Tóth Ferenc
MINDEN-MINDEN
MEGVAN A KODÁLY MŰVEKBEN[1]
Tóth Ferenc
Tisztelt
Közgyűlés!
Két okból is a
torkomban dobog a szívem: az egyik ok az, hogy én mint
vidéki kisvárosi kis általános iskolai tanár, ilyen Társaság körében még nem
kaphattam szót, és nem szólhattam A másik: megrendített Petrovics Emilnek a
szívbe markoló, és drámain igaz gondolata. Ezek a gondolatok engem is
őrölnek, de fórumon nem volt, hogy ezt elmondhassam.
Megpróbálom
röviden elmondani. Kaptam egy nagyon megtisztelő megbízást a nyár folyamán
Szabó Helgával együtt. Bíráljam fölül, véleményezzem, alkalmas-e ma is,
használható-e – csaknem ötven év után – Kodály Zoltán-Ádám Jenő általános
iskolai tankönyve. Kodály szent haragjában, miután megírta a Biciniumokat. Triciniumokat. Kis Emberek Dalait, 333 olvasó gyakorlartot – látván, hogy mi van az iskolákban, – Ádám Jenővel
megírta minden idők legjobb tankönyvét, kis embereknek, gyerekeknek,
gyönyörű illusztrációkkal. '48-ban megjelent, és '50-ben bevonták, még egy
tiszteletbeli példányt sem tudtam kapni, hogy átnézhessem. Le akartam mondani a
feladatot, holott szégyelltem: én egy vidéki alacsony felkészültségű
tanár, én mondjak véleményt Kodály tankönyvéről? De 36 évig tanítottam ugyanabban az iskolában,
ahol magam is tanultam valamikor. Így valami rutinra szert tettem. Végül is a
Tankönyvkiadó fénymásolással elküldte nekem a nyolc tankönyvet. Hogy így újra
átnézhessem, és megírhassam a véleményemet.
Itt a bizonyíték,
hogy Kodályt nem csak mint zeneszerzőt próbálták,
mint konzervatív, idejétmúltat félretenni, hanem mint pedagógust is. Ezt a
Kodály-módszert pedagógiai berkekben is igen gyakran céltáblaként láthatjuk. Én
nem tudtam másból kiindulni, mint egy olyan alapgondolatból: hol van az a
magyartanár ebben az országban, aki azt a kijelentést merné tenni, hogy most
elegem volt harminc év után Arany János Toldijából. Most szeretnék mást
tanítani. Van vajon szebb példaképe az irodalomnak ifjú emberek, fiúgyerekek
előtt, mint Toldi? A legférfibb-férfi, s a férfi
legjobb és legszebb tulajdonságának kell lennie a gyengédség. Hisz gyengéd csak
a nagyon erős ember tud lenni. Egy igazi lovag. Toldi, aki fiúnak,
testvérnek is ifjúnak is, lemondva Piroskáról, mindenben példakép volt. Ki
merné azt mondani: Toldit most egy kicsit félre teszem, mert unom – a gyerek
nem unja! A gyereknek újdonság. Aki maga nem tűzzel, az mást sem gyújthat
lángra. Van, aki rajongásig szereti Arany Jánost, és Toldit: akkor minden
generáció rajongva fogja szeretni, és minden fiú őt tartja majd
példaképnek. Mikor az édesanyjával beszél, vagy mikor először mond
szerelmi vallomást, vagy mikor birkózni akar, vagy verekedni akar gyengébbekkel
az utcán. Hát nekünk az Kodály! Hányszor próbálta, vagy hányszor érezte már az
ember már csaknem a szégyent, ha egy hangversenyen esetleg két Kodály-mű
is szerepelt a repertoárján. Lengyel László, meg a Pünkösdölő,
vagy az Angyalok pásztorok. Hol írtak csodálatosabb művet gyerekeknek?
Mikor írtak csodálatosabb művet gyermekeknek, mint a Lengyel László – megint
csak fiúknak? A hazaszeretet, a gyengédség a valahova tartozás érzése, a
szülőkhöz való ragaszkodás, a szülőházhoz való ragaszkodás. Minden
megvan a Kodály művekben. A Kodály-művek nem csak zene! A Kodály-zene
eszköz ahhoz, hogy az embert emberré, és szűkebb értelemben magyarrá
nevelje. A legtisztább módszerekkel, s gyermeki szinten – s mégis a legmagasabb
szinten! S hányszor kell az embernek a nyakát húzni, ha Kodály-műveket
énekel.
Úgy érzem, hogy
ezt a témát úgy kell egymás mellé tenni, mint ahogy nem lehet kihagyni a magyar
irodalomból a Családi kört, a Toldit, a Tiszát, ugyanígy nem lehet kihagyni Lengyel
Lászlót, a Pünkösdölőt, az Angyalok és
pásztorokat, a Gergelyjárást. Ha a közönség mondaná, hogy ezt már annyiszor
hallottam, akkor ott az előadással van a probléma. De a gyerek nem
hallhatta annyiszor, Egy iskola, amely eljut olyan szintre, hogy Kodály nagy
gyermekkari műveit énekelheti, kötelessége énekelni ezeket a műveket!
Nem lenne szabad, hogy egy gyermek kijöjjön egy iskolából úgy, egy fiúgyerek,
hogy nem énekelte azt, hogy „Hol alány…”! Soha nem felejtem, hogy az az Appel Pityu, aki most 46 éves, ha meglát az utcán, mikor
néha hazajön Komlóra, nem úgy köszön át, hogy Jónapot Feri bácsi, hanem hogy
Hol a lány…”, mert olyan csodálatosan tudta énekelni, és úgy élvezte. Úgy örült
neki, hogy megzengetheti hangját.
Ezek a gyerekek
nem fogják ezt elfelejteni. És ezeken a műveken keresztül jutnak el
Beethovenhez, ezeken a műveken keresztül jutnak el a Máté passióhoz, és ha
ezen a nyelven jutnak el, akkor jó úton jutnak el oda, nem kozmopoliták
lesznek, hogy „ott a hazám, ahol megfizetnek”, hanem a saját útján indul el, a saját
hazájától ismeri meg a nagyvilágot. De mindig a hazájához ragaszkodik.
Aki nem szereti és
tiszteli minden édesanya között legjobban a saját édesanyját, annak nincs joga
anyák napján az édesanyákról beszélni. Mert az édesanya tisztelete nem kizárja,
hanem föltételezi az édesanyák
tiszteletét. Aki mindenek fölött nem szereti legjobban a saját nyelvét, a saját
kultúráját, a saját anyanyelvét a zenében is, az nem beszélhet más népek
szeretetéről.
Nem tudtam
megállni, hogy ezeket a gondolataimat ne mondjam el itt, – elnézést, Petrovics
Emil rántotta ki belőlem ezeket a gondolatokat, és dobogó szívvel, de úgy
éreztem, hogy el kell mondani! Bennünk, végeken dolgozó általános iskolai
pedagógusokban ilyen keserűségek, ilyen gondok, de ilyen tüzek is égnek...
Köszönöm.