Gordonka 2.

Az Editio Musica „Hangszeres ABC” sorozatában egy- és kétkötetetes kiadványok egyaránt napvilágot láttak már. A „Gordonka 2.” feliratot viselő kiadvány egyértelműen kapcsolódik a „Gordonka ABC”-hez. Ugyanabban a sorozatban jelent meg, ráadásul ugyanannak a pedagógusnak a munkája.

F.K.: Milyen meggondolás vezette a kötet szerzőjét, amikor eltekintett attól, hogy az előző kotta folytatását ABC-nek nevezze ?

P.Á.: Tulajdonképpen már a Gordonka ABC írásakor kialakult az az elképzelésem, hogy csellóiskolát írjak. A több-kötetes iskola nem példa nélküli, elég, ha Czövek Erna munkájára utalok. Hatkötetes Zongoraiskolájának az első kötete a Zongora ABC volt – tehát nem szükséges, hogy a sorozat „1. kötet”-tel kezdődjön.
 Leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy a hangszeres iskoláknak két típusa van, az egy- és a többkötetes. Egykötetes a klasszikusok közül a Kummer-iskola, vagy a Lee-iskola. Ezek a legkönnyebb feladatokkal kezdik, és nagyon nehéz (például hüvelykujj-fekvéses) dolgokkal fejezik be. Mindenre csak egy-egy példát adnak, olyan vezérfonalat, hogy mit kell megtanulni a csellón. Tehát éppen csak egy nagyon szűkre szabott „menetrendet” tartalmaznak, ami az anyag 10 %-át se tartalmazza, tehát ki kell egészíteni. Általában sokfelől kell etüd-anyagot és előadási darabokat válogatni. A többkötetes iskola megpróbál komplett tananyagot adni. Összeállításának nehézsége abban rejlik, hogy ilyenkor kényszerűségből egymás mellé kerülhetnek olyan feladatok, amelyeket nem biztos, hogy egymás mellett kell elvégezni. Komoly gondot jelent az áttekinthetőség biztosítása.

F.K.: Ön a nehezebb utat választotta.

P.Á.: Gordonka-iskolám 2. kötetének ugyanazok a felépítési elvei, mint amiken az ABC is alapult. Már ott is fontosnak tartottam, hogy ne csak áttekinthető, hanem variálható is legyen az anyag a tanár számára.

F.K.: A mai alsófokú gordonkatanításban gazdag „tananyag” áll rendelkezésre, iskolák, gyakorlatok, etüdök, tanulmányok. Mennyi az „átfedés”, másképp szólva, mennyiben talál újdonságot köteteiben az, aki korábban másfajta kottákból tanított?

P.Á.: Az ABC-hez hasonlóan, ez a kötet is mindenfajta vonatkozásban újdonság, mert a gyűjtés alapelvei önálló koncepcióhoz alkalmazkodnak. Megvolt az elképzelésem, hogy milyen feladatokhoz kellenek etüdök és darabok – és addig kerestem, amíg nem találtam megfelelő példákat. Állítom, hogy 100 eset közül 95-ben lehet találni ilyeneket – csak elég szívósan kell tájékozódni az irodalomban.

F.K.: És a maradék 5%?

P.Á.: Vagy írni, vagy iratni kell ilyenkor új etüdöket-gyakorlatokat, illetve darabokat. 
 Lényeges, hogy vonzó legyen a zenei anyag. Egy kis statisztika: az iskola 2. kötetében 191 szám van, ebből a végén három-csellós trió 11. Ezek nem tartoznak szorosan az anyaghoz, csak alkalmat adnak a kamaramuzsikálásra, A tényleges anyagot képező 180 számnak több mint egyharmada kétcsellós duó.

F.K.: Emlékszem, már az ABC megjelenésekor folytatott beszélgetésünk során is hangsúlyozta az együtt-muzsikálás fontosságát, azt, hogy nem lehet elég korán kezdeni a kamarazenélést.

P.Á.: A duók alkalmasak a növendék-társsal való együtt-muzsikálásra, de főként arra gondoltam, hogy órán a tanár együtt játszhassék a növendékével. Nincs minden csellótanár termében zongora – viszont a játék folyamatossága és az intonáció érzékenysége szempontjából egyaránt fontos, hogy a másik szólammal együtt játsszanak a gyerekek. 

F.K.: Azért zongorakíséretes darabokat is találunk szép számmal.

P.Á.: Vagy 50 zongorakíséretes mű van benne – nem szorul kiegészítésre. Több darabbal szerepel benne Schubert, Beethoven, Grieg, Mozart, Purcell – de nem hiányoznak a régi magyar zenei emlékek sem.

F.K.: A Kájoni vagy Vietórisz-kódex némely darabja már-már slágernek számít a zeneiskolások között, szinte minden hangszeres számára készült belőlük átirat.

P.Á.: Fontosnak érzem, hogy olyan magyar zenei emlékeket mutasson be a kötet, amelyek másképp nem jutnának el az „átlagos” emberekhez. Akár az itthoni, akár a külföldi számára akkor van propaganda-értéke az ilyesminek, ha a feldolgozás „jól fekszik” a hangszeren, szépen szól, ráadásul értékes-szép zene. Gyűjteményem szép számmal tartalmaz különböző 18. századi kiadványokból, s a korai verbunkos emlékekből is elég sok került a kötetbe.

F.K.: A „Tegnap zeneszerzői” összefoglaló névvel emlegetett magyar szerzők nevével is találkozunk a kottában.

P.Á.: Diákkorom hangszeres iskolái számára egy értékes generáció jelentős alakjai komponáltak – s ahogy ezek a kiadványok kikerülnek a gyakorlatból, feledésbe mehet ilyesfajta munkásságuk. Értékmentés szándékával került e kötetbe Járdányi Pál, Sugár Rezső, Hajdú Mihály, Veress Sándor és még néhány szerző egy-egy kis darabja. Külön értékük, hogy a szerzők vették a fáradtságot és kitanulták, hogy ilyen – viszonylag kezdő – fokon mit tud eljátszani hangszerén egy gyerek. Tehát hangszerszerűen komponáltak.

F.K.: Nem kellene ebből haladó hagyományt csinálni, a mai szerzőkkel is iratni darabokat?

P.Á.: A mai komponálás annyira elszakadt a hangszerek tradicionális használatmódjától, hogy kérdésesnek tartom az ilyen vállalkozás sikerét. Elképzelhetőnek tartom, ha valaki vállalkozik olyan zeneszerzői „ujjgyakorlatra”, amely a növendékek szempontját tekinti elsődlegesnek – amennyiben viszont valaki a saját zenei stílusának próbál népszerűsítő anyagot teremteni, akkor nem feltétlenül. Rosszmájúan azt szokták mondani, hogy a modern zenei törekvéseknek vonóshangszerek esetében az állja az útját, hogy a játékosoknak másnap is szükségük van a hangszerükre.

F.K.: Eszerint szükségszerűen mélyül a szakadék a fiatal muzsikusok és a kortárs-zene között? Hiszen napjaink kortárs-szerzőinek nevével sem találkoznak saját zenei praxisukban.

P.Á.: Hangszeres iskolában nem, azonban darab-gyűjteményekben nagyonis el tudom képzelni. Csak épp a tradicionális anyagba nem tartanám szerencsésnek a kortárs-darabok beépítését. 
 Megemlíteném, hogy volt Szegeden egy olyan rendezvény, ahol megpróbálták felmérni, hogy az elmúlt évtizedek pedagógiai irodalmából mi maradt meg a napi használatban. Kiderült, hogy a pedagógiai célra szánt darabok közül azok maradtak meg a repertoáron, amelyek 19. századi zenei tradíciókon nyugszanak. Mondanék egy konkrét példát: Gárdonyi Zoltán Két kis rapszódiája mindmáig sikerdarab.

F.K.: A kötet XXX. fejezetre tagolódik, s mindegyiken belül egyazon problémával foglalkozó gyakorlatok, etüdök és darabok vannak, változatos zenei anyaggal.

P.Á.: Technikai tanulmányból – úgynevezett „száraz” stúdiumból – aránylag kevés van, de mindegyikhez megadtam variánsokat is, így mindegyikük többféle pedagógiai cél megvalósítására alkalmas; több bőrt nyúzhatunk le ugyanarról a rókáról.
 Az viszont nagyon lényeges, hogy a darabok ugyanazokat a technikai feladatokat szolgálják, amelyekről az adott fejezetben az etüdök szólnak. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy ha valaki annyira nem szeret etüdöket játszani, hogy módszeresen kihagyja őket, pusztán a darabok igényes gyakorlásával is megszerezheti a szükséges technikai tudást.
 Minden fejezet anyaga az egyszerűbb és könnyebb példáktól az összetettebbek és nehezebbek felé  halad. „Papíron” tehát ugyanazokat a tantervi követelményeket lehet teljesíteni a könnyebbek elvégzésével is – természetesen, aki eljut a fejezeteken belüli fejlettebb-igényesebb példákhoz, jobban fog csellózni. 

F.K.: Minden iskola azt vallja, hogy a növendéket egyszerre csak egy új feladattal szabad terhelni, de a gyakorlatban ez nagyon ritkán valósul meg.

P.Á.: Ezért javasoltam már az előszóban, hogy „egy-egy óra anyagát 3-4 szomszédos fejezetből válogassuk, így párhuzamosan fejleszthetjük az egyes készségeket és megőrizzük azt a változatosságot, amely vonzóvá teszi a zenetanulást”. Fokozottan ügyeltem arra, hogy mindig csak egyfélére kelljen a gyereknek koncentrálni. Ha vonókezelési problémával foglalkozunk, akkor a bal kéz játszanivalója marad az előző év nehézségi szintjén, ha pedig a balkéz számára van új feladat (például tágfogás), az nem jár együtt vonókezelési problémával. így remélhetőleg elkerülhető az a gyakran hallható tanári panasz, hogy „amikor tágfogást tanul a növendék, elromlik a vonója”. A kiadvány egyes pontjain vannak „összegző jellegű” etüdök, duettek vagy darabok – ezeken a tanár is és a növendék is lemérheti, hogy sikerült-e megfelelően elsajátítani a korábban tanultakat.

F.K.: A technikai tudás tehát sohasem öncél, hanem mindig a szép darabok igényes megszólaltatásának alapfeltétele.

P.Á.: Minden feladatot egyúttal intonációs feladatnak is tekintünk. Nem a mechanizmus beállításának eredményeképp lesz tiszta a hangzás, hanem jelmondatunk: „nyisd ki a füled és akkor tisztán fogsz játszani”. Ilyenkor serkentően hat a kíséret, mert a növendék maga is tapasztalhatja, hogy együtt nyeri el az értelmét a két szólam.

F.K.: Ha van olyan, hogy „átlagos” növendék, neki – az ABC-kötet elvégzése után – mennyi időre elegendő a gordonkaiskola 2. kötete?

P.Á.: Ha átlagos növendéknek azt tekintjük, aki nem kifejezetten lusta, gyakorol rendszeresen, s bár nem nagyon elkötelezett, azért kedvvel csinálja, akkor azt mondom, hogy az ABC tulajdonképpen az első másfél év anyaga, az iskola 2. kötete pedig a második másfél év. Átfedés természetesen elképzelhető: amikor valaki az 1. kötet összegző darabjait eredményesen játssza, kóstolgathatja a 2. kötet elején a tágfogás feladatait – amikor pedig a 2. kötetből az összegző feladatokat végzi, lassanként megpróbálkozhat a fekvésváltással. 
 Vannak olyan feladatok, amelyeknek szigorúan meghatározott a sorrendje; másoké tetszés szerint variálható. 

F.K.: Nyilvánvaló, hogy iskolaként ez a két kötet nem befejezett. Milyen – és mennyi – folytatást tervez?

P.Á.: Minimum egy kötetet képzelnék még, amely bevezeti a növendékeket a fekvésváltásba. Aztán majd el kell gondolkozni, hogy vajon szükség lesz-e továbbira. Akkor már annyira sokfelé ágazik a hangszerjáték technikája, olyan gazdag a lehetőségek választéka, hogy talán nem feltétlenül szükséges iskolaszerűen összegyűjteni a játszanivalót.

F.K.: Mint gyakorló tanár, természetesen időről-időre vizsgáztatja az új gordonkaiskolát. Kapott-e valamiféle visszajelzést a kollégáktól?

P.Á.: Furcsa-meglepő, de mindenképpen jóleső reakciót kaptam egy vidéki kolleginától. Elmondta, hogy megvetette a kottát a nagyobb növendékeivel is, akik már elsajátították ezt a nehézségű anyagot, mert úgy véli: ez egy olyan komplex összefoglalás, hogy ha végighaladnak az értékes zenei anyagon, utólag tovább erősíti zenei alapjaikat. A zenei minőség tehát azokat is kielégítheti, akik számára technikailag könnyűnek tűnik a játszanivaló.

F.K.: Az ilyen elismerés után valószínűleg sokak kívánságát tolmácsolom, ha azt mondom: várjuk a folytatást.