Lajtha László: Magyar népdalok - nyomtatásban

    Azok a zeneszerzők, akik idejekorán felismerték a népzene értékét, jelentőségét, kiterjesztették tevékenységüket a népzene (elsősorban: népdal-) gyűjtés területére. De tudták: nem elég a hangzó anyag lejegyzése, sőt, önmagukban még a leghitelesebb hangfelvételek sem pótolják az aktív zenélést - feltétlenül szükséges megteremteni azokat a kereteket, amelyek között tovább élhetnek a múltból ránkmaradt értékek.
    Még manapság is ritkaságszámba megy, ha egyszólamú szólisztikus ének csendül fel – bármilyen kis méretű teremben – koncertpódiumon. Kiváltképp szokatlan lett volna a 20. század első évtizedeiben, amikor jelentős lendületet kapott – Vikár Béla után elsősorban Kodály, Bartók és Lajtha tevékenységének köszönhetően – a népdalgyűjtés.
    A népzene iránt elhivatottságot, elkötelezettséget érző komponisták tehát túl az anyag (írásos és hangzó) gyűjtésén, a népdalfeldolgozásban látták annak lehetőségét, hogy sokakhoz eljusson, élményszerűen, az általuk feltárt érték.
    A népdalfeldolgozásnak – miként erre több írásában rámutatott Kodály – többféle a célja, többféle a módja. A leghatásosabbnak talán az bizonyult, amikor zongorakísérettel látták el a dallamokat. Ilyen formában méltán kaptak helyet dalestek műsorán.
    Szerencsére legjelentősebb énekeseink méltó partnernek bizonyultak, és közülük sokan magukévá tették a magyar népdalok széleskörű megismertetésének feladatát.
    Konkrét cél vezérelte Lajtha Lászlót, amikor népdalfeldolgozásokat készített 1924-ben: Molnár Imre magyar dalestjeinek műsorát kívánta gazdagítani, színesíteni velük. Tehát, a feldolgozásra szánt dalok kiválasztásában minden bizonnyal szerepet játszott az a szempont is, hogy mi az, amit várhatóan tetszéssel fogad a korabeli közönség. Lajtha részéről ez korántsem megalkuvás, engedmények tétele; ellenkezőleg, ebből is kitűnik, milyen körültekintésre és mérlegelésre volt képes, ha a számára oly kedves népzene hatásos és eredményes népszerűsítését tűzte ki célul.
    A 22 dalból 13-at rögzítettek is Molnár Imre előadásában, felesége, Hir Sári zongorakíséretével. Szép jövő elé néztek ezek a felvételek: helyet kaptak volna annak 34 lemezből álló gyűjteménynek a műsorában, amelyet az akkori kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kunó minden iskolába el akart juttatni. A gazdasági válság jelentősen módosította e szép tervet, mert mindösszesen 100 példány elkészítésére lett lehetőség, 1929-ben.
    Sajnos, úgy tűnik, a módszeres válogatás és a közönségízlést illető körültekintés sem hozta meg a várt és kívánt eredményt, mert a népdalfeldolgozások a későbbiekben még koncerteken is ritkán kerültek előadásra – az emlékezetes interpretációk közé tartozik Török Erzsié, Raics István zongorakíséretével, 1942-ből.
    2001-ben a Hungaroton Classicnál egy olyan CD-korong is megjelent, amely Bartók, Kodály népdalfeldolgozásain túl Lajthától is tartalmaz 19-et, Meláth Andrea és Virág Emese előadásában. Azóta kedvére gyönyörködhet bennük a hallgató.
    Lajtha László születésének 110. évfordulójára az Akkord Zenei Kiadó nyomtatásban is megjelentette a 19 népdalfeldolgozást. Azért nagy jelentőségű ez, mert korunk embere amúgy is hajlamos arra, hogy készen kapott kultúrkincsekben gyönyörködjék. Most, hogy immár hozzáférhető a kotta, a népdalok kedvelői, a szép hangúak – vagy legalább dalolni szeretők – számára lehetővé vált, hogy maguk is megszólaltassák ezt a zenei anyagot.
    Lajtha László, aki népdal-lejegyzőként hírhedetten-akkurátusan precíz volt, tudta, hogy a népdalfeldolgozásokban a túlbonyolított kottaképpel inkább gátolná, semmint segítené a népzene terjesztésének ügyét. A zongorakíséretes népdalok kottaképe könnyen áttekinthető. Feltűnően gyakori a metrumváltás, ám legtöbbször csak a hangszeres közjáték-szakaszokban. Néha pontosított tempójelzésekkel segíti az előadókat, máskor karaktereket sugallnak az instrukciói. A kiválasztott népdalok egyszersmind „körképet”, keresztmetszetet is adnak, feltérképezve népi dallamkincsekben gazdag tájainkat. Udvarhely, Maros-Torda, Szilágy, Csík, Pest, Veszprém, Tolna, Somogy, Borsod és Zemplén megyéből származik a 19 népdal. Többségük új stílusú giusto dallam — ám éppen ritkaság-értékük biztosít megkülönböztetett figyelmet a gyönyörű parlando-rubato melódiáknak.
    Nem hallgathatjuk el, hogy a zongorakíséret alapos felkészültséget igényel a játékostól. Lajtha az általa ideálisnak elképzelt környezetbe kívánta helyezni kedves dallamait, ezért néha már-már zongorakivonatra emlékeztetően bonyolult a zongoráznivaló. Nem is lenne célszerű a technikai és zenei feladatok szétválasztása; aki annyira elmélyed a szólam tanulmányozásában, hogy képes „mögé hallani” a szerző által elképzelt hangzást, zenei feladatként fogja fel annak életre keltését. Ilyenkor nem akadály, hogy kis keze van a kísérőnek, a határozott hangzás-elképzelés birtokában szinte csodákra lehet képes.
    Pedál-jelzést csak kevés esetben tüntetett fel Lajtha – olyankor, amikor a hangzás szempontjából van rá szükség –, amennyiben a zongorista számára technikai szempontból szükséges, azt rábízta az előadóra.
    Néhány hosszabb dal esetében problémát jelenthet a lapozás (vagyis, lapozó közreműködése szükséges!) – vagy talán mégsem, amennyiben a kísérő szinte csak emlékeztetőnek, megszokásból teszi maga elé a kottát. Ugyanis egyetlenegy olyan dalt se találunk, amely „prima vista”, azaz laprólolvasás szintjén megszólaltatható lenne.
    A 19 dal egy érdekes zenei világ gazdag hangkép-albuma. A mai – akár „átlagos”, ha van ilyen – hallgató számára a dalok többsége ismerős, akár más feldolgozásokból, akár zenei variánsokból. A stílus, a hangütés korántsem szokatlan – nincs tehát „objektív” akadálya annak, hogy már az énekelni tanulók is megtanulják némelyiküket. Megkönnyíti e kiadvány az énektanárok munkáját, hiszen segítségével bővíthetik a növendékek potenciális repertoárját, további értékes-szép énekelnivalót kínálva számukra. Reméljük, sokan fogják haszonnal forgatni!