Czövek Erna

Előre kell gondoskodni a zenetanárok számának fejlesztéséről!

Tisztelt Konferencia!

Már évek óta meg-megújuló probléma, de talán az idén jelentkezett legtragikusabban a szakiskolai felvételi vizsgák ügye. A befektetett munkával arányosan egyre magasabb színvonalú felkészültséggel jelentkeznek a gyerekek, s a legjobbak, legrátermettebbek száma is több mint kétszeresen meghaladja azt a keretet, amelyre a szakiskola növendéket felvehet. Olyan növendékek tehát, akik nemcsak komoly és lelkiismeretes munkát fektettek a zenélésbe, de tehetségük folytán szinte életszükségletükké, tevékenységüknek központjává vált, kénytelenek visszalépni, s még egy-két sikertelen próbálkozás után, egy életre szóló csalódás nyomával, felhagyni a további kísérletekkel. Csalódásuk azért tragikus, mert ezzel véglegesen bezárult előttük az ajtó nemcsak a zenei pálya, hanem további komolyabb művelése terén is, hiszen középiskolai tanulmányaik mellett nem lesz lehetőségük a zenével, a régi intenzitással foglalkozni. Zenei gimnáziumra természetesen gondolni sem lehet, hiszen ennek kereteit már a szakiskola is kinőtte, s előfordul - szinte hihetetlen, de így van -, hogy a szakiskolára már felvett (kitűnő) növendéket a zenei gimnázium nem tud az 1. osztályban elhelyezni. Kétségtelen, hogy sokszor kerülnek felvételi elé olyan gyermekek is, akiknek nem egyetlen életelemük a zene, s itt nem is okoz semmi nagyobb nehézséget a kudarc, de ismételjük: még a legtehetségesebbeknek is csak a kisebbségben levő része ér célt.

Ez a kérdésnek egyik - fontosabbik - oldala, mely a gyermekeket érinti. De a pedagógus társadalom számára nem mellékes az sem, hogy milyen hatással van ez a körülmény mindkét oldalon a pedagógusra.

Az egyik oldalról nézve: a felvételire előkészítő tanár munkáját olyan mértékben nehezíti meg, hogy már-már a pedagógia etikával kerül összeütközésbe, egyrészt semmiféle eszköztől nem riad vissza, hogy növendékét a magasabb iskolába bejutassa, másrészt tehetséges növendékeivel szemben tanácstalanná válik, hogy mit is tegyen, mire készítse elő őket. Egy ideig ugyanis módszeresen fejleszti, bontakoztatja a növendék zenei egyéniségét, s ha a növendék tehetséges, lassanként beérik ennek a gyümölcse. Ez az a pillanat, amikor a pedagógusnak el kell kezdeni rombolni a saját munkájának eredményét, a tehetséges gyermek és a zene szorossá vált kapcsolatát lazítani: a gyermeket lebeszélni arról, hogy a zenének éljen. Vagyis eleinte módszeresen fejlesztünk, aztán módszeresen visszafejlesztünk. Ismétlem, csak a tehetséges gyermekekről van szó, nem az ambiciózus pedagógusok és hiú szülők által „felpumpált” átlagos képességűekről.

Mert tudjuk, hogy ilyenek is vannak. De hiszen ezeknek a későbbi ki szűrésére van mód, ha a felvételin megtévesztették a bizottságot.

A felvételit elbíráló pedagógust - a másik oldalt nézve - emberfeletti felelősséggel terheli meg ez a helyzet, hiszen egyetlen felvételi vizsga alapján nem lehet pontosan megítélni, hogy a legjobbak között kik a legeslegjobbak. Sohasem tudhatja, hogy döntésével nem fosztotta-e meg a jövő zenekultúráját egy értékes munkásától.

Azt mondhatná erre valaki, hogy ez csak a kínálat problémája. Mintha egy üzem csak a szükségletet meghaladóan akarná piacra dobni termékeit, s követelné azok értékesítését csak azért, mert bőven van nyersanyaga. De hiszen tervgazdálkodásban élünk! Nézzük meg hát a kereslet oldalát is!

A zenetanulás pedagógiai és kulturális hatását kell revízió alá vennünk. A régi világban a zenetanulás fontossága legjobb esetben annyit jelentett, hogy az általános műveltséghez hozzátartozik bizonyos fokig a zene is. A mi pedagógiai-politikánk azonban ezzel nem elégedhetik meg, mert nekünk nagyobb egységben kell néznünk ifjúságunk fejlődését .A zene pedagógiai szempontból nemcsak egy művészeti ág, amelyhez az általános műveltségen belül érteni kell, mint ahogy általában a művelődés sem öncél ma már. Nem azért tanulunk, hogy műveltek legyünk, hanem azért akarunk műveltek lenni, hogy különb emberekké váljunk.

A zenetanításnak nemcsak a zeneművészet megérttetése, esetleg műveltetése a célja, hanem a művészettel való szorosabb kapcsolat embernevelő hatásának minél intenzívebb kihasználása. Röviden: a zenepedagógus a zene eszközével neveli különbbé az új nemzedéket. Ezt jelenti régi, kissé elkoptatott jelmondatunk, hogy „zenekulturával építjük a szocializmust!”

Talán triviálisnak hangzik, de kézzelfogható megvilágításban így nézhetjük a kérdést: ha a fizetés gyorsabban növekszik, mint a kulturális igények, akkor a pénz csak eszem-iszomra megy. Ha ellenben a zenei igények, a kulturális igények részeként megnövekednek, akkor a jövedelem egy része hangverseny- és opera jegyekre, kotta- és hanglemezvásárlásra kerül, természetesen színházjegyek és könyvek, képek mellett, hiszen a művészeti igények támogatják egymást - akkor az emberek szórakozási szükségleteiket zenével elégítik ki, s a munkából maradt energiájukat erre fordítják, hogy szellemileg felfrissülve éppen ezzel fokozódjék munkaképességük. Tehát a zene a sekélyes szórakozástól vonja el a tömegeket. De ez aránylag eléggé vulgáris példa: a zene mélyebb, pedagógiai hatását, azt hiszem, zenepedagógusok előtt nem kell kiemelni. Hozzá kell azonban tennem, hogy a zene passzív szeretete bármilyen lélekemelő is lehet, nem pótolja azt a nevelő hatást, amelyet a zene aktív művelése vált ki a muzsikáló műkedvelőből. Tehát zenepedagógiánk igazában nem elsősorban a hangversenyközönség, hanem a műkedvelők nevelését értem. Így tekintve, gondolom, a zenetanulásnak nem lehetnek szocialista államunkban ellenzői, csakis hívei.

A zenét tanulók száma továbbra is rohamosan növekszik, tehát előre kellene az állami fejlesztés számára termelni a zenetanárokat, s ez valójában aránylag szerény eszközökkel elérhető. Addig ugyanis, amíg a Szakiskola az alsó fokról jött legjobbakból már csak a zseniálisakat válogatja ki, akik éppen ezért feltétlenül a Főiskolára gravitálnak, akkor elesnek a felvételtől éppen azok az értelmes, muzikális, lelkiismeretes, komoly gondolkozású, szociális érzésű, pedagógusnak való növendékek, akik a szaktanárképzőbe valók.

Tapasztalataink alapján merem állítani, hogy a szaktanárképzőt végzett fiatalok igen nagy pedagógiai ügyszeretettel igyekeznek a tanári rutint megszerezni, és a régi jól bevált zenetanárokkal is felveszik a versenyt. Legfőbb ideje, hogy ezt a típust fejlesszük, amely nem művésztenyésztéssel foglalkozik.