Hollós Máté

ÉREMMŰVÉSZET A ZENÉBEN

TOMKINS: MIKOR DÁVID MEGHALLOTTA…

    A 16–17. század fordulójának kimagasló angol zeneszerzője,  Thomas Tomkins 4–6 szólamú madrigáljai közül olvassuk-hallgassuk itt a talán legmeghatóbbat. A Sámuel 2. könyvére (XVIII. 33.) hivatkozó ötszólamút. „Mikor Dávid meghallotta, hogy Absolont megölték, felment szobájába a kapu felett, és sírt, és így szólt: Oh, fiam, Absolon, fiam! Bár adta volna Isten, hogy én haljak meg helyetted, Absolon, fiam.”
    Ebből a bibliai szövegből négyperces madrigál kerekedik. Ebből az egyes szám első személyű szövegből dúsan zengő, gazdagon polifon, hömpölygő hangfreskó kerekedik. A textus két részre osztható: mintegy recitativóra és  áriára.
    A recitatív szakasz borús mollját éles dúr fények világítják meg. Elsőként a 3. ütemben, amelynek C-dúr „pengevillanása” már sejteti: amit meghall Dávid, fájdalmas hír. Ez az érzet ismétlődik a 8. ütem megölték G-dúr hangzatán. Hol vagyunk még Schubert szomorú dúrjától, amelyről ejtettünk már szót éremművészeti szemlénk során. Még a nosztalgiát nem ismerő(?) régi koroknál tartunk, s mégis milyen kétértelműség nyilvánul meg egy egyszerű zárlatban! S micsoda elsötétülés a „megölték” G-dúrját követő g-moll! Amit némiképp visszaidéz a 9. és 10. ütem fordulójának C-dúr–c-moll fény-árnyék játéka.
    A másik alapmotívum a gyászzenék síró kis szekundja. Már az alt 2. ütemében, majd hangsúlyozottan a 13. ütem szopránjától („és sírt”). Még az „így szólt”-ba (a 17. ütemtől ismétlődően) is ez a fordulat foglalódik, hiszen sírva szólt.           
    A „recitativo” után a tenor hangján halljuk Dávid lehajló sóhaját. De mindjárt fél ütemnyire azonos kezdő hangról fölfelé kúszik egy ellenszólam. A tenor dominál, amelynek magas regiszteréből intenzíven szól az ereszkedő dallam. Az alt középregiszterének félsötétjében pedig kivetül Dávid lelke. Az ellenpont, persze, korántsem hangulati enyhülést hoz. Inkább azt festi, amit nyelvünk oly szépen mond: meghasad a szíve. Két irányba „hasad” ez a szív. S mily árnyalt a tomkinsi zeneköltészet: az alt egyik szólama nyomban visszafordul jaj-szekundra, amit másik szólama ezzel ellentétes szekunddal ellenpontoz. Mivel azonban a tenor még csak itt ér lehajló ága végére, a szoprán az első alt „szívhasadás”-irányát imitálja. Folyton azt halljuk: „fiam”. S annak torlasztott ismétlését, amivel a tenoron Dávid megszólalt: „Oh, fiam, fiam…” Ennek során adódnak először folyamatosan negyedek, amelyeket nyolcadra oszt a zeneszerző (korábban csak egy-egy negyedet tagolt így), sőt, feltűnik a tizenhatod is. Eleinte csak nyomokban idézi föl a hang elcsuklását, majd már szinte zokogássá fajul. A „Bár adta volna Isten, hogy én haljak meg helyetted” szöveg első megszólalásában pedig a nápolyi szext hoz új színt a fájdalom érzékeltetésébe (49. ütem).
    S ezután különös pillanathoz érkezünk. Az 55. ütem elején a „helyetted” szónál C-dúrra tisztul a kép. De ez már nem a pengevillanós fájdalom-C-dúr. Ez már a sírása végére érő megbékélő sápadt fényű dúrja. Jól illik e hangzásba utána a C oktáv orgonapontja között a szextmenet sóhaja. A „Bár adta volna Isten…”-hez hasonló lehajló fohász hangjaival nyögi ismét: „Absolon, fiam”. S amint a fájdalom újra meg újra feltör, úgy halljuk megint új fordulattal, nyolcadokon fölfelé hajló cambiatával: „Absolon, fiam”. A „fiam” szóra (azaz annak birtokos névmására, a „my”-ra) E hang esik, megint a dúr felé nyitva, de G basszussal kvartszexten reked. Amikor pedig alaphelyzetű I. fokra érkezik, a cambiatás felsírás az I. fokú mellékdomináns szeptimet érinti, amelyről már sokszor leszögeztük: a legbensőségesebb harmóniai fordulat (66. ütem). Ez a szubdominánsra hivatkozik, amely bensőnk felé fordítja figyelmünket. S íme, még egy szubdomináns tekintet: a 68. ütem első és utolsó negyedén lágy IV. fokú szext mutatja föl a zokogó Dávidot. Aki még utolsót zihál az alton: „fiam”.
    A kevés szövegről mindent elmond a tomkinsi zene. A kevés zeneszerzői eszközt a végtelenségig kibontja, a szubjektumot, a legmélyebb bánatot vetíti ki az éneklő tömegre. Ha jól énekel a kórus, ha nem rest kipoentírozni a hangulatfestő elemeket, ha dinamikailag nagyon árnyalt, akkor már nem is látunk női és férfi arcokat. Akkor csak Dávidot látjuk, a gyászában zokogót. S Absolon szinte már a mi fiunk…