A gordonka ujjrendjéről
Talán fölösleges szőrszálhasogatásnak tetszik, hogy az ujjrenddel, mint olyannal, és az erre vonatkozó elvek megállapításával foglalkozunk. De ha az egy-egy ujjrend megválasztásakor felvetődő problémákat közelebbről szemléljük, akkor tapasztalni fogjuk, hogy a dolog nem is olyan fölösleges! Ha ui. egy azonos dallam eljátszásánál többféle ujjrenddel kísérletezünk, mert jó zenei érzékünk folytán a hangzás tekintetében igényesek és válogatósak vagyunk, észre fogjuk venni, hogy az ujjrend a zenei kifejezés technikájának igen lényeges tartozéka és segítője. Módosítása sokat változtat a hangzáson: rontja azt, vagy javítja, kifejezőbbé, értelmesebbé teszi, vagy esetleg meg is hamisítja a zenei értelmezést. Az ujjrend megválasztásánál tehát nemcsak a könnyen játszhatóság a lényeges, de törekednünk kell arra is, hogy erre alkalmas ujjrenddel elősegítsük a helyes zenei értelmezést, az értelmes frazeálást. Ha ilyen szempontból nézzük az ujjrendet (ujjrakást) és e tekintetben igényesek is vagyunk, kitűnik, hogy az ujjrenddel való foglalkozás nem fölösleges, de elsőrendűen fontos!
Ha áttekintjük a különböző korszakokban szokványos ujjrendeket, azt látjuk, hogy e téren minden újítás a játék könnyebbé, az applikatura praktikusabbá tételére törekedett. Zenei szempontok csak ritkán játszottak a reformokban szerepet. Technikai szempontok vezették J. L. Duport-t, amikor az applikaturában az ujjközöket kis-szekund intervallumokra rögzítette. (A XVIII. sz. elejétől kezdve mind több és több gamba játékos nyergelt át a gordonkára, amin a viola de gambán megszokott, meghitt ujjrend alkalmazásával igyekeztek játszani. E kísérletük csődöt mondván, valószínűleg örömmel üdvözölték Duport reformját.) A korában szinte utolérhetetlen virtuózítású Romberg nem kedvelhette a fekvésváltásokat, amik a gordonkán szükségessé váltak a hangszer négyhúros hangolása és a fogástávolságoknak a gambáéinál nagyobb hosszúsága miatt. Ő lehetőleg mindent - különösen a hüvelykujjas fekvésekben - egy fekvésben igyekezett játszani, nem törődvén a sok húrcserével. Később egy zeneileg összefüggő rész (motívum, dallam) játszásánál zavarónak találták a 4 húr egymástól különböző hangszínét. A zenei jólneveltség szabályává lett tehát, hogy egybe tartozó zenei gondolatot egy húron kell játszani. Ezzel szükségessé vált a fekvésváltások szaporítása, amivel karöltve meg született a sok glissando is, aminek élvezésében különösen a XX. sz. elején tobzódtak a német iskolák és külföldi követőik. Hugó Becker már harcolt a fekvésváltások által létrehozott glissandok ellen, de ezt lefelé (a mélyebb hang felé) még megengedhetőnek tartotta. Ő maga is - a mai ízlés szerint - igen csúnyán csúszott pl. a Beethoven A-dúr szonáta 3. hangjáról a 4.-re (a fisz-ről a cisz-re, a G-húron a 4. ujjról az 1.-re); Az első hangról a másodikra (az A-ról az E-re a G-húron), mivel ez felfelé irányult, a csúszás tilos volt! Mindenesetre itt már zenei szempontokról van szó. Ma a glissandok teljes mellőzése a tendencia. Itt-ott, ha a muzsika jellege úgy kívánja, megengedhető egy kis rácsúszás, de soha sem mint egy elügyetlenkedett fekvésváltás folyománya! A glissandok lehető elkerülése végett ma arra törekszünk, hogy ugyanabból a fekvésből minél több hangot foghassunk. E célból pl. a nagy szekundot, ha az az első ujjal kezdődik, lehetőleg a 2. ujjal fogjuk, mint a tág fekvésben, és nem a harmadikkal. Ezáltal a fekvés egy kisszekund-távolsággal bővül. A nyújtással elérhető hangok fogásánál tehát a fekvésváltás mellőzhető. Az ilyen „tágított” applikaturát Joachim STUTSCHEWSKY foglalta rendszerbe, de nagy csellistáink (pl. Casals is) már ő előtte is éltek ezekkel a lehetőségekkel, amelyek a fekvés terjedelmét növelték és a fekvésváltások szükségességét csökkentették. A fekvés terjedelmének a növelésére irányult a berlini HÖLSCHERnek az a törekvése, hogy a hüvelykujjat már az első fekvéstől kezdődőleg állandóan, mint fogó ujjat használja a fogólapon.
Ezeket a reformokat már nem praktikussági szempontok vezetik (hiszen a fokozottabb ujjtágítással, vagy a hüvelykujj állandó alkalmazásával való játék tulajdonképpen nehezebb, mint az eddigi szokásban volt applikatura), hanem zenei meggondolások, mert lehetővé teszik az ujjrendnek a helyes zenei értelmezés, és a művészi kifejezés szolgálatába való állítását.
A helytelen ujjrend alkalmazása által keletkező hibák két pontban foglalhatók össze: az egyik az, hogy rosszul megválasztott ujjrend következtében rossz helyre kerülő (pláne ha ügyetlenül is megjátszott) fekvésváltással a hangsúlyok rossz ütemrészekre kerülhetnek, a másik hiba-csoportba pedig a hallhatóan megjátszott fekvésváltások tartoznak. Olyan ujjrenddel kell tehát játszanunk, amely nem csábít helytelen hangsúlyozásra és ezzel hamis frazeálásra, és ugyanezen célból igyekszik a fekvésváltásokat jó helyen alkalmazni, vagy még inkább ezeket teljesen mellőzni. Továbbá módot kell találni az ügyetlen fekvésváltás következtében hallhatóvá vált glissandok eltüntetésére.
A hibás hangsúlyozás és ezzel a helytelen frazeálás, továbbá a csúnya glissandok veszélye mindig a fekvésváltásokban leselkedik. Tudjuk, hogy a fekvés váltás céljából végzett balkéz tevékenység egyidejűleg a jobb kézvonás funkcióira is hatással van. Ez abban nyilvánul, hogy a balkéz elmozdításának pillanatában a jobb kézzel önkénytelenül nyomást gyakorolunk a hangképzést végző vonóra, és ezzel súlyt adunk az éppen akkor képzett hangnak. Bár a funkciók kellő tudatosításával a rossz hangsúly elkerülhető, mégis okosabb, ha a hangsúlyhibák elkövetésére nem adunk alkalmat sem: célszerű ujjrendet alkalmazunk. Ilyen célszerű lesz az ujjrend, ha az összefüggő részeket (pl. motívumokat) egy fekvésben játsszuk, vagy ha ez nem lehetséges, akkor a motívum súlyos hangjára váltunk, és nem a súlytalanra. Lássunk erre néhány példát:
Helyes ujjrend: A fekvésváltás a motívum hangsúlyos hangjára (X) esik.
BOCCHERINI: V.mű (B) I. 22, 23. ütem. (Grützmacher)
Ugyanezen az elven alapszik az is, ha egy és ugyanazt a dallamot kétféle ritmizálással, tehát kétféle értelmezésben játsszuk, és ennek következtében hangsúlyaik is eltolódnak; ez esetben az ujjrendnek ill. a fekvésváltások helyének is a módosult hangsúlyokhoz kell alkalmazkodnia. Pl.
A fekvésváltásokkal kapcsolatban megszólaló csúnya glissandok elkerülésére többféle lehetőségünk van. Az egyik az, hogy magát a fekvésváltást igyekszünk elkerülni. (Ezzel nemcsak a csúnyán hangzó csúszásokat kerüljük el, hanem elejét vesszük a fekvésváltás okozta önkénytelen hangsúlyozásnak is.) E célból arra törekszünk, hogy a fekvés terjedelmét kibővítsük, hogy a fekvés keretébe minél több hangot foglalhassunk. Ezt azáltal érhetjük el, hogy tágított fekvésben játsszunk: az első és második ujj közé nagy szekund távolságot fogunk, mint a tágfekvésben való játéknál, ami által a fekvés terjedelme egy kis szekunddal kibővült. Pl.
De növelhetjük az egy fekvésben játszható hangok számát azáltal is, hogy hüvelykujjunkat már az alacsony (I-IV) fekvésekben a húrhosszúság módosítására, vagyis a hangok fogására használjuk.
Az ügyetlen fekvésváltás által kitenyésztett és meghonosodott zeneietlen rossz szokásokon (a csúnya glissandozáson is, a hibás hangsúlyozáson is) javíthatunk azáltal is, hogy az új fekvés kezdő ujját már előre az ebben a fekvésben elfoglalandó helyére tesszük, akkor, amikor a régi fekvés utolsó ujját még a húron tartjuk. (Alátevés.)
X: zavaró fekvésváltás
=: bár egy fekvés, de erőltetett; rosszul hangzik!
Bach: Allemande 1,4,6. ütem
Helyes ujjrend: 1.fekvésváltás a 4. ujj alá tevésével és (0): flag. fogás közvetítésével. Jól hangzik!
ROMBERG: E-MOLL V.mű 1, 2. ütem.
A hallható fekvésváltás elkerülése az 1. ujj alátevésével (X).
A csúszás elkerülése az 1.ujj alátevésével:
A fekvésváltással előidézett csúnya hangzás könnyen kiküszöbölhető, ha a váltás olyan hangról történik, amely flageoletként is megszólaltatható. Ilyen esetben a fekvés elhagyása előtt megszólaltatjuk ennek a hangnak a flageoletjét, amely egy kis ideig még akkor is hangzik, amikor ujjunkat a hangról (a flageolet csomópontjáról) fölemeltük. Ez a pillanatnyi idő bőven elegendő arra, hogy kezünket az új fekvés be helyezzük anélkül, hogy a fekvés csere által valamilyen zavaró hangzás csúsznék be játékunkba. Pl.:
(A felső ujjrendet azok használják előszeretettel, akik kezdetben I-IV. fekvés sorrenddel tanultak. A súlytalan d-re alkalmazott 1-4 váltás rossz hangsúlyt involvál.)
(A hallható fekvésváltásos csuszás (a d-húron, a d és a c között) elkerülése a flag. d közbeiktatásával.)
Ugyanez a technikai eljárás alkalmazható a következő példákon:
Ha a felsoroltakhoz még hozzátesszük, hogy az egyik hangról a másikra történő átcsúszásnál a fekvésváltásos csúszás tartama alatt, csak minimális dinamikájú hangot szabad képezni. Ellenkező esetben a csúszás közben megszólaló hangok intenzitása elhomályosítja azt a két hangot, amelyet tulajdonképpen játszanunk kell (a fekvésváltás előttit és az azután következőt). Továbbá, hogy a fekvésváltásos csúszásnál az első hang a súlyosabb, és nem az, amire rá kell csúszni, akkor a helyes ujjrend megválasztásával kiküszöbölhető zenei hibák számát és a hibák intenzitását még jobban csökkenthetjük. Nem fölösleges, ha a rácsúszással létrehozott helytelen hangsúlyozás okát: a jobb kéznek a balkéz elmozdításával koordinált nyomás-funkcióját emlékezetünkbe idézzük. Itt kell megemlítenünk azt is, hogy mivel a fekvésváltás balsikerétől való „drukk” következtében a helyzetváltoztatás többé-kevésbé görcsösen történik. A hangot, amelyre váltunk, halkra kell terveznünk, mert különben a fekvésváltás görcsös funkciója elhomályosítaná bennünk azt a távolságérzetet, ami a két hang tiszta intonálásához kapcsolódik, míg ha a célba vett hangot halkra, falsett-szerűre tervezzük, a fekvésváltást kísérő görcsösség feloldódik, és a tiszta intonálást biztosító izomérzetek (távolságérzetek) érvényesülhetnek bennünk.
A felsorolt példákból látjuk, hogy a célszerűen megválasztott ujjrend milyen esetekben lehet segítségünkre, ha azt akarjuk, hogy játékunk mentes legyen egyes értelemzavaró, vagy a jó zenei ízlést sértő hibáktól. Ezek a hibák - mint pl. a célszerűtlen ujjrend, vagy a rossz helyen alkalmazott és ügyetlenül megoldott fekvésváltás okozta helytelen hangsúlyozás, értelmetlen frazírozás, csúnya csúszások - bár „szabályszerűen” megoldott technikai funkcióból erednek, és mert „szakszerűek”, szakmabeliek által éppen megszokottságuk folytán észre se vétetnek, mégis elkerülendők! Elkerülésükre módot ad részben a célszerűen alkalmazott applikatura, másrészt a jó helyen alkalmazott és ügyesen megoldott fekvésváltás. Hibát elkövetni mindezek dacára lehet, elkerülése érdekében az ujjrendet se választhatjuk meg mindig a fönt vázolt elvek szerint, de a hiba elkerülésére a legcsekélyebb kínálkozó lehetőséget is meg kell ragadnunk, ha ezzel valamiképpen a művészet ügyét szolgáljuk!