Fürth Lívia

A VERSENY EGY PILLANATKÉP

2004. szeptember 3-14. között rendezték meg a
Popper Dávid Nemzetközi Gordonkaversenyt Budapesten.
Mező László Kossuth-díjas gordonkaművészt, a nemzetközi zsűri
elnökét kértük meg a verseny értékelésére.

– Mikor rendezték az első gordonkaversenyt?
– 1963-ban rendeztek Budapesten először Casals Nemzetközi Gordonkaversenyt - akkor három első díjat adtak ki, melyet Homicer és Tsutsumi kollégámmal együtt jómagam nyertem el. Megtisztelő és furcsa érzés, hogy most (első ízben) én vagyok a zsűri elnöke – zsűritag már voltam korábban is.
    A versenyeken nagyon sok szép magyar siker született – a harmadikon például, 1973-ban, Onczay Csaba lett az első, Koó Tamás a második.
    2004-ben azonban már nem a Casals, hanem a Popper Dávid versenyen nyertek a legjobbak - kénytelenek voltunk lemondani a Casals névről, mert a Kronberg Akadémián (Németország) rendeztek idén először egy Pablo Casals Gordonkaversenyt, gyakorlatilag a mienkével egy időben. Bár mi vagyunk bejegyezve a nemzetközi versenyegyesületben ezen a néven (a kronbergi verseny nem is tagja ennek a szervezetnek), sajnos mire mi észbe kaptunk, addigra ők már Casals néven hirdették meg magukat. Ekkor úgy döntöttünk, hogy mi büszkék lehetünk nem csak Pablo Casalsra, hanem Popper Dávidra is, aki 1886-ban Hubay Jenővel és Liszt Ferenccel együtt megalapította a Zeneakadémiát az akkor még létező Hal téren egy magánlakásban. Popper Dávid 1913-ig volt a Zeneakadémia csellótanára, rengeteg darabot komponált, és ezek közül válogattuk a verseny kötelező számait.

– Nem okozott túl sok lemondást a két verseny egyidejű megrendezése?
– A kronbergi verseny ellenére nagy volt az érdeklődés - hadd említsem meg, hogy azt a mi versenyünkön eredetileg induló Fenyő László nyerte meg. Japántól Albániáig, Ausztráliától Angliáig tizenhat országból jöttek a résztvevők. A versenyek színvonalát a világban általában az oroszok adják meg – nem csak a csellóversenyekét. Olyan jó és erős az orosz iskola, hogy ha ők megjelennek, akkor a verseny egyrészt biztosan jó, másrészt gyakran ők is győznek. Az elmúlt évtizedekben azt tapasztaltuk, hogy az oroszok évekkel korábban kezdenek felkészülni egy-egy versenyre. Aki indulni akart egy bizonyos versenyen, az már az előzőn ott ült a hallgatóság körében, hogy tapasztalatokat szerezzen, és több tucat „bejátszó” koncertet is megszerveztek számára. Ennyire komolyan veszik az előkészítést is.
– Ki választotta ki a versenyprogramot?
– A verseny előkészítő ülésén a magyar zsűritagok – Devich János, Onczay Csaba és jómagam – állították össze a versenyanyagot – úgy, hogy egyrészt megjelenhessen Popper Dávid művészete, másrészt kiválasztottuk a zeneirodalom azon gyöngyszemeit, melyet mindenki szívesen játszik. Így került a választás az elődöntőben Bach szólószonátáinak bizonyos tételeire, a két leghíresebb barokk szonátára, és persze egy Popper etűdöt is kiválasztottunk. A cél az volt, hogy a művek eljátszásakor kiderüljön a versenyző stílusérzéke és virtuozitása. A Popper etűd kiválóan alkalmas volt arra, hogy lássuk, a versenyzők közül ki uralja a helyzetet és ki nem - ugyanolyan nehézségű ugyanis, mint a Paganini Caprice-ok (melyek a hegedűversenyeken szoktak szerepelni), s a közönség is nagyon szereti.
     A középdöntőben – ahova a magas színvonal miatt tizenhatan jutottak be a versenykiírásban szereplő tizenkét versenyző helyett - a Beethoven szonáták szerepeltek, mint a csellórepertoár lényeges pontjai, és inkább ezt választottuk, mint a romantikus műveket. Popper Tündértáncában a virtuozitást lehetett ismét bemutatni, és Balassa Sándor, Kocsár Miklós, Lendvay Kamilló, Petrovics Emil és Vajda János műveiből is kellett választaniuk a versenyzőknek. A külföldiek is nagyon jól játszották ezeket a műveket, hiszen ilyenkor elsősorban nem a nemzetiség, hanem az egyéniség dominál, s nem annyira a technikai kivitel a lényeg. Bizonyos finomságokra pedig néha jobban ráéreznek – persze, ha van affinitásuk és stílusérzékük a kortárs zenéhez. A zeneszerzők nagyon örültek, hogy játsszák a darabjaikat, el is jöttek meghallgatni.             
    A döntőbe jutott hat versenyző a nagy romantikus csellóversenyek közül választhatott, kötelezően pedig Kodály Szólószonátájának tételeit kellett játszaniuk, hiszen a cselló repertoárban ez Liszt h-moll szonátájának felel meg. Talán éppen ezért nem a zenekari döntővel egy napon kellett volna lebonyolítani, ez egy fontos tanulság a jövőre nézve.
– A magyar fiatalok milyen arányban vettek részt a versenyen?
 – A verseny negyven indulója közül tizenhárman magyarok voltak. Azt az elvet vallom, hogy az arányokat ajánlatos megőrizni, így hat magyar versenyző került a középdöntőbe, ahol a versenyzők sorsát leginkább a Popper Tündértánc döntötte el. Persze más szempont is van, nem csak az, hogy ki milyen gyorsan tud csellózni, de a Poppernél perdöntő, hogy ki tudta tökéletesen, hibátlanul és gyorsan előadni. (ifj. Mező László vitte el egyébként a pálmát, aki két perc huszonhárom másodperc alatt tudta lejátszani a darabot). Sajnos volt olyan versenyző is, akinek egyértelműen a döntőben lett volna a helye, de hibázott. A versenyeken általában akivel ez megtörténik, vagy memóriaproblémája akad, az automatikusan ki is pottyan. Egy verseny tulajdonképpen ezért verseny.
– Mondana néhány szót a győztesekről?
– Az egyik első helyezett győztes egy tizenkilenc éves orosz fiatal lány, Elizabeta Souchtchenko lett, aki korát meghazudtolva éretten és fölényesen tudott muzsikálni. Már említettem, hogy az orosz versenyzőket maximálisan felkészítik a versenyekre, és minden lehetőséget megkapnak. Ez tükröződött az ő versenyszereplésén is. Várdai István, a másik első helyezett, Souchtchenkoval szinte teljesen egyidős, és egyik jobb volt, mint a másik. Az egyik zsűritag tréfásan megjegyezte, hogy talán a legjobb idegrendszerük még nekik van. Később már jobban érzik a felelősség súlyát. Várdai István különleges zseni. Elképesztő zenei kultúrával tud csellózni, ugyanakkor teljesen precíz. Ha van is néhány apró hibácskája, az teljesen eltörpül amellett az óriási teljesítmény mellett, ami a hangok tökéletes és plasztikus kijátszását, a helyes frazírozást és tempóvételt jelenti, és mégis elképesztően virtuóz. Egyébként amelyik versenyen elindult, ott első díjat kapott.
  Sergey Antonov és Soléne Kermarrec második helyezett lett. Kermarrec annyira jól játszotta Kodály Szólószonátáját, hogy a zsűri különdíjjal is elismerte. A harmadik helyezett Mérei Tamás is nagyon szépen játszott, ugyanúgy, mint ifj. Mező László, aki ugyan nem ért el helyezést, mert erőbeosztás szempontjából még nem annyira gyakorlott, de ez érthető, hiszen ez még csak a második versenye volt.
– Mondana néhány szót a zsűri külföldi tagjairól?
– Natalia Shakovskaya régi harcostársam, akit boldogan hívtunk ide, hiszen ő a Moszkvai Csajkovszkij Konzervatórium tanszékvezető professzora. Talán nem véletlen, hogy az ő növendékei első és a második díjat is nyertek. Wolfgang Boettcher nagyon híres német csellótanár, aki Karaján zenekarában volt sokáig szóló csellista és a Brandis vonósnégyes tagja, egyébként édesanyja temesvári születésű magyar volt. A japán zsűritag, Yamakazi Nobuko pedig a már említett Tsutsumi tanítványa, ő képviselte a mi a magyar tradíciónkat Japánban. Jozef Podhoransky Pozsonyból érkezett és nagyszerű szakember ő is. Úgy érzem, a versenyt sikerült igazságos mederben tartani – annak ellenére merem ezt állítani, hogy egy versenyen nincsen igazság. Ahogy szokták mondani: az az igazság, hogy nincs igazság a földön – hát egy versenyen sincs.
– A zsűritagok tanítványai indulhattak a Popper Dávid versenyen?
 – Aki lapozgatja műsorfüzetet, láthatja, hogy a zsűritagok természetesen hozták a tanítványaikat is. Ezt nem lehet elkerülni. Voltak versenyek, ahol ezt nem engedték, de ez általában azt eredményezi, hogy vagy a zsűri lett gyenge, vagy a versenymezőny. Most egyébként néhány zsűritag gyermeke is indult, de ez inkább hátrányt jelentett a számukra, és egyébként is, semelyik zsűritag nem kockáztatná, hogy gyenge produkció után mégis valahogy továbbjuttassa gyermekét – pontozni természetesen nekik nem is lehetett. Ezek furcsa etikai kérdések, de nem lehet elkerülni a nemzetközi versenyeken.
– Ön versenypárti – megindokolná, hogy miért?
– Kifejezetten versenypárti vagyok! Hosszú távon a versenyzés biztosan megéri a belefektetett munkát és a sok feszültséget, mert ad egy bizonyos színvonalat és állóképességet a majdani koncertező művésznek. Feltétlenül növeli a koncentráló képesség fejlesztését is, és hogy hogyan kell kihoznia magából a maximumot egy adott pillanatban. S nem utolsósorban kell az ifjú csellista generációnak egy olyan fórum, ahol bemutathatják a tudományukat, összemérhetik erejüket. Ugyanakkor egy fiatalnál sosem lehet tudni, hogy megtalálja-e az útját és egy versenygyőzelem jót tesz neki vagy éppen ellenkezőleg – volt már olyan győztes, aki nem tudta tartani a színvonalát, és tíz évébe került, mire kikerült a hullámvölgyből. Fiataloknál sosincs száz százalékos garancia arra, hogy ami van, az marad is. Egy verseny az egy pillanatkép – megmutatja, hogy abban a pillanatban ki hol tart felkészültség és művészi érettség tekintetében. Ha lenne időgépünk, és két nappal később megismételhetnénk pontosan ugyanúgy a versenyt, biztosan egész más eredményt kapnánk. Ezt vigasztalásul is mondom azoknak, akik nem az első díjat hozták el.
    A verseny összefoglalómat azzal kezdtem, hogy olyan még nem volt, hogy negyvenen indulnak és negyven első díjat adnak ki. Aki itt második, harmadik lett, egy másik versenyen lehet, hogy nyerni fog, mert aki a döntőbe bejutott, az már bebizonyította, hogy az élcsapatba tartozik.
    A zenei versenyeket gyakran hasonlítják a sporthoz, ami nem véletlen. Nem mindenki tud éli a lehetőséggel az adott pillanatban, mert még nincs tapasztalatuk az idegfeszültség leküzdésében, a koncentráció maximálásában, ami egy ilyen nehéz verseny finisében, amikor ilyen óriási egy tét, nélkülözhetetlen. Egyébként abban is hasonlít a sporthoz, hogy itt is szükséges – lenne – az „edzőtábor”. Erre régen több lehetőség volt, voltak alkotóházak, alkotótáborok, ahova az állam elküldte őket, a Filharmónián keresztül biztosított koncertlehetőségeket is. Sajnos ez ma már nincs, mindenkinek saját magának kell megoldani, legyen az anyagi feltétel vagy a koncertezési lehetőség megszerzése. Nagyon kevés „felső” segítség van a fiatal tehetségek számára. Néha egy-egy magánember azért segít, például Várdai Istvánnak egy osztrák úr biztosította, hogy legalább kölcsönbe legyen hangszere, és lehet, hogy egy osztrák alapítvány segítségével később lesz egy kiváló, értékes olasz csellója is – természetesen csak használatra. Az ilyen momentumok nagyon segítik a fiatalokat, hiszen érzik, hogy valaki felfigyelt rájuk. Itt sem volt minden versenyzőnek jó hangszere és ez nagyon szomorú. Van olyan verseny, ahol bemondják, hogy ki milyen hangszeren játszik – a csellistáknál a Matteo Goffriller a legjobb a hangszer, ez olyan, mint a hegedűsöknél a Stradivari. Pablo Casals is azon játszott.
– Hogyan értékelné a versenyt?
– Régi bútordarab vagyok versenyeken, igen különböző színvonalakat láttam már. Itt mindenki igen felkészült volt, senki sem hozott szégyent sem a tanárára, sem az iskolájára, sem a nemzetiségére. Úgy érzem, hogy megtartottuk az eddigi versenyek színvonalát, ugyanakkor a tehetségkutatást tekintve ez volt a legjelentősebb.

I. díj:        Souchtchenko, Elizaveta (Oroszország)
                Várdai István (Magyarország)

II. díj:       Antonov, Sergey (Oroszország)
                 Kermarrec, Solene (Franciaország)

III. díj:      Mérei Tamás (Magyarország)