Domenico Scarlatti billentyűs szonátái, e javarészt pedagógiai célzattal írt, helyenként párosával vagy hármasával  összekapcsolt, de akkor is önálló egységként elemezhető tételek nem maradhatnak ki éremművészeti szemlénkből. A szonátaformának szinte nyers vázlata ez, a barokkban használatos modell: főtéma (alaphangnemben) – mellék- (és záró)téma (dominánson vagy párhuzamos dúrban), majd a közepétől, ahonnan “a nyúl már kifelé fut az erdőből”: főtéma a dominánson (vagy a párhuzamos dúrban), majd mellék- (és záró)téma az alaphangnemben. Ez hát a vázlat. A megvalósítás azonban igen változatos, hiszen Scarlatti nem tankönyvi utasítások szerint komponál, hanem megéli azt a forma-, motívum- és harmóniavilágot, amely az ő korának sajátja. S miként nyelvi leleményünk nap mint nap teremt addig nem alkalmazott szófordulatokat, kifejezéseket, az ő zenei nyelvi leleménye is befolyásolja hangokban lejegyzett beszédét. Nem teszem idézőjelbe a beszéd szót. Hiszen a korabarokktól a későromantikáig (ideértve a 20. század zeneirodalmának tekintélyes részét is) minden kor muzsikája artikulál: szavakra lefordíthatatlanul bár, mégis szinte nyelvtani jelentéstartalommal közöl, kérdez, utal valamire. Vagyis retorikája van.
    Tekintsünk ilyen szemmel Scarlatti 9-es Kirkpatrick-számú d-moll szonátájára, azaz hallgassunk bele ilyen füllel ebbe a gyakran játszott darabba!
    A főtéma periódusa 8 ütemes is lehetne, ám akkor tőmondat egyszerűségűvé csupaszodnék. Scarlatti csaknem a legegyszerűbben írja meg az első fél periódust. (A “csaknem” kitétel a harmóniai színezésre utal: az 1. ütembeli V. fokban felemelt vezetőhang hallható, de azt a 2.-ban feloldja, s a modális V. fok basszusával bánatos, lemondó hangulatot kelt.) A válasz fél periódus azonban nemcsak az 5., 6., 8. és 11. ütemből épül, hanem az 5-iket és 6-ikat továbbgondoló 7. , valamint a 8-ikat a 11-ikkel összekötő 9. és 10. bővítéséből is. Így a második fél periódus terjedelme az elsőének kétszeresére duzzad. Talajt vesztünk. Megzavarodik időérzékünk: mintha elmerengnénk „történetünk” egy részletén. Az első fél periódus lehajló dallami elemei, majd a szextleugrás és szekund lelépés ereszkedő irányú, túlzóan ismételt motívumai fölfelé szekvenciázó reakcióért kiáltanak. Tizenhatodokba sűrűsödő, egyszer még „bőrébe nem férően” ujjongva harminckettedekké is csukló skálamenet repít föl a párhuzamos dúrba. Annak is rögtön a dominánsára, ahol az átvezető rész a főtéma egyik dallami és harmóniai elemét veszi kölcsön (az 1. ütemből). Az F-dúr melléktéma tonika és domináns harmóniái – a költő szavával –  „a 2x2 józanságát” hullatják ránk. Egy oktávval lejjebbi árnyéka még „józanítóbb”, de nem ránthat a mélybe: harmincketted-rakéta emel iménti régiónkba, ismét az oktávleugrásos motívumot használva, azzal mintegy zárótéma illetve kodetta érzetét keltve.
    A kvázi középrész a főtéma induló trichordjából bontakozik ki. Ezt fejleszti sima ismétlő szekvenciával, átkötéssel rugalmasítva, váltóhangos motívummal differenciálva. A harmonizálásban szerepet kap az iménti emelt illetve modális vezetőhang megfelelőjeként a normál illetve leszállított vezetőhang. A mellékdomináns szextakkordok egyszerre hoznak színezést (= kromatikát), s kölcsönöznek energiát a lecsüggedő harmóniák ellensúlyozására. Így érkezünk alaphangnemünk dominánsára ahhoz a motívumhoz, amely az expozícióban a melléktémának ágyazott meg. Érkezése azonban még korai: Scarlatti visszafordítja a kapuból. Inkább folytatja a középrész-anyagot alaphelyzetű nápolyi akkord és I. fokú mellékdomináns bevetésével. Így találunk a főtéma második felének motivikájára, az eredeti hangnemben, csak hangszeres faktúrában való enyhe változtatásokkal. No meg egy alig észrevehető, mégis lényeges különbséggel: ez az anyag itt nem három, hanem négy ütemen át tart. Így viszont csak három taktus marad a fekvésbeli és hangulati feltornászásra. (Az expozícióban a zeneszerző e szekvenciából ellopott egy ütemet, hogy a mohó dallami feltörekvésnek adjon szélesebb  teret. Az ütem efféle kétfelé tartozása, szerep-torlasztása nagy energiát szabadít föl, mint azt már egy Clementi-szonatina elemzésénél is tapasztalhattuk.) Az alaphangnembe fátyolosodó átvezetés odaszögez a d-mollhoz. „A 2x2 józansága” végül még világítóbb: a kodetta már csak a tonika és domináns hangjából áll, mint mikor egy film zárókockája kifehéredik.
    Egyszerű forma, amelyet a „beszélt nyelv” természetessége a pillanat kívánalmai szerint alakít. Karakteres motívumok, amelyek kifejezőerejét a beszédszerű frazeálás adja. Dallammenetek dinamizmusa, harmóniák színgazdagsága, kötött, de – lejegyzéséből is láthatóan – rugalmas ritmika: szavak nélküli beszéd. Korhű csembalón pengetve, az utókor zongoráján kikalapálva háromszáz éve érthető. Jaj az emberiségnek, ha egyszer elfelejti, miről szól!…