Psalmus Humanus – DVD-n

 

 

 

Elsősorban a fővárosi és a kecskeméti (zene)pedagógusok számára cseng ismerősen a Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület neve, jóllehet, a 2002 tavaszán alakult civil szervezet tagjai között szép számmal találunk tagokat más városokból is.

            Az elnevezés kettős kötődésű – talán nemcsak a muzsikusok számára nyilvánvaló az áthallás a Psalmus Hunga­ricusra, Kodály Magyar Zsoltárára; a tényleges „névadó” viszont Szent-Györgyi Albert, aki Emberi Zsoltár címmel írt verset.

            A nem minden alapot nélkülöző mondás szerint, ha két német találkozik, alapít egy Társaságot. A szakmai-közösségi érzés, és a szakmai-közösségi lét fontosságának tudata viszont korántsem német jelenség: időről-időre arra késztet pedagógusokat bármely országban, hogy lehetőséget teremtsenek találkozásokra, tapasztalatcserére, s nem utolsósorban: megmutatkozásra.

            A Psalmus Hungaricus elnöke,
K. Udvari Katalin korunk embere: felismerte, hogy a szakmai ismertség érdekében nem elég a szakmai munka, hanem szervezkedni, pályázni kell, tehát túl a tényleges munkán, meg­teremteni a feltételeket, gondoskodni a gyakorlati követelményekről – s mindezt messzemutató célok birtokában.

            A Magyar UNESCO Bizottság támogatásával jött létre az a DVD, mely az Egyesületnek a Kodály szüle­tése 125. évfordulója tiszteletére ké­szített filmjét jeleníti meg. Tekint­hetjük kirakatnak” a bemutató tanítások/fog­lalkozások kínálatát, vélhetjük úgy is,

hogy ez a jéghegy csúcsa, magyar módra. Lesz, akit fellelkesít, akinek erőt ad, s olyan is, akit elkedvetlenít.

            Mert miről is van szó? Kodály koncepciója, melyből széles körökbe a világszerte híres Kodály-módszer gyűrűzött, mindinkább az eszmék és ideák magasába-távlatába tűnt. Maga a módszer is (még inkább szimplifikálva, afféle szolfézzsá degradáltan) eltávolodott a változó idők változó pedagógiai követelményei közepette. De mindig voltak és vannak (sőt, lesznek), akik nemcsak jó szándékkal hisznek benne, hanem tudatosan vallják (és gyakorlati eredményekkel bizonyítják is) fontosságát és hasznát. És olyanok is voltak-vannak-lesznek, akik a zene-centrikus szemléletmódot rávetítik a művészeti világ-térkép bármely más területére, s olyan határvonalakat keresnek, amelyek nem elválasztják egymástól a művészeti ágakat, hanem épp ellenkezőleg, érintkezési felületüket, érintkezési pontjaikat jelölik ki. Ilyen gondolatok éltetik az interdiszciplináris vizsgálódásokat, a poliesztétikai szemléletmódot és megannyi, többé-kevésbé ismerté-elfoga­dottá vált elnevezést zászlajukra tűzőket.

            A Psalmus Humanus égisze alatt olyanok gyülekeznek, akik tisztában vannak a kodályi gondolatok értékével, s akiket nem keserít el, hogy aligha tudjuk megvalósítani Kodály gyönyörű (immár utópisztikusnak tűnő) tervét a daloló, kottát író-olvasó Magyarországról. Szép számmal vannak, akik energiát nem kímélve dolgoznak azon, hogy átörökítsenek értékeket környezetüknek, a felnövekvő generáció(k)nak. Tanárok sokasága próbálja „ember-”, gyerekközelbe hozni a remekműveket, fáradozik azon, hogy mind többek érzékeit rányissa (elsősorban művészeti) környezetünk szépségeire. Aki hosszú ideje tanít, időről-időre tapasztalhatja: nincsenek csalhatatlan módszerek. Ami az egyik évben hatásosnak bizonyult, érintetlenül hagyja a későbbiekben a diákokat. Megújulás szükséges a kifejezésmódban (interpretációban), miközben a lényeg (a Lényeg) ugyanaz marad. Ráadásul, az utánzás (a módszerek leutánzása) sem vezet hosszú távon eredményekhez. A tanár részéről legalább annyira szükséges a kreatív hozzáállás tantárgyához, a rábízott növendékekhez, mint amennyire a gyerekek igénylik (részben ösztönösen) az önkifejezés megannyi lehetőségét.

            A DVD afféle partitaként sorjáztat egymás után rövid bemutató foglalkozásokat. Ennyiből „kirakat”, a szó jó értelmében. Ugyanakkor, nem agyonkozmetikázott, valóság-idegen produkciókat látunk. Némelyek helyszíne a Régi Zeneakadémia hangversenyterme, máskor egy-egy iskolatípus eredeti helyszínen, az otthonában mutatkozik be.

            Kalauzunk K. Udvari Katalin, akinek helyzetelemző bemutatói szinte párhuzamosan futnak a kisfilmekkel. Magyaráz, kommentálja a látottakat és mindazt, ami a kulisszák mögött van: elveket, szándékokat, nemegyszer történeti áttekintéssel. Mindenhol van zene, többnyire ének, néha hangszer, s gyakran tánc, mozgás. Ahol nem központi gondolatként, ott a társművészetek egyikével-másikával karöltve.

            Látunk-hallunk óvodásokat, általános és ének-zenei iskolásokat, bepillantunk énekórába, néptánc-foglalkozásba. Felvillan a figyelmet a zenei munkaképesség-gondozásra irányító Kovács Géza alakja, látjuk a Budapesti Énekes Iskola alapító tanárai munkájának eredményét, és különböző hangverseny-szituációkba nyerünk bepillantást.

            Nem csak az érték nem mérhető, hanem a hatékonyság, a hatásosság feltérképezéséhez sincs megbízható iránytű. Vajon a várandós édesanyák, akiket gyermekek „tanítanak” gyermekdalokra, mennyit profitálnak, s a meg-nem-születettek számára ideális-e az ilyesfajta muzsika? Kérdés, mekkora örömet jelent a vak és látássérült gyermekek számára az ünnepélyes, történeti korszakokat felidéző öltözet, vagy a mozgássérülteknek a pódium-szereplés. Az értelmileg akadályozott gyermekeket – értelemszerűen – azon a szinten kell fejleszteni, ahol épp tartanak. Ilyenkor a foglalkozások gyermek­centrikusok, s a művészetek, a művészi kifejezőeszközök csupán eszközt jelentenek a minél hatékonyabb fejlesztéshez.

            Külön színfolt – afféle Sturm und Drang karaktervariáció – a filmben a Marcali Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézményben tett villámlátogatás. Itt az igazgató, Orosz Lajos veszi át a szót, mondandóját pedig beszédesen illusztrálják, mintegy alátámasztják a képsorok.

            A Régi Zeneakadémián készült kisfilmek kamerája időnként a nézőtérre kalandozik. Látjuk ilyenkor a projekt meg­tervezőit és kivitelezőit, továbbá felismerhetjük zenei / zenepedagógiai életünk egyik-másik ismerős alakját is. Ők  jelenlétükkel demonstrálják e vállal­kozás fontosságát: megmutatkoztunk!

            Más tanárok talán kicsit szomorúan, rossz szájízzel fogadják a produkciót. A kivitelezés ugyanis talán túl szép. Idealizált, ha úgy tetszik. Mert lehet, hogy van ez is. De vannak mások is: kényszerűségből összevont iskolák, létszám-csökkentettek, megannyi épületbe széttagoltak. Ott is folyhat – dacolva a mostoha körülményekkel – minőségi munka, onnan is kerülhetnek zenei pályára diákok, akik megállják a helyüket, s talán arra teszik életüket, hogy visszatérjenek, egykori iskolájukba, tanítani. A zeneoktatás célja alsó fokon korántsem csupán a zenész-utánpótlás biztosítása. A zenélés gyakorlata alkotókon és előadókon kívül közönséget is feltételez, olyan hallgatókat, akik több-kevesebb hozzáértéssel, ám a szép iránti elkötelezettséggel adják meg a produkciók létjogosultságát. Ők azok, akik hangfelvételek segítségével tágítják zenei világukat, s akik továbbörökítik majd gyermekeiknek, unokáiknak a művészetek iránti érzéket. Jó esetben az aktivitást is, és azt az örömet, amit csak a saját produkció tud kelteni, kicsiben és nagyban, szólistaként vagy csoport részeként.

            Van egy érzékeny pontja a filmnek, ami ugyancsak elgondolkodtató: a Nagy­kanizsai Farkas Ferenc Zene és Aranymetszés Művészeti Iskola kisfilmje: Számítógép alkalmazása a zeneoktatásban. Baráth Zoltán munkája alkal­mazkodik korunk lehetőségeihez (bár az oktatás, az oktatás eredményessége és a tantermek technikai felszereltsége aligha állítható arányba). Nem vitás: a gyermek, aki felnőtteket megszégyenítő tempóban sajátítja el – játszva – a computernyelvet, szívesen játszik zenei programokkal, sőt, talán épp a gépnek köszönhetően fog közeledni a történeti zenékhez. De megvan a veszélye annak, hogy a számítógépezést fogja „aktivitásnak” értelmezni – a képességfejlesztés elsődlegesen az érzékszervek fejlesztését kell hogy szolgálja. Computerrel lehet „komponálni”, de jó tudni, hogy ez nem helyettesíti a tényleges hangszer- illetve énekhang ismeretét, közelségét. Miként a hangadó tárgyak sem helyettesíthetik hosszú távon a tényleges hangszereket (vagyis azokat az eszközöket, amelyeket kifejezetten zenélés céljára terveztek!). Már a computeres hallásgyakorlatok kétes értékűek, nem beszélve arról, hogy a computer korántsem inspirál arra, hogy énekhangon szólaljunk meg.

            Mindent egybevetve: jó lenne, ha ezt a filmet ötlet-tárnak tekintenék a tanárok, alkalmanként tesztelnék a látottakat-hallottakat a mindennapi gyakorlatban. Ha a szomorúakat, akik szinte kilá­tástalannak látják a (zene)oktatás hely­zetét napjainkban, vigasztalhatja és megerősítheti vállalt hivatásuk szeretetében és gyakorlásában, teljesíti az egyesület vállalt programját, és segít abban, hogy mind többek tudják saját gyakorlatban átélni a kodályi mondást, mely hangsúlyozott kijelentés, állítás: „A zene mindenkié!”

            Az Egyesület eme produktuma magyar nyelven készült, hazai „felhasználásra”. A mienk, nekünk. Ha – idegen nyelvű feliratozással – külföldre kerül, félreérthető lehet: sugallhatja azt, hogy ilyen a hazai zenei élet (ami korántsem igaz!), jóllehet, csupán arról van szó, hogy ilyen csúcsai is vannak a „magyar jéghegynek”. Ami persze korántsem csekélység.

 

Fittler Katalin

 
Könyvecske - CD-melléklettel: A CANTATA PROFANA bűvöletében

 

Ízléses-szép kínálattal jelentkezett a Rózsavölgyi és Társa: ínyencséggel szemnek-fülnek. És persze, mivel érzékszerveink a fejünkön találhatóak, a fejnek is, sőt, a szívnek is – gondoljunk csak a Kisherceg esztétikai meglátására.

            Olyan kiadvány jelent meg, amely a szó szoros értelmében „mindenki érdeklődésére számot tarthat”. Aki ismeri-szereti Bartók remekét – aki csak hallott róla – aki nem is tudott róla (mert sajnos, ilyenek is vannak, szép számmal…). És tartozzék valaki bármely felsorolt kategóriába, mindenképp többletet kap.

            Hozzáfér például a mű hangzó anyagához, etalon-értékű előadásban (a Hungaroton tulajdonát képező felvételen Ferencsik János vezényli a Budapesti Kórust és – akkori nevén – a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarát, a szólót Réti József és Faragó András énekli), előtte pedig meghallgathatja „A kilenc csodaszarvas” román népballadát Bartók Béla hangján.

            A könyvben rövid (magyar, angol és német) bevezető után az illusztrátorról kapunk információt, megtudjuk: a Frankfurt am Mainban született és élő Hajós Dóra ezzel az illusztrációsorozattal diplomázott 2001-ben a wiesbadeni iparművészeti főiskolán.

            Kilenc akvarell, egy emblematikus, a többi egy-egy mozzanatot, hangulatot ragad meg. Muzsikusoknak különösen érdekes megfigyelni-elemezni eme vizuális „fordításokat”, akár csak a kompozíció ismeretében, akár zenehallgatás közben.

 

            És az akvarellek között szerepel az igazi ritkaság-érték: a ballada szövegének négy nyelvű változatai (magyarul,
románul, angolul és németül), Bartók kézírásával.

            Manapság, amikor a nyomtatott sajtó helyét mindinkább az elektronikus veszi át, sajnos általánosnak mondható jelenség, hogy az emberek számára egyre kevesebbet jelentenek a könyvek. A hasznosak és a szépek, amelyeket birtokolni, gyűjteni lehet (kell!), hogy – túl praktikus használatukon – bármikor fellapozva örömünkre szolgáljanak.

            Ilyen szempontból nosztalgikus e kiadvány – ugyanakkor felbecsülhetetlen értékű: puszta léte által lehetőséget kínál, olyat, amilyennek a felnövő új generációk mind ritkábban találkoznak.

            A könyvek szeretete, függetlenül attól, hogy társul-e hozzá gyűjtőszenvedély, remélhetőleg nem időszakos jelenség, „kortünet” az emberiség történetében. S ha néha háttérbe is szorul, bízzunk abban, hogy a szépségre való fogékonyság: örök. És az a meghatódás is, amelyet egykori nagyságok személyes tárgyai (s főképp: szellemi produktumai) láttán-hallatán érzünk. Mert jaj nekünk, ha pusztán adalékká, információhordozóvá silányulnak azok a kortörténeti dokumentumok, amelyek­nek éppen azért van múzeumokban a megérdemelt helyük, hogy közkinccsé válhassanak, sokakhoz eljutva.

           

Fittler Katalin