Hegedűpedagógiánk továbbfejlesztéséért

 

Fenti problémakörből úgyszólván egy időben három cikk, ill. javaslat futott be szerkesztőségünkbe. Mindhárom a hegedűpedagógia korszerűsítéséről szól. Nem véletlen, hogy ezek az igények éppen a hegedűtanítás területén vetődtek fel ilyen robbanásszerűen, hiszen a tíz évvel ezelőtt elindított hegedűpedagógiai reformok eddigi eredményei megérlelték, sőt, szükségszerűvé teszik, hogy most már tovább lépjünk ezen az úton. Úgy véljük azonban, hogy a figyelmes olvasó megtalálja a hasonlóságokat a zenetanítás többi területével is.

 

A tanügyi reform alapelveinek kidolgozásával most foglalkozik a Zenepedagógus Szakosztály. Az égetően időszerű, megoldásra váró problémákat a gyakorlati munka vetette fel. A Fővárosi Zeneiskola Szervezet területén ez idén több irányú kísérletezés folyt.

 

Tanév elején a hegedű-szakfelügyelők kidolgoztak egy olyan tervezetet, mely a vizsgarendszer módosításával, a vizsgaanyag csökkentésével és kisebb tananyag módosítással igyekezett a hegedűtanítást az élethez közelebb vinni. Ez a tervezet a tanítás módjának bizonyos fokú változtatására is tett javaslatot: eszerint a hegedűiskolában, valamint az etűd-anyagban az azonos problematikájú darabok közül néhányat alaposabban kellett kidolgozni, ez volt a vizsgaanyag gerince. A többi, ugyanabba a problémakörbe vágó gyakorlattal csak lapról-olvasásszerűen foglalkoztunk. A tanév folyamán mintegy 30-40 gyakorlat került ilyen módon alaposabb feldolgozásra. Ez a munkamódszer fejleszti mind a lapról való játékot, mind a magasabb rendű részletmunkára való igényt.

 

A tervezet a tananyagnak még csak lényegtelen módosítását tartalmazza. Pl. a vizsga-anyagot magasabb osztályokban csökkenti. De a gyakorlat azt mutatja, hogy a darabok és etűdök arányának helyesebb egyensúlyát is ki kell majd alakítani a leendő amatőrök tanításánál. Szakfelügyelői munkámban gyakran tapasztaltam ugyanis, hogy a tanár beletemetkezik az etűdökbe. A hagyományos módon, minden növendéknek egyformán, sorban „feladja” a Kayser, Dont, Feigerl etűdöket. Aki zenésznek készül, annak természetesen nagyon nagy szüksége van az etűdök tanulására. Aki felnőtt korában is aktívan fog amatőrként kamara zenélni, szintén fontos, hogy etűdöket tanuljon, bár korántsem annyira, hogy ez legyen tananyagának legfőbb eleme. Ezért a reform során már a VI. osztálytól kezdve konkrét tananyag-változtatást kellene végrehajtani az amatőrképzés számára, az előadási darabok számának növelésével az etűdök rovására. Tekintetbe kell venni azt is, hogy etűdjeink javarésze lényegileg szalonzene: nem hat építően a gyerekek zenei ízlésének fejlődésére. Tarthatatlan a tanításban az olyan szempont, hogy kevés előadási darabot tanítunk, mert a darabok tanulása „elveszi az időt” az etűdök gyakorlásától!

 

A reformnak azzal az elvvel is kellene foglalkoznia, hogy ne neveljük leendő műkedvelőinket Danda, Seitz és Rieding műveivel, hanem ismertessük meg a zeneirodalom remekműveinek általuk is játszható darabjaival, mint Händel, Corelli szonáták, Vivaldi koncertek stb.

 

A zenei pályára készülő növendékek és a zenével szórakozásképpen foglalkozó gyerekek szétválasztását is a gyakorlati munkában mutatkozó igény teszi szükségessé. Legjobb bizonyíték erre az, hogy a vizsgákon önkénytelenül és másképpen osztályoztuk a különböző típusú növendékek játékát: a zenei pályára készülőket szigorúbban, a műkedvelőket enyhébben, a gyenge képességgel is haladást mutató gyerekeket pedig még nagyobb elnézéssel. Nem is lenne szabad együtt vizsgázniuk.

 

Néhány kartársammal együtt kísérletileg a szokásosnál korábban, május második felében vizsgáztattam növendékeimet. Ennek több előnye mutatkozott.

 

A vizsga előkészületei mindvégig új anyag tanulásával párhuzamosan folytak. A gyerekek nem érezték azt, hogy a vizsga mértéktelenül fontos, hogy csak azon múlik egész évi munkájuk értékelése, ezért nem is izgultak annyira, mint máskor. A vizsga légköre lehetővé tette, hogy a gyerekek úgy érezzék; nem a betanult anyagról, hanem igazi tudásukról kell számot adniuk. Mivel nem tanítottuk be végletekig részletekbe menően a vizsga anyagát, több önállóságra volt szükség otthoni munkájukban. Végeredményben hűbb képet kaptunk a növendék általános tudásáról. Nem merném állítani, hogy minden korábban vizsgáztató tanár így gondolkodott, miközben növendékeit előkészítette, de véleményem szerint az oktatási reform irányelveit követve ezen az úton kellene haladnunk. Saját növendékeimmel - úgy érzem - sikerült ezt megvalósítanom. Sokkal jobban is vizsgáztak, mint eddig bármikor.

 

A korábbi vizsgáknak az is előnye, hogy nem esik egy időre az általános iskolai év végi hajrával, tehát a gyerekek túlterheltségét csökkenti.

 

A vizsga után tovább folyt a munka tanévzárásig. Ezzel kapcsolatban is nagyon jó tapasztalataim vannak. A vizsga utáni hegedűórán minden gyerekkel megbeszéltük a vizsgán mutatkozó hibákat, s azonnal hozzáláttunk a javításhoz. Ilyen módon előkészítettük a jövő évi munkát. Közöltük, hogy a szorgalmi osztályzatot a vizsga utáni tanulás nagyban befolyásolja. Ettől maga a szorgalmi osztályzat is nagyobb jelentőséget kapott. Mindent egybevetve: ez a néhány hét termékeny időszak volt.

 

Jövőre ezt a kísérletet tovább folytathatnánk oly módon, hogy május elején kezdjünk vizsgáztatni. Több tanárt vonjunk be, akik azt a szempontot tartják elsődlegesnek, hogy a növendékek igazi tudása, a zenében való tájékozottsága domborodik ki a vizsgán. Szűnjön meg az az egészségtelen jelenség (amellyel még mindig találkozhatunk), hogy a növendék a vizsgán túlzottan betanítva, alaptudásánál sokkal jobb képet mutatva szerepel!

 

Legörvendetesebb az a komoly fejlődés, amely tanítási munkánk lényegében mutatkozott az idei vizsgák alatt. Úgy tapasztaltam ugyanis, hogy sokkal értelmesebben, kifejezőbben és ritmikusabban játszottak növendékeink, mint ez előtt. Még nagyobb jelentőséget tulajdoníthatunk ennek, ha számba vesszük, hogy az említett javulás legfeltűnőbben a közepes képességű növendékeknél mutatkozott. A hegedűsök hírhedt „tartástalan” ritmusát felváltotta egy kiegyensúlyozott, nyugodt lüktetésű, természetesen tagolt játékmód. Ez előtt az átlagos, vagy gyengébb tehetségű gyerekek unalmasan, semmitmondóan hegedültek. Hiába igyekezett a tanár a saját felfogásából valamit beleönteni az ilyen növendékbe! Az eredményt nem is ilyen úton értük el. Olyan érzelmi kifejezést nem tudunk növendékeink játékába belevinni, ami nem sajátjuk. Ha mégis megkíséreljük, abból ízléstelen, természetellenes hegedülés lesz, és minden egyes darabot külön kell betanítanunk, mert a növendéknek ezzel nem adjuk kezébe a zene megértésének a kulcsát.

 

Mitől lett hát mégis kifejezőbb az átlagos és annál is gyengébb muzikalitású gyerekek játéka? Attól, hogy közelebb vittük a zene megértéséhez. A szolfézs órákon tanult zenei alapismereteket felhasználtuk a hangszeres órákon. Megtanítottuk a növendékeket pl. a domináns-tonika feszültség-oldás hangszeren való kifejezésére, indításra-megérkezésre, összetartozó részek összefogására. Felhívtuk a figyelmet az egymásra felelő részek logikájára. S ez az, amitől a metrikus tartás javult. Még Kayser gyakorlatai sem hatottak unalmasan, ha a növendékek a funkcionális egymásra felelést figyelembe véve játszották, indították az új frázist, megérkeztek a befejezéshez, kivárva azt a másodperc töredékénél is kisebb időt, amelynek elkapkodása mindig elrontja a ritmust.

 

Mindezt azonban csak a növendék fejlettségi fokának megfelelően szabad tanítani. Szolfézs órákon megtanulnak a gyerekek a zenében tájékozódni. A hangszeres tanárnak ezt a gyakorlatban fel kell használnia. Számba kell vennünk növendékünk zenei tájékozódó képességét, és a gyakorlati munkában: etűdökön, darabokon ezt a képességet tovább kell fejlesztenünk. Ez jelenti alapjában véve a szolfézs és hangszer tanítás igazi kapcsolatát.

 

Idén nagy súlyt fektettünk arra, hogy lehetőleg minden gyakorlatot és darabot kísérettel játsszanak a növendékek. Ebbe a munkába bevontuk a zongorás továbbképzős növendékeket is, akik a kamarazene kötelező tárgy egy részét itt abszolválták.

 

Idei vizsgáink az együttes muzsikálás jegyében folytak. Nemcsak a hegedűiskolában előforduló duókat játszották két szólamban a tanulók (másik növendék, vagy tanár kíséretével), hanem lapról olvasásban is lehetőleg duót, vagy 3 hegedűre írt triót kértünk. Ez a rögtönzött kamarazenélés jó hangulatot teremtett. S mivel évközben is foglalkoztak összjátékkal, általában igen jól játszottak a vizsgán is lapról. Érdekes tanulság, hogy az a növendék, aki a vizsgaanyagot értelmesen játszotta, a lapról játszott darabot is megformálta.

 

Érdekes tanulság, hogy a zenei fejlődés a növendékek technikai fejlődésére is igen jó hatással volt.

 

A vizsgák tapasztalataiból kiindulva a jövő évi munka irányvonalául a következőket javasolnám:

 

Mindenekelőtt - legalább VI. osztálytól – más-más módszerrel tanítsuk a zenei pályára készülő növendékeket és a leendő amatőröket. Ne vizsgáztassuk együtt a különböző céllal tanuló gyerekeket.

 

Tanításunk arra irányuljon, hogy a növendékek tanuljanak meg értelmesen zenélni!

 

Használjuk fel a szolfézs órákon szerzett zenei ismereteket a hangszer-tanításban!

 

Szerettessük meg a tanulókkal a kollektív zenélést!

 

Értékes zenei anyagot adjunk növendékeink kezébe!

 

A vizsgát úgy fogjuk fel, mint az igazi tudásról való beszámolót. Ne akarjuk, hogy növendékeink a vizsgán képességeiknél többet mutassanak!

 

Gondoskodjunk arról, hogy a vizsgák hangulata fesztelen legyen, a tanulók a zenére tudják összpontosítani figyelmüket!

Horváth Károlyné