékszem, vagy inkább arra, hogy nagyasszonyos aurájának látszólag ellentmondva, milyen fiatalos lendülettel suhant le a lépcsőn, valamilyen sajátos karfa-glissandós technikával. Férje csak egy ízben helyettesítette fiatal énektanárunkat, de őt persze már alsós koromból ismertem, mint filharmóniai gyermekkoncertek műsorvezetőjét. És akkor talán létezett már a televízióban a Zenélő órák, amelyben később magam is vetélkedtem.
Egy évtizeddel később azután Márta lányuk lépett be abba a Schütz kamarakórusba – és ezzel az életembe –, amit egy barátommal alapítottunk. Nem teljesen véletlenül: ugyanis az alt szólam megerősítéséhez történetesen Lukin tanár úr tanácsát kértem ki. Ő a saját lányát javasolta megoldásként, s a gondolat szerencsére Mártának sem volt ellenére. Gyönyörű hangja ellenére amúgy akkor még maga sem tudta, hogy egyszer milyen kiváló énekesnő lesz majd belőle: akkor még bölcsészhallgató volt az ELTÉ-n. A kórusbarátság azután olyannyira elmélyült, hogy Márta meghívására valamelyik nyáron a kórustagok egy része kollektíven ellátogatott a legendás balatonszepezdi Lukin-nyaralóba pár napra. Itt azután sokat hallhattunk arról, hogy hogyan lehet nyolc gyermeket úgy terelgetni szeretetteljes szigorral, hogy elkerüljék a tó és a ház alatt húzódó főút veszedelmeit, de a nyaralás és a természet örömeinek is átadhassák magukat. A család a kenyeret és a reggelihez való friss péksüteményt a révfülöpi pékségből szerezte be; reggelenként a gyermekek rotációs rendszerben kísérték el édesanyjukat a kora reggeli révfülöpi vonatkirándulásra, hogy megosszák vele a cipekedés terhét. A sportos családapát viszont magam is láttam Révfülöp felé tartani, ám egy egészen más közlekedési eszközön: a kajakjában, amellyel délelőttönként hosszú, magányos túrákat tett, kiélve a cserkészéletből átmentett sport- és mozgásigényét.
A Zeneakadémián meg különféle hangversenyeken azután Márta húgaival, Katival és Zsuzsival futottam össze sokszor, a Televízióban pedig az operatőr Sanyival és a szerkesztő Cecíliával – Cilivel – találkoztam különböző zenei műsorokban.
A Lukin Lászlóval való legtartalmasabb és legemlékezetesebb együttléteim azonban még évtizedekig várattak magukra. Halála előtt pár évvel, a 2000-es évtized elején a Zeneműkiadó nyolc kötetben kiadta Bárdos Lajos egyházi kórusműveit, és a sorozatnak én voltam a közreadója vagy talán a szerkesztője. Mivel Bárdos akkor már nem élt, két hozzá közel álló zenész végezte el a kötetek „szerzői” korrektúráját: fia, Daróci Bárdos Tamás zeneszerző és tanítványa, Lukin László. Ez jó néhány találkozást jelentett Lacival, ahogy a jó két évtizedes korkülönbség ellenére immár nevezhettem őt. Két vagy talán három alkalommal a Vérhalom utcai lakásban kerestem fel, és egyszer sem engedett el anélkül, hogy valamilyen bajai készítésű finom itókából ne adott volna egy kis üveggel az útra. Legtöbbször azonban a Margit hídnál, egy gyorsétkezőben – ő csak „csirkésnek” hívta – beszéltük át a soron következő kötetet és cseréltük ki anyagainkat. Ezek az alkalmak mindig roppant örömteliek voltak, mert a munka végeztével, a csirke fogyasztása közben nagy kedvvel mesélt nekem a maga élvezetes stílusában sok mindenről, de mindenekelőtt találkozásunk apropójáról, Bárdos Lajosról. Arról a nagy zenészről és példaképről, aki, amíg élt, a Margit körút másik végén lakott, és akiről csak jóval a halála után válik lassan köztudottá, hogy a 20. század valószínűleg legnagyobb formátumú, sőt zseniális zeneelmélet-tanára volt. De sokat mesélt Laci Bárdosról, az emberről is, a közvetlenségéről és humorkedveléséről, arról, hogy egy füzetbe beragasztva gyűjtötte az újságokból kivágott humoros vagy abszurd szövegeket, vagy hogy az ismerőseinek írt tréfás, személyes szösszeneteket borítékba téve maga vitte el és dobta be a levélszekrényükbe.
A játékosság, az olümposzi derű fontos közös vonásuk volt tehát, s egy másik a tanítás odaadó szeretete, amelynek egyik tartóköve a művészet iránti alázat, a másik pedig az ifjúsággal való foglalkozás szenvedélye volt. Laci a nyelvvel is nagyszerűen bánt: gyönyörűen formált, dallamos, veretes beszéde valahogyan sohasem hatott mesterkéltnek: mindig ott incselkedett benne valamiféle játékosság és közvetlenség. Nem volt lírai alkat, de számos megzenésítendő szövegével és zenei fordításával a nyelv fölényes virtuózának bizonyult. Laci nem komponált, mint Bárdos, és kóruskarnagyi pályáját is viszonylag hamar feladta rendkívül intenzív tanári, ismeretterjesztői és zenei szervezői tevékenysége kedvéért. De a nagy család és az abban uralkodó, kívülről is jól érzékelhető szeretetteljes légkör egy további, még alapvetőbb közös vonásukat emeli ki. Mindketten szilárd katolikus hitben éltek, és azok közé a katolikusok közé tartoztak, akiknek a tartása, toleranciája, sokirányú kulturális nyitottsága, nyugatos orientációja – csupa kodályi tulajdonság – olyan sokat adott az elmúlt száz év útvesztőiben tévelygő magyarságnak. Nagy szükségünk van rá, hogy a jövőben még sokan akadjanak olyanok, akik ezt az örökséget továbbviszik.
Malina János
IV.
KERÉNYI MÁRIA
LUKIN
LÁSZLÓ PORTRÉJA[3]
Azok között tartjuk
számon, akiknek jelenléte olyan természetes és magától értetődő része
zeneéletünknek, mint az emberi test egészséges életműködéséhez szükséges
szervek valamelyike. Megszoktuk, hogy immár negyedik évtizede pontosan,
tehetségesen, szakértelemmel és odaadással végzi összetett feladatait – olyan
jól, hogy az már fel sem tűnik. Igen, paradox módon így igaz: amíg a pulzusunk
normális, azt se tudjuk, hogy van szívünk, s ugyan ki törődik az idő múlásával
az első ősz hajszálig . . . Ezért volt megdöbbentő a hír, hogy Lukin László, a
Fazekas Mihály gyakorlógimnázium tanára, az ország egyik legkiválóbb
középiskolai ének-zenepedagógusa ősztől abbahagyja a tanítást. Jómagam a
tévében hallottam róla, a híradó párperces riportjában, távolról sem drámai
keretek között. Nagyon tárgyilagos bejelentés volt, az interjú végén, csak úgy
mellékesen – szerény válasz egy érdeklődő kérdésre. Engem mégis a székhez
szegezett, pedig a jól ismert derűs hang, a világos, szabatos fogalmazás most
is ugyanazt a külső-belső rendezettséget sugallta, amit Lukin László egész
lényének, munkájának elmaradhatatlan harmóniája. Egy pillanatra meg is
tévesztett: rosszul tudnám, hogy még távol van a nyugdíjkorhatártól? De nem, a
zenei ki kicsodában az áll, hogy 1926-ban született, s amikor találkozunk,
megnyugvással konstatálom: nyílt mosolya, friss szelleme, fantasztikus szakmai
tájékozottsága ma is a régi. Akkor hát mi változott meg önben vagy ön körül,
kedves Lukin tanár úr?
– Például az, hogy hét gyerekem felnőtt, már a
legfiatalabb is idén érettségizik, s hogy nemrég nagyapa lettem: két unokám
van.
– Ha most Bárdos
tanár urat követném, villámgyorsan kiszámítanám, hogy összesen hány lábon is
jár ez idő tájt a Lukin család...?
– Hát igen, Bárdos Lajos növendékének lenni
meghatározó tényező az ember életében: mi, akik a keze alól kerültünk ki,
életreszóló útravalót kaptunk tőle, s én mindenben az ő emberi-művészi példáját
tartom a magam számára mérvadónak. Persze nagy szerencsém, hogy annak idején,
főiskolás éveimben az ideális partnert is megtaláltam ehhez a választott
életvitelhez, mert Horváth Eszter ugyanolyan elképzelésekkel indult, mint én: a
muzsikuspályát tekintette élethivatásának és nagy családot akart alapítani.
– Hadd kérdezzem meg: ugye
pedagógus-dinasztiából származik?
– Igen, anyám is tanítónő volt, bár iskolában nem
dolgozott, hanem odahaza nevelte négy gyermekét, apám viszont 42 évig tanított
ugyanabban a polgáriban. Ő még azt a bajai tanítóképzőt végezte, ahol a
korabeli követelményeknek megfelelően hallásvizsgálat alapján és kellő
hangszerismerettel vették fel a növendékeket, hiszen tanulmányaik befejeztével
kántortanítói oklevelet kaptak. S a rajz is fontos tantárgy volt a leendő
néptanítóknál, minthogy a zene és a képzőművészet megszerettetése alappillére
az esztétikai nevelésnek. Apám egyébként később magyar-történelemszakos tanár
lett, mégpedig kiváló, akiért rajongtak a gyerekek, már csak azért is, mert
anyanyelvükön tanította őket; a sok nemzetiségű Baján magyarok, svábok,
bunyevácok együtt éltek, s ő mindhárom nyelvet egyformán jól beszélte.
– Azt hiszem, az ilyen pedagógusoktól válik
valódi „alma materré” egy iskola; a bajai III. Béla gimnáziumot szintén ezek
között emlegetik . . .
– Én is „bélás” voltam, akárcsak Gajdócsi István,
Rapcsányi László és mások, akik mind sokat köszönhetnek ennek az iskolának.
Engem például az a Bálint Ferenc tanított, aki Bárdos Lajos és Ádám Jenő
osztályából frissen kikerülve olyan zenei életet teremtett nálunk, hogy a
kisugárzását máig is érezni. Neki és zongoratanárnőmnek, Recska Ilonának nagy
szerepe volt abban, hogy érettségi után a Zeneakadémiára felvételiztem.
– Mikor került a Főiskolára?
– 1944 őszén, vagyis pontosan akkor, amikor
bezárták. Tulajdonképpen csak 1945 tavaszától számítanak az én akadémiai éveim,
mert akkor nyílt meg újra az intézmény. Gyönyörű időszak volt az, Ádám és
Bárdos tanszakán ... Karnagyképzőre Somogyihoz jártam. S ahogy végeztem, szinte
azonnal tanítani kezdtem a Fazekas Mihály gyakorló-iskolában, ahol azóta is
egyfolytában dolgozom.
– Harminckettedik éve, ha jól számítom — de hol
van ez még az „apai hagyományoktól”? És a nyugdíjkorhatártól? Ne haragudjék a
bakugrásért, ha az életrajzi kronológiától udvariatlanul eltérve most azt
feszegetem, ami legjobban izgat: miért válik meg ősztől a Fazekas gimnáziumtól?
Hiszen ez a poszt tudatunkban hozzánőtt a Lukin névhez, bármilyen sokfelé
ágazik is tevékenysége zeneéletünkben szerkesztőként, szövegíróként,
kóruskarnagyként, ismeretterjesztőként (hadd ne folytassam a sort...).
– Három Lukin búcsúzik az idei tanévvel a
Fazekastól. Kati lányom érettségizik, feleségem szabályosan nyugdíjba megy, s
én velük tartok. Nem kezdem el azt az iskolaévet, melyben a IV. gimnáziumi
osztályban már nincs énekóra, illetve csak fakultatíve választható. Tudom, hogy
más tárgyakat is sújt a fakultáció, például a nyelveket, s azt is, hogy az
ötnapos munkahét bevezetése országos program – de az ének-zenetanítás helyzete, eredményessége
ilyen körülmények között nem sok jóval biztat. Megpróbálok ezután majd olyan
területen dolgozni, ahol energiáimat a magyar zene ügyének szolgálatában jobban
hasznosíthatom.
– Nem tartja ezt a lépést megfutamodásnak?
– Sokáig érveltünk és igazán minden követ
megmozgattunk, hogy Kodály alapvető elve, az óvodától az érettségiig folyamatos
zenei nevelés érvényben maradjon (ebből a MUZSIKA is kivette a részét). A
csatát pillanatnyilag elvesztettük, s ez sokféle konzekvenciával jár. Először
is: kevesebb ének-zenetanárra lesz szükség az általános gimnáziumokban, s a
jelenleg tanító pedagógusok egy része máris felesleges, hiszen a következő
tanévtől kezdve nem tudnak mindenkit annyi óraszámban foglalkoztatni, mint
eddig. Arról már nem is beszélek, hogy a tanárképzésre mindez hogyan hat majd – tartok tőle, hogy a pálya amúgy sem túl acélos
presztízse most újabb csorbát szenved, amit nehéz lesz kikalapálni. Vagy vegyük
például az iskolai karéneket, csak néhány olyan igazgatóról tudok, aki hősies
elszántsággal vállalta, hogy a hét valamelyik délutánját szabaddá teszi az
énekkari óra kedvéért. Ismétlem, ez ma heroikus tettnek számít, mert négy napra
összezsúfolni a gyerekek számára ugyancsak fontos szakköri foglalkozásokat,
sportedzéseket, versenyeket, KISZ-programokat, klubmunkát és mindazt, ami a
korszerű iskolai élethez a tananyagon kívül szorosan hozzátartozik – hát ezt bizony még az órarendkészítés szakavatott
zsonglőret is erejüket meghaladó feladatnak tartják. De mi lesz a többi
iskolában, ahol meg sem kísérlik a karének-órák ütközésmentes beosztását?
Kéthetenként vagy havonta egy alkalommal nem érdemes karéneket tartani, mert
ilyen hézagokkal kilátástalan a munka.
– S netán most a tankönyveket is újra írják?
Hiszen, ha jól tudom, még ki sem jött valamennyi!
– Ugrin Gáborral közösen elkészítettük a gimnáziumok
I-II-III. osztályának szóló köteteket, ezek meg is jelentek – de a negyedikesekére sajnos nem került sor. S most
már aligha fogják szorgalmazni, bár ezzel nincs elintézve a dolog, mert így
három évre kellett az eredetileg négy évre méretezett ismeretanyagot arányosan
elosztani. Hogyan? Természetesen tömörítéssel és főként —–kihagyásokkal...
– Egyáltalán: mi
férhet bele abba a három évbe? Pontosabban: mi mindent kellett húzni az eredeti
mennyiségből, hogy még napjaink zenéjének is maradjon némi hely? Mert arról
ugye szó sincs, hogy az I-II-III. osztályban az énekórák száma esetleg bővülne?
– Félek, hogy nem is sokat nyernénk vele. Valahol
olvastam egy érdekes kísérletről: megpróbáltak holográfiai pontossággal rekonstruálni
egy cremonai mesterhegedűt, megépítették nemes anyagokból, átitatták az eredeti
páccal, és röntgensugárzással érlelni kezdték, hogy elérje a
Stradivari-hangszerek életkorát. Az eljárás hibátlan volt, mégsem vezetett a
kívánt eredményre, mert nincs az a laboratórium és nincs olyan komputer, amely
reprodukálni tudná a fogólapra tapadó ujjak melegét, a hangszer fájával
érintkező emberi bőr verejtékét, a gyertyák füstjét – szóval mindazt, amit a hegedű és a játékos
évszázados kapcsolatából nyert egy igazi Stradivari-, Amati vagy
Guarneri-instrumentum. Ugye érti, mire gondolok? A zene nem lehet intenzív
kurzus tárgya, a zenével foglalkozni kell, hosszan és folyamatosan, különben
steril ismeretanyag marad, vagy gyökértelen adathalmaz, amely az éréshez
szükséges idő hiányában elmosódik és elvész – soha nem válik a személyiségfejlődés integráns
részévé, nem épül be műveltségünk, kultúránk alapjaiba.
– Hasonlata
olyan, mint egy bibliai példabeszéd.
– Mi most a reáliák előretörésének korát éljük, ami
szükségszerű, de egyelőre nem alakult még ki benne az egészséges egyensúly. A
humán diszciplínák háttérbe szorulása azonban csak átmeneti állapot lehet – idő és ambíció kérdése, hogy az arányok helyesen
rendeződjenek. Mert pillanatnyilag nem csak a zenei műveltségi versenyek
rendezése vált utópiává, hanem olyan reális kérdésekre sem tudunk válaszolni,
hogy mihez kezdjenek a tagozatos osztályokba járók egy zenei érettségivel?
– És ön mihez
kezd majd ősztől, mire szánja felszabadult idejét és erejét?
– Ha mindazt sikerül megcsinálnom, amit elterveztem,
akkor még többet is fogok dolgozni, mint eddig. Régi szerelmem a zenei
műfordítás, amire most végre kedvem szerint vállalkozhatom; nemrég lettem kész
Lázár Eszter megbízásából Menotti Egyszarvú című madrigáloperájával; a művet
Pál Tamás dirigálásával mutatta be a Rádió. Ordasi Péterrel kórusművek
közreadását készítjük elő: olyan darabok szerepelnek majd a gyűjteményben,
melyek a kórusok mai összetételéhez alkalmazkodva két női és csak egy
férfiszólamot foglalkoztatnak –
általános tapasztalatunk, hogy nagy szükség van egy ilyesfajta válogatásra. Az
Országos Filharmóniával megállapodtam, hogy ezentúl vidéken is vezetek majd
ifjúsági hangversenyeket. A zenei ismeretterjesztést pedig a jövőben jóval
szélesebb területen –
például a TIT keretében és a rádióban is – művelem, aminek különösen örülök, mert ezt a
munkát szenvedélyesen szeretem. Sok teendő vár a Liszt Ferenc Társaságban is,
ahol a hagyományos havi összejövetelek tudományos programját kezdettől fogva én
szervezem: most elő kell készítenünk az 1986-os kettős jubileumot (akkor lesz
Liszt halálának centenáriuma, illetve születésének 175. évfordulója). Ezen
kívül egy könyv vázlatán dolgozom, témája: Liszt és a gregorián. Szóval nem
vonulok nyugalomba, csupán a tanítással hagyok fel – és csak az iskolában.
– Az is éppen elég veszteség, ne áltassuk magunkat.
Nem tudok indulatok nélkül gondolni arra, hogy Lukin Lászlót éppen egy nehéz időszak
küszöbén nélkülözni fogja a magyar iskolai zenepedagógia.
– Én nem hagytam el a zászlót, csak arcvonalat
változtattam. Még semmi sem dőlt el – egy nagy ügy sorsa nem múlhat egyetlen sikertelen
ütközeten.
V.
PORTRÉK
(Facebook)
(MTV-felvétel, 1969)
A Lukin család Szepezden:
Hátsó sor balról: Gábor, Lukin Lászlóné Horváth
Eszter, Ágnes, Cecília, Lukin László, Sándor.
Első sor balról: Katalin, Zsuzsanna, András,
Márta
(lukinbaja.hu)
Lukin László szülővárosában, Baján
Kovács Mária felvétele[4]
VI.
HOLLÓS MÁTÉ ÍRÁSAI
A
70 éves igric[5]
Beszélgetés Lukin Lászlóval
Alig hihető, hogy a Lukin tanár úrnak a
Zeneakadémia pódiumáról elhangzó kérdésére a széksorokból mohón válaszolni
akaró kisdiáknak megadatik: most ő kérdezzen a tanár úrtól. S alig hihető az
is, hogy az alkalom a 70. születésnap! Hiszen – tekintsünk csak az
arcvonásokra! – nem történt egyéb, mint hogy eltűnt az egykori korkülönbség. Az
ünneplő kérdezgetés a Rádió mikrofonja előtt kezdődött, ahol többek közt a
bajai, majd a zeneakadémiai diákévekről s a tanár úr egykori növendékeiről –
iskolai tíz- és filharmóniai százezrekről – folyt a szó. Beszéljünk hát ma a
kötődésekről, amely közösségekhez, szervezetekhez fűzi Lukin Lászlót.
‒ Diákkoromból a cserkészmozgalmat említem, amelyben az éneklés, muzsikálás is helyet kapott. Százával tanultunk népdalokat abban a csapatban, amelyhez egykor Bárdos Lajos is tartozott. Az ő egykori bakonyi táborozásaikon hangzott el először a később híressé vált Szellő zúg távol dallam, s Bárdos ebből alkotott több kórusműve is, amelyeknek végén ott áll az – ugyancsak a „Kis kece lányom”-at földolgozó – Édesanyámhoz című kórusmű, amelynek szövegét Bárdos kérésére én írtam. A Főiskolán a Segítő Egyesületben munkálkodtam. A kórusmozgalomban először a munkásdalosokkal kerültem kapcsolatba, Dunakeszin a MÁV Magyarság Énekkarral. Ehhez a férfikarhoz korábban Rajter Lajost szerződtették, én pedig a MÁV Zenekart vezető Szőke Tibor utódaként kerültem élükre. Elődeim jóvoltából ők Kodályt, Viskit énekeltek már.
‒
Nem voltak fáradtak, mire eléd kerültek este?
‒ De, ám annyira vonzotta őket a társasélet, hogy el nem mulasztották volna az „dalórának” nevezett próbákat. Kár, hogy egyikük-másikuk nem jutott hozzá magasabb képzéshez. Előfordult ugyanis, hogy ha a karnagy nem tudott jelen lenni a próbán, a dalosok valamelyike ugrott be helyette, szabályosan hangot adva jól ellátta a feladatot. Onnan a Vasutas Szakszervezet Központi Énekkarához is elhívtak. Később a Budapesti Kórushoz kerültem, ahol Bárdos szívelégtelenség miatti távozását követően utóda, Forrai Miklós mellett helyettes karnagy és korrepetítor voltam. A legnevesebb belföldi karmesterek mellett Klemperer, Erich Kleiber próbái jelentették Európa közelét akkor, amikor utazni nem lehetett. A betanítás során Szervánszky, Harmath Artúr, Sugár Rezsõ kórusait is alaposan megismerhettem. Sugár Hősi énekének bemutatóján is részt vettem a Horváth Mihály téri általános iskola fiúkórusával - a később többnyire lánykaron felcsendített szólamokat a szerző eredeti szándékához híven afféle „Kóródi ragazzi”-ként adtuk elő. - Idővel megalakultak a zenei társaságok, amelyeknek alapító tagja lettem: a Nemzetközi majd a Magyar Kodály Társaság, a Liszt Ferenc Társaság, legutóbb pedig a Bárdos Lajos Társaság. A Nemzetközi Kodály Társaságnak az Oaklandben rendezett első amerikai Kodály szimpóziumon majd a tuniszi és a moszkvai ISME konferencián való részvételt köszönhettem. Ezeken előadhattam az iskolán kívüli zenei nevelésrõl, amiben Bárdos, Forrai és Ádám Jenő révén diákként részesülhettem, akiknek azután örökébe léphettem. A Magyar Kodály Társaság kirándulásai a Mátrába vagy a csángókhoz nagy élményt jelentettek. A Liszt Táraságnak immár alelnöke lehetek. Márciusban esedékes budapesti nemzetközi konferenciáján Bárdosról tartok előadást, fölmutatva benne a Liszt-interpretátort, aki idős korában az előadói gyakorlat nyomán tudományos következtetéseket vont le a XX. századot megelőlegző életműből. A Bárdos Lajos Társaságot a mester halála után egy évvel természetes igény hívta életre. A hagyaték föltérképezése és megismertetése a célunk, amely ma egy magánlakásban ládákban hever.
‒ Hadd méressem meg egy észrevételemet általad! Ismerem Kodály Székely
keservesének Bárdos vezényelte felvételét, és lenyűgöz az a plaszticitás, amely
ennek zenei és szövegejtési megformálását jellemzi. Hasonló erényt észleltem Vásárhelyi
Zoltán korai Karádi nóták-felvételén.
Mintha "mást tudtak volna" e Kodály-művekről ezek a régiek, mint
mégoly kiváló utódaik...
‒ Valóban így érzi az ember. A népdallal való elementáris kapcsolatuk is közrejátszhatott ebben. Olyan drámai érzék munkált bennük, amely első helyen nem a zenei összefüggésekben, hanem az emberi mondanivalóban találta meg a lényeget. Bárdos nem szerette a hangfelvételt, de ami fennmaradt vele, zeneszerzői és előadói alkat ritka találkozásáról tanuskodik. A Mátrai képekből készült rádiófelvétele Kodály szerint a mű legjobb tolmácsolása volt. Sajnos ezt letörölték. Az Ungaresca-kórust, az 1583-as tabulatúrából származó, Vargha Károly nagyszerű szövegével énekelt művét Bárdos saját felvételén kicsit totyakosnak, lassúnak érzi az ember. Majd elgondolkodik: lehet, hogy mégis neki van igaza, hogy egy hajdútánc nem a virtuóz hangzás túlhajtott tempóit igényli, hanem tenyeres-talpas, csizmás, döngő padlós tempót? Bárdos egyik erénye az volt, hogy benne az egyes mondatok, zenei gondolatok, kórushangzások hangszíne élt. Kórusversenyeken ‒ ezeket egyébként nem kedvelte, inkább a fesztiválokat ‒ azt kívánta, hogy valósítsák meg azokat a hangszíneket, amelyek csak emberi hanggal valósíthatók meg. Tillai Aurél meséli, hogy pécsi kamarakórusát meglátogatta Bárdos, akinek épp megtanulták egy művét, s kérték, mondjon róla valamit. Bárdos előbb elénekeltette a darabot, majd egy-egy mondatban, hangban módosította az elõadást, aminek révén az teljesen megváltozott. Volt, ahol egy kis belső nevetgélést kért, amitől
mindjárt más lett a hangszín. Mindig az emberi tartás kivetülését kívánta megvalósítani.
‒
Térjünk vissza személyedhez! Működésed jelentős vágánya a versírás különböző
zenedarabokhoz. Hogyan kerültek eléd e feladatok?
‒ A versekkel való barátság családi körből és az iskolából származik. Apám a háromnyelvű Baján egyaránt jól tudott beszélni a svábokkal s a szerbekkel, horvátokkal (a név is mutatja: szerb származású) ‒ ezt törvényszéki tolmácsként gyakorolta. Már gimnazista koromban szerettem a verseket, s elég tűrhetően beszéltem is, amit hazulról hoztam s a ciszterci gimnáziumban fejlesztettem. Volt ott egy fiatal tanár, Bognár Benedek, aki részese volt 1938-ban a Kodály és Eckhardt Sándor keze alatt kalászba szökkent mozgalomnak, a Jó magyar ejtésnek. Pestre kerülvén az akkor még működött Magyar Kórus kiadó ‒ tán Bárdos javaslatára ‒ adott nekem egy-két madrigálfordítást. Nem jelentették meg rögtön, hisz ott voltak nagy fordítóik: Szabó Miklós, Raics István, de kipróbáltak. Igyekeztem az órákon Bárdos példáit ellesni...
‒
Jó vagy rossz példák voltak ezek?
‒ Elrettentőek. Persze, Kodály és köre prozódiai iskoláját képviselte ő. A későbbiekben azután a Zeneműkiadó Vállalat is meg-megbízott műfordítással. Bárdos Kishonti Barnával közösen alkotott Száll az ének című négykötetes hangszeres albumát a világ népdalanyagára építette. Fölvetettem, hogy egyik-másik jópofa nótát nem kellene-e vissza-szövegesíteni? Így keletkezett Európa peremén, majd Négy földrész és Hellasz című kötetünk.
‒ Hogyan írod e verseket? A zene
ritmusának veted alá magad?
‒ Igen, a ritmus mint elsődleges ősi elem vonz. Vigyázok arra, hogy dallami csúcspontokra jelentős kifejezések jussanak, ne „hát” és „már”. Ilyet eleget énekeltünk az 50-es években. Feleségem, aki apai, nagyapai ágon irodalomban nőtt föl, nagyszerűen hozzá tud szólni. Legkedvesebb feladatom Britten A kis kéményseprője volt, korábban Britten Arany hiúságát is fordítottam.
‒
70 év múltja után hogyan telik a jelen?
‒ Az
említett zenei társaságok nagyon lefoglalnak. Emellett felkérnek ismertető
szövegek írására, zsűrikbe hívnak, vokális művek szövegét fordíttatják le
velem, ünnepségek szónokául kérnek föl. Két nyugdíjas klubban tartok
hanglemezes zenetörténeti foglalkozást. E sok apró feladat a magamfajta
igric-alkatnak sok energiáját fölemészti.
*****
Kívánjuk, a sudár tartás, a szellem
fényesre csiszolta érces hang a 70 éves igric fölemészthetetlen energiáját
sugározza további kerek születésnapok során át!
Favete linguis!
Lukin Lászlótól búcsúzunk[6]
A személyiség harmóniája. Ennek érzetét idézem föl négy évtized távolából, amikor először találkoztam Lukin Lászlóval. Ő a Zeneakadémia nagytermének pódiumán állt, fölszegett tekintettel. Nem gőgös volt e gesztus, hanem ünnepélyes. Miként a hanghordozás is. Mikrofon nélkül az egész nézőtéren érthető, artikuláció és tartalom tekintetében a „kicsiny” tízévesnek és a „szellemóriás” 14 évesnek egyaránt. S miként minden jó ifjúsági irodalmi mű, a kísérő felnőttek számára is élvezetes volt. Amikor felnőtt, majd deres fejjel be-beültem az utódnemzedékek Lukin-koncertjeire, a tévécsatornák villódzásától elvakított, az énekórák csökkenésével elsüketített gyerekekkel már nehezebb dolga volt. Ő megőrizte a szentély légkörét, az orgona fölött olvasható intelmekét, melyekre minden hallgatója figyelmét felhívta: „Sursum corda” – föl a szívekkel! és „Favete linguis” – bánjatok csínyján nyelvetekkel (maradjatok csöndben).
A zene hatóerejében hívők gondolhatják,
hogy minden kor gyermekét magukkal ragadják a hangok. Valamilyen hangok
biztosan, de hogy azok a művészi igénnyel komponáltak lesznek-e, tapasztalat
alapján nem merném állítani. Hogy azok legyenek, olyan tanárok kellenek, mint
amilyenekből a legjelesebb
Ömlik az emlék, ha Lukin Lászlóra gondolunk. De vigyáznunk kell: csak olyan szabatosan fogalmazhatunk, amiként ő, aki rögtönözve is választékosan s a legszebb magyar ejtéssel formálta szavait. (Ez nála Ádám Jenő öröksége is.) Mondatai szálfa-egyenesek voltak, miként ő maga, s veretesek, amilyen nemes arcéle volt, mely tartást és arcélt nem koptatta el az idő. Nemcsak prózai szavait lestük, énekeltük megannyi szövegét, amit kórusművek céljára illetve magyarítására írt. „Vigyázok arra, hogy dallami csúcspontokra jelentős kifejezések jussanak, ne ’hát’ és ’már’. Ilyet eleget énekeltünk az ötvenes években” – mondta az e hasábokon 70-ik születésnapja alkalmából folytatott beszélgetésünkben. Hadd bocsássam közre itt most egy nem zenésítésre írt disztichonját, amelyet nem sokkal első felesége és az ő iskolatársa, az én édesanyám halála után egy téli esti koncert hallgatása közben vetett papírra s adott át nekem:
Szilágyisták
Farkasréten hótakarót kap két
„magyar” Eszter :
TÓTH ott lenn, a tiéd, HORVÁTH fönn az
enyém.
Akkor még úgy hittük, s
egészen idén nyár közepéig, hogy Baján, a
Tízezrek: favete linguis! Lukin tanár úr útra kel!
Tízezrek: sursum corda! Lukin tanár úr velünk marad!
Kései
levél Lukin Lászlónak[7]
Igen Tisztelt Tanár Úr!
Tíz esztendeje a váratlanság okozta döbbenettel búcsúztam Tőled e hasábokon. Még csak elménkkel tudtuk, hogy visszavonhatatlanul nem vagy itt, ám érzetünk csalt: nem tartózkodol Budapesten, vélhettük, járod az országot, mint szoktad, előadóként, zsűritagként, mindenhová szeretettel invitált „hangok nagy tanárja”-ként. Szakmai körökön felül álló tekintélyként, akinek ismeretanyaga és tanári, karnagyi tapasztalata végtelenség érzetét keltő, s akinek személyisége varázsa általánosan rabul ejtő. A könyvtárszerűen biztosan előhívható tudás, annak manírok nélküli, szabatos előadása, a délceg termet és tartás mögül előbukkanó játékosság és humor, mely mindig oldotta a komolyságot, nehogy az túlzó vagy nyársatnyelt legyen, de sohasem fordult komolytalankodó „bratyizásba” – ezek termettek Irántad megbecsülést, közeledést inspiráló rokonszenvet mindenkiben, aki egy osztály- vagy akár hangversenyteremben találkozhatott Veled.
Tíz esztendő múltán két iskola viseli neved, versenyt és koncerteket tartanak emlékedre, tábla áll a ház falán, amelyben legutóbb éltél. A jelek egy Eltávozottra utalnak. De az érzet most sem arra! Nem szentimentális szavak helye ez, Te sem mondanál-írnál olyanokat! De száraz tárgyilagossággal kimondhatjuk: még most is átmenetinek érződik távolléted, mert tele vagyunk emlékkel, Hozzád fűződő, Általad keltett élményekkel. Még hívni akarnánk, kérdezni Tőled, társaságodat élvezni, elmondani Neked, ami a szűkebb-tágabb zenei életből és a pedagógia világából bizonnyal foglalkoztatna. Az emléktábla legyen azoké, akik majd utánunk következnek, a nevedet viselő érdi és bajai zeneiskola mai kisdiákjaié, akik már később születtek, de legalábbis zeneileg később eszméltek, mint hogy tíz éve magunkra hagytál. Nekik már csak történetek közvetíthetik alakod, ahogyan Tőled is oly sok anekdotát hallhattunk egykori nagyokról, akikkel mily jó is lett volna, ha találkozásunk eshetik. Egyelőre még többségben vagyunk, akik ott ülhettünk a Zeneakadémián hétvégi matinékon és délutánokon, amelyek nyomán – bár saját ének-zene tanáraimmal sem lehettem elégedetlen – sajnálhattam, hogy nem vagyok a Fazekas diákja, hogy a Te óráidat élvezhessem hetente többször is. A deresebb hajúak között akadunk, akik láthattunk a TV Zenélő Órák műsorában, vetélkedők vezetésében.
A Televízió nyomán ötlik föl bennem a 90-es évek elejéről származó emlékem. Akkoriban futott egy lemezajánló műsor a Hungaroton Duna-parti Amadeus boltjából, amelyben újdonságokat mutattak be. Te kommentáltad a lemezeket. Részvételed magában hordozta, hogy az elmondottak ne hangzatos kereskedelmi tirádák legyenek csupán, de az, ahogyan a néhány perces figyelemkeltésekbe is beleszőtted a zenetörténetet, ínyenc műsorrá változtatta a termékajánlót. Akkor is, mindig is csodáltam beszéded nyomdakészségét, a Kodály igényeinek is megfelelő henye-szó-elkerülést, ami mégsem termett szikár szöveget, sőt, inkább olyat, amely kisgyerektől bármilyen korú felnőttig nemesen szórakoztathatta, s eközben észrevétlenül is – vagyis a didaxist messze kerülően – tájékoztathatta, taníthatta a hallgatót.
Életműved a tankönyvektől a fentebb
felvillantott sokféle találkozásig: műsorig, tanóráig, interjúig itt hullámzik
bennünk máig is. Hozza Kodály, Bárdos,
Kedves Laci Bátyám!
Hiányzol!...
VII.
MÁRKUSNÉ NATTER-NÁD
KLÁRA BESZÁMOLÓJA
Egykori lakóhelyén a Vérhalom utca 20-as számú házon avatott emléktáblát
a II. kerület Önkormányzata az öt éve elhunyt Lukin László emlékére[8]
Lukin
László emléktáblája egykori lakhelyén, a Vérhalom utca 20. szám alatt
A kis
előkertben megjelent nagyszámú közönséget Láng Zsolt polgármester köszöntötte, szólt arról a szándékról
és annak folyamatos megvalósításáról, hogy megörökítsék a kerületükben élt
művészek, tudósok emlékét. Személyes emléke, de zenei találkozások közös
munkakapcsolatok hoztak minket össze.
Felejthetetlenek a Zeneakadémiai évek közös órái, melyre jellemző az
első éves rácsodálkozása a végzős hallgatók karvezető produkcióira. Lukin Laci
tehetséges évfolyamában is kiemelkedő egyéniség volt. Észre kellett őt venni,
mindig felcsillantott valami apró ötletet, humoros megfogalmazást.
A Bárdos
Lajos alapította Budapesti Kórust évtizedeken át Forrai Miklós karnagy úr
vezette. Jelentős korrepetitori szerepet töltött ott be Lukin László ifjú
éveiben és azonnal ismertté és kedveltté vált sokak számára. Sokoldalúsága,
sokszínűsége, zenei tálentuma irodalmi-költészeti készsége, zenetörténeti
tudása, látóköre ott kezdte valódi kibontakozását. Az évek során mindezt
harmonikusan kamatoztatta az ifjúság nevelésében.
Az
ISKOLÁJÁBAN (nagy betűkkel mondom) a Fazekas Mihály Gyakorló Általános
Iskolában és Gimnáziumban – feleségével Horváth Eszterrel együtt – gyakorlatvezető tanár volt.
Megszámlálhatatlan sok bemutató órát tartva nevelt és tanított, példát mutatva
kollégáknak, a következő generációknak.
A zene
ismeretét és a zene szeretetét terjesztve egyik legkiemelkedőbb tevékenysége a
Zeneakadémiai kis Filharmóniai hangversenyek voltak - ezeknek voltelőzménye a
30-as évek végén kibontakozó Éneklő Ifjúság hangversenyekkel kapcsolatban is –
és itt szeretném megjegyezni, hogy ő maga gyakran emlegette, hogy milyen
emlékezetes nagy élményt jelentett számára, mint bajai kisdiáknak, hogy részt
vehetett egy ilyen eseményen Budapesten.
Nos
éppen az élmény átadás varázsa volt igaz titka egyéniségének, és vonzó előadói
személyisége ünnepe avatta előadásait. Mindenhova örömmel hívták és ő
fáradhatatlanul járta az országot, iskolák, kórusok, jubileumi hangversenyek
ünnepeire.
Maradandó emlékként, írásműveket hagyott hátra. Mint műfordító, mint
kórusművek verselője minden kis szövege egy-egy gyöngyszem. Elméleti és
gyakorlati tudásának méltó összefoglalását jelentik a tankönyvek, melyek ma is
használatosak. A sok évtizedes tapasztalat érlelte e munkákat, ahol ugyancsak
közvetlen írószerkesztő munkakapcsolatban voltunk.
Jelentős
a zenei Társaságokban betöltött szerepe. A KÓTA, a Magyar Kórusok és Zenekarok
Szövetségének elnökségi tagja volt. A már említett Forrai Miklós karnagy úrral
alapították újra a magyar Liszt Társaságot, ahol, mint mondták ő volt „a
szeretett főtitkár”. Alapító tagja és főtitkára volt a Bárdos Lajos
Társaságnak.
És éppen
e Társaság kapcsán jártam magam is ebben a házban. Többször tartottunk itt
Elnökségi ülést. Ma is fülembe csengenek Eszter szavai, aki az ide költözést
követően mondta, hogy „az volt a feltétele, hogy legyen egy nagy
szoba, ahol középen a nagy asztal elfér a család számára.” Hiszen a család mindig központi szerepet töltött
be életükben, és örömmel megélték, hogy gyermekeik tovább éltetik a család
zenei és kulturális örökségét.
A lakás
másik feltétele az volt, hogy „legyen egy kis szoba, ahol Laci dolgozni tud.” Igen mert Laci minden előadására gondosan
felkészült, mindig tudott újat mondani, a hallgatóság érdeklődését felkelteni,
és jellemzően szinte minden előadását – a közönség örömére – közös énekléssel
befejezni.
Engedjék
meg, hogy ennek szellemében egy Bárdos műre készült versszövegét idézzem
befejezésül:
Csak énekelj, mert az ének jó dolog,
Csak énekelj mert az ének víg dolog,
Csak énekelj, mert az énekben szív dobog!
A nagyszámban
megjelent családtagok, kollégák és barátok, akik szinte mind ismerősei voltak
egymásnak – hiszen a hosszú tartalmas életút soksok közös emléket táplált – az
emlékezés legszebb módját választották búcsúzóul, közösen énekeltek szép magyar
népdalokat.
VIII.
TARDY LÁSZLÓ
Lukin László, a liturgia és az egyházzene művelője[9]
Az Egyház a megholtakért mondott mise prefációjában így imádkozik: „Híveid élete, Urunk, megváltozik, de meg nem szűnik, és amikor halandó testünk enyészetnek indul, lelkünket a mennyben örök otthon várja”. Ezek a szavak László testvérünk életének „lenyomatát” is hordozzák, miként a 95. zsoltár sorai is: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, minden föld az Úrnak énekeljen. Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét, napról napra hirdessétek üdvösségét.” Amikor szeretett tanárai, Bárdos Lajos és Werner Alajos munkatársakat kerestek a liturgikus reform énekelt magyar szövegeinek elkészítéséhez, magától adódott a gondolat, hogy a szövegek gondozásába Lukin Lászlót bevonják. Ő pedig örömmel vállalta a nem kis feladatot. Éveken keresztül dolgozott azon Jelenits István tanárral, költővel és néhány zenésszel, hogy a misekönyv 84 prefációjának latin szövegét úgy ültesse át magyarra, hogy a latin szövegnek ne csak teológiai tartalma, de a nyelv zamata, évezredes patinája is átömöljön a magyar fordításba. Amikor az évközi vasárnapokon a pap ajkáról ezt az éneket halljuk: „Az ő csodálatos műve volt, hogy a Húsvét szent titka által a bűnből és a halál igájából arra a dicsőségre hívott meg minket, mely által választott nép, királyi papság, szent nemzet és az Ő megváltott népe lettünk.” − akkor köszönjük meg Istennek azt is, hogy László testvérünknek a nyelvi és zenei érzékenység egységét, az értelem és a hit harmóniáját ajándékozta, amellyel ő mindannyiunkat nemcsak elkápráztatott − miként a pódiumon tette −, hanem alázatosan szolgált is. Tudatában volt választottságának, a keresztény ember királyi méltóságának, de érezte azt is, hogy a szentségre való meghívás milyen kötelezettséget ró a megkeresztelt emberre. Ezért törekedett mindig a jobbra, s arra, hogy tehetségével másokat is ahhoz segítsen, hogy „új énekkel” dicsérhessék az Urat. Az Olvasmányok könyvének 213 zsoltárfordításai is viselik „keze nyomát.” Ezért most a 22. zsoltár hittel telített soraival búcsúzunk a liturgikus énekek fordítójától: Az Úr nékem pásztorom, ínséget nem kell látnom. Zöldellő mezőkön terelget engem, csendes vizekhez vezet és lelkemet felüdíti. Az igazság ösvényén vezet engem, ahogyan ő megígérte. A halál sötét völgyében sem félek, mert ott vagy vélem, biztonságot ad vessződ és pásztorbotod. Jóságod és irgalmad nyomon követ életemnek minden napján. Otthonom lesz az Isten háza, mindörökké, szünet nélkül. (2014)
IX.
LUKIN LÁSZLÓ ÍRÁSAI
ÍGY
LÁTTUK KODÁLYT[10]
Érettségiző
korunkig nem láthattam Kodályt A Duna melletti kedves városban, Baján születtem
és nőttem fel, ahol Kodály sohasem fordult meg. Az őt oda invitálóktól
állítólag azt kérdezte: Van-e már városi vegyeskaruk? – Csak
dalárdánk van. Ha vegyeskaruk lesz, elmegyek. Addig nem.
Zenéje,
szelleme azonban eljutott hozzánk. Elhozták a Zeneakadémiáról frissen kikerült
ének-zenetanárok, lelkes karvezetől. A fiútanítóképzőbe a jeles műfordító dr.
Vargha Károly, a műelemző Vönöczky Géza, a leánytanítóképzőbe a kiváló
karvezetők: Bálint Ferenc, majd Gajdán Mária Olga. A zeneiskolában
zongoratanárnőm, Recska Ilona adta kezembe a Székely keservest meg az Esik a városbant. Magyarság és európaiság áradt felem ezekből a
hangokból.
A magyar
népdal a cserkészcsapatban érintett először. Hosszú menetek és tábortüzek
némaságát a 101 magyar népdal – Bárdos Lajos gyűjteménye – tette hangossá.
Latin, német, francia nyelvtanulásunk erőfeszítéseit Kodály előszava biztatta:
Énekelje a magyar fiú idegen népek dalait,
énekelje a maguk nyelvén. Így ismerik meg belőlük a népeket, így tanulja meg
jobban a nyelvüket, amire eléggé nem igyekezhet.
De előbb magunkat ismerjük meg, hogy el ne
tévedjünk a világ rengetegében. Ha házat akarunk építeni, hogy ne ártson neki
„szakadó eső, árvíz és fúvó szél”, kősziklára kell raknunk, nem homokra. A mi
kősziklánk más nem lehet, min az ősi magyar dal.
Ezzel
éltünk az őrsi gyűléseken, ezzel nyertünk csapatversenyeken, és ezért szálltunk
síkra 1944-ben ballagásunk idején, amikor a kisváros utcáin már a megszálló
német hadsereg katonáinak csizmái csattogtak.
Lelkes
magyartanárunk, Bognár Benedek, a pesti egyetemről magával hozta a szép magyar kiejtés
ápolásának kodályi gondolatát. Meg is rendezték a város ifjúsága számára a szép
kiejtési versenyt. A harmadik díj győztesének járó verseskötetet ma is őrzöm.
1942-ben, Kodály születésének hatvanadik
évfordulóján, vezércikket írtam a sokszorosított diákújságba Kodályról.
Elküldtünk egy példányt a zeneköltőnek, aki nemsokára válaszolt, Sajátkezűleg
megcímzett nagy borítékot hozott nevemre a posta, a feladó nevével és
lakáscímével. A borítékban a Bicinia Hungarica frissen megjelent IV. füzetét
találtam, ajánlással, aláírással. Az előszó címét tintával így módosította
Kodály: Jó utazást a cserkészeknek JULIANUSZ NYOMÁBAN Kodály
Z.
Futottam
a füzettel a könyvkötőhöz, és egészvászonba köttettem. Ha belelapozok, ma is
megszólal.
Szolmizálás nélkül jutottam hat autogramhoz, és egyre erősebben
irigyeltem azokat a nem pesti diákokat, akik – mondjuk könyvnapokon – nem
postán, hanem szemtől-szembe kaphatták ezt.
Az
1943-as könyvnapon az Athenaeum könyvsátrában egy gimnazista lány kérte
nevelőapját, a költő Sárközi Györgyöt, hogy segítsen Kodály-kóruskötetébe
autogramot szerezni a zeneszerzőtől. – Melyik iskolába
jár?
– kérdezte Kodály. „A Szilágyiba!” – Tud szolmizálni? „Megpróbálom” – felelte megilletődötten
Sztojanovits Adrienne lelkes tanítványa. – No, akkor
énekelje el ezt -
mutatott rá a zeneszerző a Cohors generosa kottájára. A sikeres lapról olvasás után zöld
színes ceruzával került az ajánlás: Horváth
Eszternek –
Kodály.
Nem
ismertem akkor még Horváth Esztert, Csak öt év múlva találkoztunk először. Ma
gyermekeinknek meséljük autogramjaink történetét, s hogy jobban elhiggyék,
felütjük Eösze László képeskönyvét. A „Kodály Zoltán élete képekben és
dokumentumokban” 92. lapján, Kodály balláva fölött, szemüveges, feketehajú
diáklány néz a lencsébe: édesanyátok… A Fazekas gimnáziumban minden ballagáskor
felhangzik az autogramhozó kórus, amely eljegyzett bennünket a
Kodály-módszerrel.
Nem
tagadhatom, hogy az imént említett kórusnak számomra legkedvesebb előadása 1967
nyarán hangzott el, amikor az Esztergomi Nyári Egyetemen, előadásom
illusztrációjaképpen, egy tíztagú alkalmi kamarakórussal adtuk elő a külföldi
hallgatóságnak. A kórustagok mind saját gyerekeink voltak…
Zeneakadémista koromban Vásárhelyi Zoltán karvezetés-vizsgáján éppen
akkor toppant be az 1-es terembe Kodály, amikor a Villő középrészét vezényeltem kollégáimnak. – Túl gyors. Hadarnak. Talalaj helyett azt
ejtik: talaj. Ne hagyja őket pongyolán ejteni. Siettem eleget tenni kívánságának, azóta is
mindig eleget tenni kivánságának, azóta is mindig, Kodály szűkszavú pedagógiája
ettől fogva elkisért, ha ritkábban találkoztunk is, magam nem lévén tanítványa.
1957-ben
egy esztendeig vezettem az Eötvös Loránd Tudományegyetem ELTE kórusát. Éppen
akkor, amikor az egyetem díszdoktorává avatta világhírű egykori hallgatóját. Az
avató ünnepségen el nem felejthető szavakkal tekintette át életútját, a doktori
cím rangját, értelmét fejtegetve. Több egyetemi kórussal fogtunk össze, hogy az
eredetileg doktorrá avatást kísérő Cohors generosát és a Nagyszalontai köszöntőt megszólaltassuk. Kodály az akkori rektornak,
Ortutay Gyulának írott levelében megköszönte a kórus énekét, biztatta az ifjú
dalosokat: folytassák művészi munkájukat és soha ne
vállalkozzanak erejüket meghalandó feladatokra.
1954-ben
kezdték el a Zeneakadémia nagytermében azokat az ifjúsági hangversenyeket,
amelyek a negyvenes évek Kis filharmónia-koncertjeit folytatták, az Országos
Filharmónia rendezésében. Az ifjúsági koncertek pompás kezdeményének
kivirágzását Kodály is élénk figyelemmel kísérte. A jó műsorvezetést papi
szolgálatnak tekintette a művészet templomában. Híveket szerezni „A zene
mindenkié!” gondolatának: hát, amikor egy gyerekhangverseny előtt így üdvözölt:
– Ma
Ön fog prédikálni?
Egy
ilyen „prédikáció” szünetében 11 éves Cecília lányom autogramot szeretett volna
kapni a mestertől. Odavittem hozzá, jegyzetlappal a kezében. Kodály neki is
feltette a szokásos kérdést: – Tud szolmizálni? –Tudok” – felelte Cili, és
figyelmesen nézte a betűket, amelyeket hirtelenjében papírra vetett a sokart
író kéz. Aztán kezébe vette a lapot és „lapról” énekelte a pentaton dallamot.
Ma is őrzi, hiszen a hibátlan éneklést autogram követte.
1960-tól
1965-ig a Televízió népszerű ismeretterjesztő sorozatot sugárzott Zenélő órák
címmel. Szignál-zenéje Kodály Háry Jánosának bécsi harangjátéka volt. A négy játékvezető:
Forrai Miklós, Kollár Endre, Juhász Előd és jómagam az egyik műsor végén
elbeszélgettünk a felesége társaságában megjelent Mesterrel. A beszélgetést
filmszalag őrzi. Kodály az ismeretterjesztés fontosságáról beszélt, és a
vetélkedők kérdéseinek színvonalát firtatta. Kiindulásul a „Ki írta Wagner
Lohengrinjét?” klasszikus példáját idézte.
Egy
alkalommal Pesten vendégeskedett a prágai hanglemez-színház (Divadlo Hudby).
Váci utca 9. sz. épületben népszerűsítették a Supraphon lemezeket
„audio-vizuális” módon: képeket vetítettek a zenéhez. Önálló Kodály-estet is
tartottak. Én olvastam fel általuk megírt összekötő szöveget. A Psalmus
Hungaricus alatt
ringó búzatáblákat, szelíden fodrozó nádas tavat láthatott a közönség – csupa
idilli képet. Éreztem, hogy Kodály nem fogja szó nélkül hagyni. A szünetben meg
is kereste a művészeti vezetőt, és felvilágosította a Psalmus igazi tartalmáról, mégpedig – ékes szlovák
nyelven!
Az
1960-as években Sándor Frigyes kötetet szerkesztett Zenei nevelés
Magyarországon” címmel. Az előszót Kodály írtra: Az általános iskolák
énektanításáról szóló cikkemhez fűzött két bíráló megjegyzése jellemző az apró
részletekre is figyelő tudósra.
A
triola-példa magyar népdal – Jaj, de szépen muzsikálnak – szövegében lemaradt a
kötőjel két szótag között. „Fekete gyűrű falevél” helyett Kodály a fekete
gyűrűfa-levél
növénytanilag is helytálló kifejezést kérte számon a szedőtől.
Másutt
idéztem Leonard Bernstein eszmefuttatását a magyar nyelv, a népdal és a műzenei
dallam nemzeti lejtéséről. Kodály
túlzásnak tartotta Bernstein ritmizálását, a minden egyes szókezdetre tett
hangsúllyal: Jöjjön haza édesanyám...
Benne, a
népdal gyűjtőjében és zseniális feldolgozójában, annak természetes lejtése élt.
A
jubileumi Kodály-kóruskötet számára én fordítottam magyarra a Fancy és a Media
vita című kórusműveket. A zeneköltő kritikáját már nem hallhatom. Szava az évek
vastagodó falán keresztül szűrődik hozzánk, de nem fogyó erővel azokhoz is
szól, akik csak kevésszer láthatták. Végülis: mindig az egész nemzethez szólt,
és joggal elvárhatta, hogy kevés szóból megértsék. megértsék.
Kodály Zoltán: Fancy. Dal
Szövegíró: Lukin László –
Shakespeare, William
HARMAT ARTÚR HALÁLÁRA[11]
Harmat Artúr
Aznap, hogy meghalt, talán éppen Palestrina
improperiáit énekelték a világ sok kórusában „a cappella”, amint azt 400
esztendeje a kórusművészet fejedelme, a „musicae princeps” megálmodta. Ennek az
ódon és örökifjú szellemnek volt a szerelmese és tudósa Harmat Artúr. Mikor a
sírjánál tisztelgő ezres tömegben ott láttuk zenei életünk vezéregyéniségeit,
úgy éreztük, hogy néma főhajtásuk egy valóban érdemes magyar muzsikusnak szól.
Szerette, ismerte, tudta és tanította Palestrina stílusát évtizedeken
keresztül a nyitrai tanító precizitásával és a zeneakadémiai tanár európai
nagyvonalúságával. Legendás piros ceruzája ellenponttan dolgozataink
legeldugottabb hibáira is rátalált. A bujkáló kvintpárhuzamokra azt mondta:
…Még nem látom, de már hallom …” Finom, abszolút hallása az orgona mixtúráiból
is kihallotta a hamis hangokat. Ellenponttan könyve – egy élet tapasztalatainak
összegezése – egyedülálló, zenepedagógiai irodalmunkban.
Sokáig
vezette a Palestrina Kórust, ahol a klasszikus és a modern magyar kórusművészet
külföldön is elismert tolmácsolóivá nevelte énekeseit, megvetve a ma is virágzó
Budapesti Kórus egyik fundamentumát.
A
Zeneakadémián Koessler és Herzfeld tanítványa volt, alaposságukat aranydiplomás
professzor koráig megőrizte. Nagyjelentőségű tanszakokat alapított.
Kóruskarnagyaink, középiskolai ének-zenetanáraink országszerte őrzik jóságos
szigorának és sokoldalú tanításának emlékezetét. Azoknak a mestereknek szívós
lendületével tanított, akiknek szenvedélyük a tudás közkinccsé tétele.
Kersch
Ferenc művének folytatója; sárguló kódexek lapjairól és az élők ajkáról
gyűjtötte össze feledésbe menő népénekeinket. Kíséretet írt hozzájuk és ezzel
megalkotta élete legmaradandóbb művét, a 306 dallamot felölelő magyar
népénektárat. Kis falvakban is a magas művészet tiszteletére, az időtálló zenei
értékek megbecsülésére figyelmeztet vele mindmáig.
A
főváros énekoktatási szakfelügyelője, zeneügyi előadója volt hosszú időn
keresztül. Sztojanovits Jenő, Sztankó Béla és Kacsóh Pongrác magvetését Karvaly
Viktorral együtt sarjasztották, európai színvonalra emelték Budapest iskolai
énektanítását. Új tanterv, új tankönyv („Magyar fiúk-lányok nótáskönyve” —
gerincében a népdallal), zeneiskolaszervezet, dalosversenyek keltek életre
fáradozásuk nyomán.
Temérdek
munkája mellett sokat komponált. A felszabadulás után Erkel-díjjal tüntették
ki. Vokális művei pl. a sírjánál Bárdos keze alatt felhangzott „De profundis”)
nagy eszményképeinek hódolatából és egyéni, modern harmóniáinak világából
fakadtak. A rádió magnetofontekercsei őrzik több alkotását és valamit, amihez
mozdulatait már csak elképzelni tudjuk: Palestrina vezénylését.
Hetvenhét éves volt, de kék szeme örökifjú derűt sugárzott. Mindenkihez
kedvesen szólt, minden érdekelte, ami új és tehetséges. Hiányozni fog, ha
ezentúl nem találkozhatunk vele a hangversenyeken, hiszen eddig mindenütt
megjelent. Tanítványainak sokat, nagyon sokat adott: a tanulás és a tanítás
szeretetét, a nagy elődök tiszteletét. Most, hogy ő is azok közé emelkedett,
csak ennyit tudunk mondani: Köszönjük...
ÚJ KODÁLY-KÓRUSMŰ[12]
Kodály Zoltán: An ode for music - Óda a
muszikához (4:58)
℗ 2007 HUNGAROTON RECORDS LTD.
Kodály Zoltán 1964. december 16-án töltötte be 82.
évét. A születésnap estéjén az Országos Filharmónia Kamaratermében bensőséges
hangulatú hangversenyt adott a Budapesti Madrigálkórus, Szekeres Ferenc
vezényletével.
Itt
hangzott el magyarországi bemutatóként az az új vegyeskar, amelynek létezéséről
már volt tudomásunk, de élő előadásban még nem ismerhettük meg, mivel a
kompozíció külföldön kezdte meg pályafutását.
Az „Óda
a muzsikához” angol szövegre íródott. William Collins (1721–1759) barokk költő
„The Passions” c. sorozatának egyik versébe Kodály Shakespeare néhány sorát
illesztette, így már a szöveg is az énekkari művészet nagy korszakait: a
reneszánszot és a barokkot idézi. Zenei nyelvezetében első hallásra is feltűnik
a réginek és az újnak az a nagyszerű ötvözete, amely Kodály vegyeskarait kezdet
óta jellemzi. Szövegnélküli sóhajai már a mű elején sejttetik, hogy új
hangvételű, rendkívül színes harmóniavilágba kíván elvezetni a szerző. A
sóhajok után kikristályosodó ,,Oh. Music” invokációja egyheti a zene hatalmának
elismerése és hívása, Shakespeare szellemében. A későbbiek folyamán kibontakozó
fugato témájának főhangjai már itt a bevezetésben feltűnnek, ez az organikus
szövés észrevétlenül biztosítja a mű tematikus egységét. Lírai szemlélődés, a
fauxbourdonra emlékeztető technika modern megfogalmazása, nemes pátosza
emelkedett befejezés: ezek a jellegzetességek ragadták meg a hallgatóságot,
amelynek soraiban Kodály zenéjének tisztelői között számos kórusvezetőt is
láttunk. Ők bizonyára felismerték a darab pompás énekelhetősége mellett annak
intonációs nehézségeit is, ez azonban kóruskultúránk mai fejlettsége mellett
inkább serkentője lesz a mű hazai elterjedésének. A négyszólamú vegyeskar
szólamait Kodály néhol megosztja, így a mű helyenként nyolcszólamúvá válik.
Az
angliai bemutató a Cork-i Nemzetközi Kórusfesztiválon hangzott el annak idején.
Müncheni énekkar énekelte, angolul. 1963-ban nyomtatásban is megjelent a Boosey
and Hawkes kiadónál.
Szekeres
Ferenc látható-hallható lendülettel vitte diadalra kamarakórusát a mű
megszólaltatásában. Ez a lendület az este folyamán különösen a kezdetet
jellemezte (Cohors generosa. Adventi ének. Ének Szent István királyhoz). A
továbbiakban hullámzó volt a kórus teljesítménye (Norvég leányok, öregek.
Székely keserves. Horatii earnica, Este). Ez részben abból is adódhatott, hogy
az énekkar jellegét és létszámát meghaladó feladatokra is vállalkozott, ülve
énekeltek, ez madrigálok esetében kedves és megszokott dolog, tőlük –, de a
nagylélegzetű kórusművek indokolnák a felállást. A befejező pillanatok (Balassi
Bálint elfelejtett éneke, Akik mindig elkésnek, és a megismételt Esti dal) újra
kielégítettek zenei formálásukkal.
Török
Erzsébet volt az est közreműködője. Ajkán különös ízzel, a népi előadásmód
fűszeres illatával jelennek meg a magyar (A virágok vetélkedése, Virágos
kenderem, Tücsöklakodalom) és a rokonnépünk (öt hegyi mari népdal)
dallamkincsét idéző dallamok. Arató Pál zongorakísérete simulékonyan
alkalmazkodott az énekhanghoz és kiegyenlített fénybe vonta azt Kodály
jellegzetes harmóniáival, a népdal élménye nagyszerű hátterével.
X.
LUKIN LÁSZLÓ TANKÖNYVEIBŐL
Lukin Lászlónéval
Énekóra (Lukin László és Lukin Lászlóné, 1969) (3:49)
Ugrin Gáborral
XI.
LUKIN LÁSZLÓ MUNKÁI AZ EDITIO
MUSICA BUDAPEST KIADÁSÁBAN
Banchieri, Adriano: A három tükör
Szövegíró: Lukin László
Bárdos Lajos: Csengő-bongó Karácsony
Szövegíró: Lukin László
Bárdos Lajos: Édesanyámhoz
Szövegíró: Lukin László
Bárdos Lajos: Európa peremén
Hét kétszólamú gyermekkar
különböző népek dallamaira
Szövegíró: Lukin László
Bárdos Lajos: Himnusz a naphoz
Szövegíró: Lukin László
Bárdos Lajos: Kutamén - Három gyermekkar
Szövegíró: Lukin László
Hassler, Hans Leo: Szelek szárnyán
Fordította és
összeállította Lukin László
Haydn, Franz Joseph: Ékesszólás
Szövegíró: Lessing,
Gotthold Ephraim
Fordította Lukin László
Janequin [Jannequin], Clément: A csata, avagy a
Marignano-i ütközet
La guerre a Marignan 1515
Fordította Lukin László
Közreadta Szekeres Ferenc
Kodály Zoltán: Media vita in morte sumus
(In memoriam Mátyás Seiber)
Fordította Lukin László
Liszt Ferenc: Magyar ünnepi dal
(Egy régi magyar dallam után)
Közreadta Forrai Miklós
Szövegíró: Lukin László
Liszt Ferenc: Weimari népdal / Serkentő
Szövegíró: Cornelius,
Peter – Lukin László
Fordította Szabó Miklós
Morley, Thomas: Hivogató
Közreadta Forrai Miklós
Fordította Lukin László
Morley, Thomas: Május (Now is the Gentle Season)
Fordította Lukin László
Régi mesterek
vegyeskarai 18
Szövegíró: Lukin László
Közreadta Szekeres Ferenc
Régi mesterek vegyeskarai 19
Szövegíró: Lukin László
Kiadó: Editio Musica Budapest
Zeneműkiadó
Régi mesterek vegyeskarai 20
Fordította Lukin László
Közreadta Szekeres Ferenc
Kiadó: Editio Musica Budapest
Zeneműkiadó
Régi mesterek vegyeskarai 22
Fordította Lukin László
Közreadta Szekeres Ferenc
Kiadó: Editio Musica Budapest
Zeneműkiadó
Régi mesterek vegyeskarai 26
Fordította Lukin László
Közreadta Szekeres Ferenc
Régi mesterek vegyeskarai 40
Fordította Lukin László
Közreadta Szekeres Ferenc
Kiadó: Editio Musica Budapest
Zeneműkiadó
Regnart, Jakob: Két könnyű kórus
Szövegíró: Lukin László
Szerkesztette Mátyás
János
Kiadó: Editio Musica Budapest
Zeneműkiadó
Szőnyi Erzsébet: Biciniumok 1
Japán dalok
Szövegíró: Lukin László
Kiadó: Editio Musica Budapest
Zeneműkiadó
Szőnyi Erzsébet: Biciniumok 2
Amerikai és kanadai népdalok
Szövegíró: Lukin László
Kiadó: Editio Musica Budapest Zeneműkiadó
Szőnyi Erzsébet: Biciniumok 3
Ausztrál, japán, amerikai, francia és romániai magyar népdalok
Magyar szöveg: Lukin László
Kiadó: Editio Musica Budapest Zeneműkiadó
Szőnyi Erzsébet: Biciniumok 4
Francia, angol, skót és skandináv népdalok
Szövegíró: Lukin László
Kiadó: Editio Musica Budapest Zeneműkiadó
Perui biciniumok
Szövegíró: Lukin László
Kiadó: Editio Musica Budapest Zeneműkiadó
Rokonaink és ismerőseink
Szövegíró: Lukin László
Kiadó: Editio Musica Budapest Zeneműkiadó
XII.
Bárdos Lajos és Daróci Bárdos Tamás
népdalfeldolgozásai
Közreműködik
a Horváth Mihály téri Általános Iskola Kórusa
Lukin László vezényletével
Bárdos Lajos:
Tél-kánon (1:37)
Tücsöklakodalom (1:09)
Csengő bongó karácsony (1:06)
Hidló
végén
(0:40)
Kossuth
Lajos táborában (1:45)
Édesanyámhoz (2:15)
Daróci Bárdos Tamás:
Csürdöngölő
(0:54)
Kis
kacsa fürdik (1:47)
Ping-pong
kánon
(0:57)
Hej halászok, halászok (1:45)
Gyertek,
lányok (0:42)
℗ 1959 HUNGAROTON RECORDS LTD. / ℗ 1962
HUNGAROTON RECORDS LTD.
XIII.
EGY Családi ünnepség felvétele
Lukin Ágnes és Zsuzsa – Lukin László 90
éve született | médiás.kom, az egykamerás Komédiás (20:16)
XIV.
Benjamin
Britte Az Arany hiúság c. operáának előadása Lukin László bevezetőjével
https://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=20220 (2:36)
Benjamin Britten, korunk egyik legnagyobb
komponistája két ízben járt Magyarországon. Az angol zeneszerzőt annyira
megragadta a magyar zenei nevelés, hogy gyermekek számára írt operáját elküldte
az Országos Filharmóniának. Az opera oratóriumszerű bemutatójára a
Zeneakadémián került sor. Fordította és betanította: Lukin László. [Lukin
László]: „Britten, az Arany hiúság című gyermekoperája egy régi angol
tengerészballadát elevenít föl, két hajó küzdelméről, az Arany hiúság és a
Török vészmadár összecsapásáról. Hőse a kisinas, akinek a drámáját most
fogjátok hallani.”
Éneklik a Horváth Mihály téri Iskola növendékei.