Breuer János

„A szegényeket felmagasztalod…”


Akkori fogalmak szerint nem volt szegény származású a kecskeméti vasútállomás  teherleadási pénztárnokának 1882-ben született fia: Kodály Zoltán. Az apa hamarosan Szob, Galánta, Nagyszombat állomásfőnöke lesz, a vasúti ranglétrán szépen emelkedve. De látott szegénységet maga körül a gyermek is. „Galántai népiskola, mezítlábas pajtásaim…” szól a Bicinia Hungarica I. füzetének ajánlása 1937-ben. Felvidéki gyűjtőútjain 1906-1910 között vezetett naplójából Ady vízióihoz fogható megdöbbentő képe rajzolódik ki az alkoholizmus, betegség, koplalás sújtotta nincstelen paraszt nyomorának. Az 55. zsoltárból idézett verssor mintegy életprogramja lesz Kodálynak, aki mottónak írta valamikor 1949 után, egy eltépett levélborítékra: „1919 miatt egész idő alatt kommunista-gyanús, 1945 óta reakció-gyanús igaz emberség útján.”
 A „kommunista-gyanút” a Károlyi Mihály-kormánynak „köszönhette” Kodály. 1919. február 14-én – 1918. december 31-i visszamenőleges hatállyal – Dohnányi Ernő igazgató mellé a Zeneakadémia aligazgatójává nevezték ki. Maradt az őrhelyén, míg 1919 szeptember elején fel nem függesztették, s ellene vizsgálatot nem indítottak. A Kodály ellen folyt fegyelmi vizsgálat jegyzőkönyvei nyomtatásban megjelentek; a tárgyalásokra készített jegyzetei szintén:
 „Semmi hatalomnak kegyét, lett légyen bármely színű, soha nem kerestem. Semmi koncessziót a vörösuralomnak nem tettem.
 Hogy pedig kinek volt több oka fellélegezni, ki szenvedett többet, hadd soroljam röviden fel. 
 Én legalább annyit szenvedtem, tisztelt bizottság, mint akármelyik kollégám. Csak hallgattam, nem panaszkodtam, nem igyekeztem később tőkét kovácsolni belőle.
 Végigtengődtem az időt árpakásán, mert nem volt módom, mint majdnem minden kollégának, elutazni, vagy vidékről élelmet szerezni.
 Az én szüleim lakásába is vöröskatonákat telepítettek. Az én lakásomból is rekviráltak szobát.
 Nem nagy bizalomra mutatott irántam, hogy az én telefonomat nem kapcsolták be, mikor más kollégáké megvolt.
  Alattam egy szakasz vörösőr tanyázott, nem tudtam, mikor törnek ránk.
 Végül, az én feleségem töltött álmatlanul hónapokat, mert elfogott testvérbátyjáért reszketett.”
 Kodály, kit a bolsevizmus vádjával bírái örökre el kívántak távolítani a Zeneakadémia tanári karából, mint üldözött sem mulasztotta el, hogy kiálljon a szociáldemokrata Reinitz Béla mellett, őt a Károlyi-kormány nevezte ki a kultuszminisztérium színházi és zenei ügyeinek irányítására, s maradt is e poszton, mígnem 1919 augusztusában letartóztatták, rablás vádjával perbe fogták. Reinitz, a „tolvaj” — szabad idejében Bartók, Kodály értő-elemző kritikusa – még börtönben ült (1920. február 18-án helyezték feltételesen szabadlábra), amikor Kodály a saját fegyelmi tárgyalásán, 1920. január 29-én jegyzőkönyvbe mondta: „Őt mint az igazság fanatikusát és mint jellemet ismertem meg, melytől tiszteletemet meg nem tagadhatom.”
 Tilalmas volt Balázs Béla neve-műve, mert – bár kommunista éppúgy nem volt, mint Reinitz –, irodalmi osztályát vezette a Tanácsköztársaság Közoktatási Népbiztosságának. Bécsben mégis nyomdába adta Kodály Op.9. jelzésű Öt dalát. 1924-ben jelent meg, benne három Balázs-vers a költő nevén! Megjegyzem: 1935-ben A fából faragott királyfi, 1936-ban A kékszakállú herceg vára úgy kerülhetett színre az Operaházban, hogy Balázs, a librettista, írásban lemondott nevének feltüntetéséről. 
 Ettől fogva emberi életprogramjának tekintette a mindenkori üldözöttek segítését, a „szegények felmagasztalását”. A gesztus nem, tartalma annál inkább változott a korral, amelyben Kodály élt. 
 A 20-as években anyagilag támogatta Szabó Ferencet, a koldusszegény zeneakadémistát, pedig tudta róla, az illegális Kommunista Párt aktivistája. Magánórákon tanította is, jóllehet, Siklós Albert növendéke volt, nem Kodályé. Koszt-kvártélyt, kenyeret szerzett Szabónak, zenei házitanítónak ajánlván be az ifjú Nádasdy Kálmán mellé. 
 Buzgó és kedvelt hallgatója volt 1930 őszétől a Pázmány Péter Tudományegyetemen (ELTE) tartott népzenei szemináriumán Gergely János – párizsi emigrációjában fél évszázadon át Jean Gergely –, zeneszerzésnövendéke az Akadémián, s tudtával vagy sem, az Intézet kommunista sejtjének vezetője.
 A 30-as évek végétől a származásuk miatt üldözöttek mellé állt. Aláírta az I. zsidótörvény, az 1938:XV. törvénycikk elleni tiltakozást (Pesti Napló, 1938. május 5.). Egykori tanítványának, az emigráció gondolatával foglalkozó Kadosa Pálnak meleg ajánló sorokat írt. Ha valóban kivándorol, bizonyosan talált volna méltó zenei foglalatosságot a Kodály által kiállított angol „bizonyítvány” alapján: „Kadosa Pál legkiemelkedőbb fiatal komponistáink egyike. […] Ezen felül kiváló zongoraművész és pedagógus. Letelepedése tehát bármely országban feltétlenül nagy nyeresége annak az országnak.”
 Ha az év nem is pontos, a közbenjárás ténye nyilvánvaló Kodály és Walter Gieseking kapcsolatában. Földes Andornak írta 1963-ban: „Ő nagy zongorista volt, de gyenge jellem. Mikor 1938 táján nálunk járt, kértem, emeljen szót a német hadvezetőségnél Starker érdekében, akit akkor rendeltek valami szőrmegyárba dolgozni. Ijedten elhárította, hogy ilyesmi nem áll módjában.”
 Starker János 1938-ban 14 éves volt, 1938 „táján” is legfeljebb egy-két évvel több. Gyári munkára a gimnazistát akkor nem rendelték, német hadvezetőség Magyarországon az1944. március 19-i megszállásig hivatalosan nem parancsnokolt. Kodály vagy ez után interveniált Gieseking segítségét kérve, vagy korábban magyar hatóságnál, s remélte a pianista közbenjárását.
 Megkísérelte a munkaszolgálatra behívott muzsikusok mentesítését. 1943-ban a zeneszerzésosztályában 1940-ben végzett Weiner László érdekében fogott tollat:

 „Mélyen tisztelt Vezérőrnagy Úr!
 Engedje meg, hogy szíves figyelmébe ajánljam Weiner László volt tanítványomat. Mint zeneszerző és zongoraművész a legszebb reményekre jogosít. Két éve az állami pályázaton egy műve díjat nyert. Miután ő már 13 hónapot töltött munkaszolgálatban, részben súlyos kézi munkával, úgy látom, ilyen szolgálat folytatása egész jövőjét kockára teszi, s ezzel őt alkalmatlanná annak a kulturális munkának elvégzésére, melyre felkészült s melyre hivatása van.
 Kérésem az, hogy amennyiben a szolgálati érdek engedi, jövőbeli beosztásánál hivatása és egyéni képessége legalább annyiban tekintetbe vétessék, hogy jövője ne válhasson kérdésessé.
 Bízom benne, hogy amennyiben ily megoldás lehetséges, az méltóságod jóindulatán nem fog múlni, és vagyok
 Bpest. 1943. júl. 12.
őszinte nagyrabecsüléssel
kész tisztelő híve
Kodály Zoltán”
 

 A címzett neve a levélből nem derül ki, talán Rőder Jenő, kinek Kodály írt a keltezés napján (kötetbe gyűjtött levelezésében lappangó írásként szerepel). Hogy akkor hasznát vette-e ennek a közbenjárásnak Weiner László, nem tudhatom; a háborút nem élte túl.
 Egy héttel Szálasi hatalomátvétele előtt a szintén mártírhalált halt Deutsch Jenő érdekében írt:

 Deutsch Jenő volt tanítványom a legkiválóbb és legsokoldalúbb magyar zenészek egyike. Eltűnése – ha véglegesnek bizonyulna, a legfájdalmasabb vesztesége volna zeneéletünknek. Nemcsak kiváló zongora- és orgonaművész (e tekintetben távollévő tanára, Bartók Béla nevében is nyilatkozhatom, mert ismerem a véleményét), hanem rendkívüli zenei intelligenciája, a zeneszerzés minden ágában való jártassága következtében nagyrahivatott pedagógus, e téren eredeti gondolkodó és cikkíró. Foglalkozott zenei folklórral is, itt a fonográf-felvételek lejegyzésében nagy gyakorlatra tett szert, mint bevált munkatársunkat különösen fájdalmasan nélkülözzük. 
 Hozzátéve, hogy mint ember és jellem, szerénysége és feltétlen megbízhatósága által olyan jelenség, aki a mentesítés elbírálásánál alkalmazni szokott mértéket messze meghaladja, kérvényének kedvező elintézését a legmelegebben ajánlom.
 Budapest, 1944. okt. 8.
Kodály Zoltán
 

 Kérdéses, vajon eljutott-e a munkaszolgálatos táborba az írás, életben találta-e a muzsikust egyáltalán.
 Legán˙ Dezső  kutatásaiból tudjuk, Kodály még idejében megkísérelte kimenteni az országból két kedves tanítványát, Deutsch Jenőt és Weiner Lászlót. 1939-ben Ausztráliában, a Melbourne-i konzervatóriumban keresett állást a számukra — eredménytelenül.
 E témakörhöz tartozik, hogy a Kodály-házaspár 1944-ig, a német megszállásig – vagyis a vállalkozás megszűntéig – már-már tüntetően látogatta az OMIKE hangversenyeit-operaelőadásait. Az OMIKE az Operaházból, a zenekarokból-színházakból kiebrudalt zsidó művészeknek nyújtott kenyeret s szereplési alkalmat.

* * *

 „Az igazságtalanul üldözötteket minden rezsim idején védtem és védeni fogom.” – jegyezte fel Kodály egy noteszba, feltehetően 1945-46 táján.
 A háború végét üldözöttként rejtőzve túlélő Kodály mentőakcióinak 1945-ben megváltozott az iránya, bár ismét az igaztalanul meghurcolt muzsikusok mellé állt. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy Dohnányi Ernőt ne nyilvánítsa háborús bűnösnek – mert nem volt az – a fasiszta múltat kivizsgáló zeneakadémiai igazoló bizottság. Mégis megtörtént e szégyen, elsősorban a pártok delegátusaiból álló testület parasztpárti és szociáldemokrata képviselőjének erősködésére. Valószínűleg Kodálynak is része volt abban, hogy az igazságügyi miniszter rendeletére 1945. december 14-i dátummal törölte Dohnányit a háborús bűnösök névjegyzékéből, ezáltal mentesítette a vád alól. Mindazonáltal keserves évek vártak emigrációjában a zseniális muzsikusra, amerikai társadalmi szervezetek még 1949-ben is nyomoztak Dohnányi állítólagos náci múltja után.
 Az igazolóbizottság mondvacsinált indokokkal kívánta eltávolítani a Zeneakadémia igazgatói posztjáról Zathureczky Edét, a zseniális hegedűművészt és pedagógust, mert a grémium szociáldemokrata zenésztagja vágyott e tekintélyes pozícióra. Kodály két levelet is írt Keresztury Dezső kultuszminiszternek, e túlkapás leállítására kérve őt. Írt ez ügyben Kadosa Pálnak is. Elment Zathureczky mellett tanúskodni az igazoló bizottság ülésére. Védőbeszédéhez éppúgy készített jegyzeteket, mint 1919-20-ban, a tulajdon fegyelmi tárgyalásához.
 „Amint közeledtek az igazoló eljárások, csakhamar világossá lett előttem, hogy Zathureczky ellen személyi hajsza van szervezés alatt. – Ez az, ami erkölcsi kötelességemmé teszi, hogy itt megjelenjek. Egyesek azt a dogmát hirdetik, hogy mindenkinek pusztulnia kell, aki az előző uralom alatt vezető állásban volt. Másutt az igazoló bizottságok egyenesen kvártély csináló bizottságok módjára működnek maguk és barátaik számára. Aggállyal nézik ezt a demokrácia igaz hívei […] Mennél több abszurd ítélet hangzik el, annál jobban aláássa az egész igazoló eljárás hitelét, kiváltja a reszenzust és az ellenintézkedéseket. Oda fogunk jutni, hogy az egész igazolás haszontalan komédiává lesz. A Zathureczky-ügy különösen alkalmas erre. A bizottság előtt elvonultak a hangyaszorgalommal, jobb ügyhöz méltó buzgalommal, részben rosszhiszeműen összehordott adatok. Ennek mérlegeléséből csak egy vélemény alakulhat ki: itt hiba nincs, elmarasztalásra nincs ok. – Csodálnám, ha nem kérdezné magától ezek után minden bizottsági tag: honnan szítják hát mégis a közvéleményt, hogy Zathureckyt el kell ejteni? Azt hiszem, nem ítélhet lelkiismeretesen senki, ha nem igyekszik erre a kérdésre is választ keresni, ha nem nyomozza ennek a közvélemény-szításnak mechanizmusát egészen a kiindulópontig.”
 Kodálynak ez a mentőakciója szerencsésen végződött, az igazgató végül is a helyén maradt, a magyar zenekultúra javára.
 Ugyancsak 1945-ben történt, hogy Kodály Zoltán kimentette egy nyilassá lett tanítványát az internálótáborból. Vér nem tapadt az illető kezéhez, ám kishíján súlyos kárt okozott a zenének. Tudta Kodály, szabad emberként sokkalta nagyobb haszon származik zenekultúránknak majdani tevékenysége révén. 
 1949-ben – micsoda merészség! – levélben fordult Kodály Rákosi Mátyáshoz, kérve a letartóztatott-megkínzott Mindszenti József bíboros-prímás szabadon bocsátását. A levelet aláírt Calligaris Ferenc pápai kamarás és – ha jól emlékszem – Szekfű Gyula történész. (Az írást vagy hét-nyolc éve a 168 óra hetilap közölte némi kitakarással; papírjaim között sajnos elkallódott, idézettel nem szolgálhatok.) A közbenjárásnak, természetesen, semmi foganatja nem volt. „Haszna” csak annyi, hogy a hatalomnak Kodály írásos dokumentumot szolgáltatott „klerikális-reakciós” nézeteiről.
 „Kitelepítettek” feljegyzés az 50-es évekből; a cédulára írt nevek nyilván a segítségére szorultak. Közbenjárása az akkori körülmények ismeretében aligha járhatott eredménnyel. Aminthogy a feloszlatott szerzetesrendek internált tagjain sem segíthetett a mélyen vallásos Kodály. „Sokszor gondolunk Önre és sorstársaira.” – írta a Kecskemétre internált páter Szedő Dénes ferences szerzetesnek, öt Kodály-kórusmű szövegírójának. Tudhatta pedig, levelét a cenzor előbb olvassa a címzettnél.
 A biztos nyomortól mentette meg egykori zeneszerzéstanítványát, Kertész Gyulát, ki 1930-ban Bárdos Lajossal együtt alapította a Magyar Kórus kiadót. Kertész kiváló szervező volt, született érzékkel a reáliák iránt. Múlhatatlan érdemeket szerzett a kiadó felvirágoztatásában, az Éneklő Ifjúság mozgalom országossá fejlesztésében. Mivel a kiadó kiterjedt egyházzenei publikációs tevékenységet (is) folytatott, vagyis a kor szóhasználata szerint egészében volt „klerikális-reakciós”, 1950-ben bekövetkezett államosítása után nem juthatott volna vezető embere új álláshoz-munkalehetőséghez. Kodály fogadta be Népzenekutató Csoportjába Kertész Gyulát, függetlenül attól, hogy egyáltalán nem volt zenefolklorisztikai előélete.
 1954-ben, Nagy Imre miniszterelnöksége idején nyílt meg a Lórántffy Zsuzsanna utcában az első budapesti ének-zenei általános iskola. Igazgatójául Kodálynak sikerült kineveztetnie Bors Irmát, a kiváló zenepedagógust, ki a rendházak feloszlatásáig soror Virginia néven Vincés apáca volt. 1957-1959 között oroszlánként harcolt Kodály az oktatás magas rangú hivatalnokaival az iskola igazgatójáért — hasztalan. A mintaiskolának számító intézményben fel kellett számolni a klerikális befolyást.
 1950-ben Kodály fogadott védőügyvédet a koncepciós perbe fogott Szomjas-Schiffert György népzenekutató mellé, s a kémkedéssel vádolt tudóst felmentették; hozta ki a börtönből utóbb Halmos László zeneszerzőt, a jeles győri egyházzenészt. 1956. szeptember 16-i levelében a bebörtönzött Pálóczi Horváth Lajos népzenekutató kiszabadításáért interveniált az igazságügyi miniszternél.
 Miután Vásáry József a neves debreceni kisgazda várospolitikust kitelepítették, Kodály minden módon támogatta több mint gyanús káderlappal rendelkező fiát, Vásáry Tamást. A legjobb hangversenyzongorát vette meg a számára, intézkedett, hogy legyenek hangversenyszereplései, húszévesen kineveztette szolfézstanárnak a Zeneakadémiára, hogy legyen állása, havi fix jövedelme. Utánanyúlt, amikor 1956-ban Vásáry elhagyta az országot, mert nehezen indult a muzsikuskarrierje. Kodály számos nyugati zenészbarátjának – közöttük Ernest Ansermer karmesternek – ajánlotta figyelmébe a ragyogó tehetségű fiatal pianistát, kinek fényes pályafutására ez a közbenjárás nyilván hatással volt.
 1956. október 22-én – hétfőn – este rendezték a Nemzetközi Bartók Fesztivál záróhangversenyét Budapesten. (Számomra több mint emlékezetes ez a koncert, hisz Cziffra György játszotta Bartók évekig formalistának bélyegzett II. zongoraversenyét). A 74 éves Kodály, a magyar zenekultúra „házigazdája” minden zenei-társadalmi eseményen jelen volt. A kimerítő hetek lezárultával másnap, pihenni, Galyatetőre utazott törött lábú hitvesével. 1957. január 8-án tért vissza a fővárosba. Két napra rá – szinte első dolga volt ez – beadványt írt a Honvéd Művészegyüttes hírneves férfikarának megmentéséért. Az együttes ősszel Kínában turnézott, Moszkván keresztül tért haza. A Vass Lajos vezette énekkar politikailag „méltatlanul” viselkedett, büntetésül a hadsereg megszüntette 1957-ben a fenntartását. „A Honvédelmi Minisztérium illetékes szervénél közölték:»A hadsereg az énekkarra nem tart igényt.«” (Népakarat, 1957. január 15.) A katonákat nem sikerült jobb belátásra bírnia Kodálynak, elérte azonban, hogy e kiváló dalos közösség fennmaradjon; Állami Férfikarként működött két esztendeig a Filharmóniában, míg 1959-ben visszafogadta a sereg.
 Kállai felirattal került nyilvánosságra nemrég Kodály két feljegyzése, meglehet, levéltervezet 1957-ből vagy 1958-ból. Idézem: „10 év: akik nem ismerték és nem szerették. Erőszak, hazugság. Ok és okozat, mathematikai bizonyosság. Bika végre felugrik és döf. Szervezetlen, esztelen, céltalan. Nem kintről szerveződik: belülről izgatták, tíz év[e] folytonosan. –Agresszió tünetek: ismét? Belülről izgatás fokozódik. Ártatlanok üldözése, oktalan bosszúhadjárat, justizmord. Amint az egy ponton tisztán megfigyelhető (Haynau). […] Ülnek a fellegvárban, nem tudják, mit érez, gondol a nép, melynek nevében uralkodnak. Ez a módszer állandósítja októbert. […] Az a ló, melynek véresre rángatják a száját, végre megbokrosodik. – A bika, ha nyugtában folyton piszkálják, végre felugrik, és döf, akit lát. – Népet kormányozni nem lehet néppszichológiai ismeretek nélkül. És szeretet nélkül nem lehet hibáiról leszoktatni.” – Kodály értékelése merőben különbözik a hivatalos állásponttól!
 E jegyzet elemei visszatérnek az első fokon halálra ítélt Mécs Imre kegyelmi kérvényét támogató levelében:

 Budapest, 1958. december 7.
 Kedves Kállai elvtárs,
 megint halálra ítéltek – törvénytudók szerint jogtalanul – egy 24 éves elektromérnököt. Az 1956-ban kimentek hiányát hogyan pótoljuk, ha kiirtjuk az ittmaradottakat, aki kimehettek volna, ha akarnak. De nem akartak, ezért ez legyen a sorsuk?
 Minden kérésem az, légy szíves odahatni, hogy a legfőbb ügyész figyelmére méltassa a védő fellebbezését. Írtam ugyan neki, de nem ismerem személyesen, s nem tudom, megkapta-e.
 Elvi szempontból kívánatosnak tartom, hogy vége legyen már a justizmordok sorozatának. Mennél több családot érint, annál jobban növekszik a gyűlölethullám, amivel végre semmiféle Kormányzat nem tud megbirkózni. ’Oderint dum metuant’ [Gyűlöljenek, ámde féljenek] alapján nem lehet tartósan kormányozni, legkevésbé magyarokat.
 Remélve, hogy ebben egyetértesz, közlöm a fellebbezés számát.
  1958 BFL. 25826. Mécs Imre IX. r. vádlott.
Szíves köszöntéssel:
Kodály Zoltán
 

 A kérés ellenére is kemény tónusú levél tegező hangját – „légy szíves odahatni” – magyarázza, hogy Kodály tagja volt a Hazafias Népfront Országos Tanácsának, Kállai meg, 1958 januárjától, elnöke a szervezetnek. Mert egyebekben fölöttébb ritkán – kevesekkel – tegeződött. Kodály akciója – mint tudjuk – eredményes volt.
 Mécs Imre beszélte el, hogy Csorda Romána egykori apáca teremtette meg családja és Kodály Zoltán között a kapcsolatot. Az apácarend által fenntartott Ranolder Intézet kiváló zenetanára, 1940-től igazgatója, rendfőnöke volt ő egykor, az Éneklő Ifjúság mozgalom jeles kóruskarnagya. Reá már valószínűleg kevesen emlékeznek, munkatársára, a szárnyai alatt oly nagy művésszé növekedett Andor Ilonára, remélem, többen.
 Mécs Imre emlékezete őrzi, Kodály – „arra is vállalkozott, hogy ha másodfokon is halálra ítélnek, akkor édesanyámmal együtt azonnal ’fölmegy’ Dobihoz, s kegyelmet követel számomra.” Nem csupán tekintélye okán tehette (volna) meg ezt, gyakran találkozott Dobi Istvánnal, az Elnöki Tanács elnökével Galyatetőn, hol mindkettejüknek állandó lakosztály állt a rendelkezésére.
 Zathureczky Edét, a Zeneakadémia igazgatóját először 1945-ben sikerült megmentenie Kodálynak. Az igazgató mintegy „hivatalból” lett 1956-ban az Akadémia forradalmi bizottságának elnöke, majd több százezernyi társával elhagyta az országot. Kvázi legálisan, egyéves szabadság birtokában, engedéllyel (bizonyára még időben intézte el a nyugati turnéitól hét évre elzárt művész, Bartók egykori szonátapartnere). Kodály minden követ megmozgatott, hogy Zathureczky újabb egy év szabadságot kapjon, az 1957/58-as tanévre. Hazavárta, hazavártuk. Igazgatói posztja – ez megfelelt Kodály intencióinak – két tanévre betöltetlen maradt, a Zeneművészeti Főiskolát háromtagú grémium vezette. Végül azután Zathureczky Ede 1959. május 31-én bekövetkezett korai halálával, céltalanná vált minden további erőfeszítés.
 1959-ben nyugdíjazta a Zeneakadémia az akkor már 69 esztendős, az intézetben négy évtizede tanító Molnár Antalt, Járdányi Pál tanári állását pedig megszüntette. Kodály meleg hangú levélben próbálta enyhíteni első monográfusának, Molnár professzornak bánatát (haláláig nem heverte ki e sértést). 
 1957-ben Molnár Antalt, a tantestület roppant tekintélyű tagját bízták meg ama fegyelmi bizottság elnöki teendőinek ellátásával, amely a főiskolán lezajlott „ellenforradalmi” események kivizsgálására, példás büntetések kiszabására rendeltetett. A feladat alól kitérni nyilván nem lehetett, a vizsgálat azonban kutyakomédiává változott, a bizottság elnöke semmiféle büntetés kiszabására nem volt hajlandó. Még abban az évben Kossuth-díjat kapott Molnár professzor, ki, miután 1949-ben az MDP Kultúrpolitikai Akadémia zenész előadójától megkapta a burzsoá zenetudomány bélyegét, évekig egy sort sem publikálhatott. El is fogadta, meg nem is, a velejáró pénzt szétosztotta a Zeneakadémia rászoruló kollégistái között. Két év múlva megkapta az obsitot.
 Külön fejezet lehetne a Kodály által, arra érdemes muzsikusoknak írt ajánló levelek ismertetése. Figyelme nyugdíjügyek kedvező elintézésére éppúgy kiterjedt, mint általa nagyra becsült muzsikusok kitüntetésére) Komor Vilmos karmesterünk Kossuth-díjáért 1955-től kilenc éven át csatározott).

***

 Amennyire tudom, az egyébként természete szerint is szűkszavú Kodály nem beszélt arról, hogy kinek, mikor, miben segített. Vázlatos áttekintésem nyilvánvalóan hiányos, archívumokból bizonyára sok dokumentum kerül még elő. Humanizmusának lényegéből fakad a mindenkori üldözöttek gyámolítása. A kommunistagyanús, reakciógyanús, mára egyesek szerint populistagyanús Kodály Zoltánt soha, semmi nem tántoríthatta el ettől az életprogramtól.
 Vajon ki mellé állna 120. születésnapjának esztendejében?
(1992, 2002.)
 Írásom 1992-ben, a szegedi Tiszatáj decemberi Kodály-számában, majd változatlan formában 2002-ben, tanulmánykötetemben jelent meg (Kodály és kora. Kodály Intézet, Kecskemét). Időközben előkerült, vagy általam nem kellően elemzett korábbi dokumentumok közreadása reményeim szerint indokolhatja e kibővített változat elkészítését. (B.J.)
 1959-ben Bors Irmát eltávolították a „Lórántffy” igazgatói posztjáról, Járdányi Pált a Zeneművészeti Főiskola tanári karából. Járdányi felmondó levelét Aczél György, a Művelődésügyi Miniszter első helyettese írta alá, ami már önmagában is eléggé szokatlan eljárás. Indoklás: „Ön helytelen politikai nézetei következtében nem képes hallgatóit szocialista szellemben nevelni és ezért a pedagógiai munka ellátására nem alkalmas.” Meg kell jegyeznem, hogy nekem Járdányi tanár úr 1951 őszétől két tanéven át népzenét, 1957 őszén-telén szolfézst tanított, kizárólag zenei szellemben, politikáról, világnézetről, ideológiáról nem esett szó. A szocialista szellemet a marxista tanszék volt hivatva átplántálni, ám óráiról kozmikus mennyiségű igazolatlan mulasztást gyűjtött össze a Főiskola diáksága. Egy rosszalló miniszteriális levél közli, hogy az ország valamennyi felsőoktatási intézménye közül tetemes előnnyel bajnok a Zeneművészeti Főiskola a marxizmus órákon való lógásban, ráadásul az igazgatóság nem hajlandó ezt a magatartást fegyelmi büntetésekkel „honorálni”. 
 Nos, Kodály Zoltán írásban kért a legfelsőbb helyen perújrafelvételt Bors Irma és Járdányi Pál ügyében.

Galyatető [1959] szept. 1.
 Igen tisztelt Kádár Elvtárs!
 Győri beszédét olvasva, ezen a mondaton akadok meg: „Általában abbahagytuk az emberek ide-oda cserélgetését és dobálását.”
 Nos, a népművelési minisztérium nem hagyta abba, sőt, mintha most kezdené. Mégpedig oly mértékben, ami a népművelésnek határozottan a kárára van.
 A Lorántffy utcai zenei ált. iskola évek óta példakép, hazai és külföldi szakemberek csodájára járnak. Új, zenetudatlan igazgatónője most rendszeresen tönkreteszi. Először áthelyeztette Bors Irma tanárnőt, aki az iskola lelke és megteremtője, az ország vitathatatlan első szakembere, akihez a főiskola tanárjelöltjei már 1942 óta járnak gyakorlati tanítást tanulni (ekkor pedig még apáca volt), egy olyan iskolába, ahol csak heti 2 óra ének van, ahova nem járhatnak tanárjelöltek, s ahol havi 500 Ft-tal kevesebb a fizetése. Ezenkívül áthelyeztetett az igazgatónő még 3-at a legjobb szakerők közül, valamennyit egyetlen komoly kifogás, vagy éppen vád nélkül.
 Ezzel az iskolát tönkretette.
 […]
 Hasonló eset a zenei főiskolán Járdányi Pál eltávolítása, aki zeneszerzőnek és pedagógusnak egyaránt kiváló, utóda akárki lesz, csak süllyedést jelenthet. Szintén komoly ok nélkül.
 […]
 Így nehéz országot építeni.
 Ajánlom szíves figyelmébe a csekélynek látszó, de kihatásában mind a tanítás, mind a közvélemény szempontjából nagy horderejű ügyeket.

Tisztelettel:
Kodály Zoltán

 Kodály Zoltán tanár úrnak 
 Galyatető
 1959. október 15.

 Igen tisztelt Tanár Úr!

 Bocsásson meg nekem a késésért, amellyel szeptember 1-jén kelt levelére válaszolok. E késésnek csak egyik oka az, hogy tájékozódnom kellett a szóvátett ügyekben. […]
 Megmondhatom, hogy Boros (sic!) Irma-ügyben véleményem szerint lett volna más, célszerűbb eljárás is, mint eltávolítása a Lorántffy utcai iskolából. Ez azonbn megtörtént. Részben helyrehozza az ügyet az, hogy már van megoldás, amennyiben ha másutt is, de ismét zenei iskolában tanít.
 […]
 Másként áll a dolog Járdányi tanár úr elbocsátása kérdésében, amely elleni tiltakozásában véleményem szerint Önnek nincs igaza. […] Járdányi tanár úr elbocsátása ugyanis okkal, mégpedig alapos okkal történt. Hiszen ő maga, nyugodt beszélgetés keretében kifejtette nézetét rendszerünkről, amely nézetek között a Bach-korszak feldicsérése a mai rendszerrel szemben, még nem is a legreakciósabb megállapítás volt. Ez egy közalkalmazottól az állammal és a rendszerrel szemben, amelynek intézményében tanít, egy kissé több a soknál.
 […]
 Minden jót, egészséget kívánok Önnek. Ha valamivel megbántottam volna e levélben akaratom ellenére, akkor se feledje, hogy engem az Ön iránt érzett megbecsülés és jó szándék vezetett.
Tisztelettel:
K.J.
[szignó]

 
 Igen tisztelt Kádár Elvtárs!

 Nagyon köszönöm gyors és beható válaszát, amit nem is vártam előbb: hiszen szakminiszterem egy régebbi levelemre sem válaszolt máig.
 Ha valahol, a pedagógiában volna szükség egy kis állandóságra. A Népművelés nagy nyári mozgalma indított levélírásra. A győri konzervatóriumnak 13 év alatt már hetedik igazgatója van. 
 Bors Irma főleg annak örül, hogy tisztán a tanításnak élhet (29 órája van), és megszabadult a helyettes igazgatói terhektől. Igazgatónője ugyanis úgy fogta fel a „helyettes”-t, hogy az végezzen mindent „helyette”.
 Kérdem: ki árt többet a rendszernek: egy volt apáca – mellesleg munkájában a legjobb –, aki „szerzetesi buzgalommal” tanít és ezzel számtalan gyermeket boldogabbá tesz, mert megnyitja előttük a zene csodáit, vagy egy felfuvalkodott, zenetudatlan igazgatónő, aki csak reprezentál, telefonál, terrorizálja a szülőket és gyermekeket, a „hatalmat” képviseli és gyakorolja […]
 Járdányi nézetei már eltorzítva kerültek Ön elé. Ő mindössze arra a történeti tényre mutatott rá, hogy 49 után az írókat nem üldözték, noha Arany, Vörösmarty, Bajza többé-kevésbé aktív támogatói voltak a Kossuth-kormánynak. Ami hibára még rámutatott, annak javítása éppen a rendszer érdeke. Óráin kizárólag szakmájával foglalkozott. Eltávolítása a fiatalságra ellenkező hatást vált ki, mint amit vártak. Elsősorban azért, mert a főiskolai szakma süllyedését jelenti. […]
 Levele őszinte hangját külön köszönöm. […] Örülök, hogy látja törekvéseim végső 
célját […]

 Budapest, 1959. október 21.

Köszönettel és tisztelettel:
Kodály Zoltán
 
 

 Kodály Zoltán első levele kézirat, Kádár János válasza gépirat másolata, Kodály viszontválasza írógépen készült. Huszár Tibor, a Kádár-levelezés sajtó alá rendezője (Osiris kiadó, 2002) az Országos Levéltárban őrzött dokumentumok közül előlegben publikálta az addig ismeretlen levélváltást a Magyar Hírlap 2002. február 2-iki számában. Terjedelmi okokból csupán szemelvények idézésére szorítkozhatom. Huszár Tibor publikációjából tudható, Aczél György információi alapján reflektált Kádár a Kodály-levél szakmai kérdéseire.
 Befejezésül egy újsághír. Egy ország ismerhette volna, hisz nem egyes veszélyeztetett embertársainak, hanem egy egész ország népének védelmét szolgálta.
 A Népszabadság 1956. november 4-én, vasárnap (I. évf. 3. szám) közölte a Magyar Távirati Iroda hírét:
 „Kodály Zoltán távirata. Kodály Zoltán táviratot intézett a szovjet zeneszerzőkhöz, amelyben kéri, járjanak közben kormányuknál, hogy a szovjet csapatokat azonnal vonják ki Magyarország területéről.”
 Ismerhette volna – írom, hiszen november 4-én hajnalban megindult a szovjet általános támadás; kétlem, hogy ezenközben bármilyen sajtótermék eljuthatott az olvasóhoz. Az idézett hír „némi” késedelemmel vált publikussá; 2006. november 4-i számában közölte újra a Népszabadság.
 Mint már említettem volt, Kodály Galyatetőn tartózkodott. Hogy a sürgönyt sikerült-e feladnia s ha igen, eljutott-e Moszkvába a címzettekhez (feltehetően a Szovjet Zeneszerzők Szövetségéhez), nem tudhatom. Szinte bizonyos, hogy az ottani cenzúra visszatartotta, ha mégis célba ért, sem lehetett semmi hatása az SZKP politbürójára, hisz nem a zeneszerzők döntötték el a Kreml intézkedéseit. 
 Kodály Zoltán példaértékű gesztusa az, ami fontos, jóllehet oly sok mindent élt meg a 20. század történelmi viharaiból, hogy tudhatta, üzenete nem tarthatja vissza a szoldateszkát.