KIS JENŐNÉ DR. KENESEI ÉVA*
A TANÍTÓKÉPZÉS MEGJELENÉSE KODÁLY ZOLTÁN ÍRÁSAIBAN ÉS
MAI GYAKORLATA
A téma közvetlen kifejtése előtt engedtessék meg nekem, hogy Szokolay
Sándor zeneszerző emlékező
gondolatait idézzem. „Diákkorom elmúltával
is: Kodály Zoltán számomra mindig a „tanár úr” marad, akár mint zeneakadémiai
tanárunkról, akár mint meghitt tanácsadónkról, vagy mint egy ország nagy
tanítójáról beszélek róla. Nevét csak kellő tisztelettel mondhatjuk ki;
ő ama kevesek közül való, akik emlékké válva is Méltóságot, Komolyságot,
Szigorúságot és Összeszedettséget követelnek tőlünk.” (Dr. Bónis,
1994, 363. p.)
Kell-e ennél szebb gondolat „egy ország nagy tanítójáról”?
A Visszatekintés
köteteinek áttanulmányozása a tanítóképzés olyan kritikus pontjainak
áttekintésére ad lehetőséget, amelyek hozzásegítenek bennünket napjaink
kihívásainak újraértelmezéséhez is. Dr. Bónis Ferenc, a kötet szerkesztője
bízik abban, hogy „az értő olvasó
számára nem csupán múltat idéző történelemkönyv marad, hanem minden
alapvető gondolatával a jövőbe mutató Előretekintés”. (Kodály, 1982a, 526. p.)
Kezdjük a gondolatsort az 1929-ben
megjelent Gyermekkarok c. írásból vett idézettel. „Akinek nem mindegy, mi lesz itt a zenében
egy-két emberöltő múlva, nem mehet el közömbösen az iskola mellett.”
(Kodály, 1982, 38. p.) Ebben az
írásában már szinte teljes mivoltában előttünk voltak a Kodály koncepció
alapkövei: miért, mikor, hol, ki, mit, hogyan tanítson.
Kodály maga is úgy nyilatkozott,
hogy száz évre szóló feladatot is megfogalmazott. Most úgy tűnik
számunkra, hogy van egy kis megtorpanás a cél teljes körű elérésében, de
folyamatosan változó világunk minden időszakában újabb és újabb
feladatokat kell megoldanunk. Minden korosztálynál újból és újból fel kell építenünk
a folyamatot, mert automatikusan nem lesz miénk a magyar zenekultúra, meg kell
dolgoznunk érte. Ide jól kapcsolódik az 1937-ből való következő
idézet: „Egy szép tavaszi nap a budai
hegyekben egy kiránduló lánycsapatra akadtam. Daloltak… Attól, amit daloltak,
egyre jobban elszörnyedtem, csak annyit mondok, hogy a műsoruk koronája –
Schneider Fáni volt. Megtudtam, hogy egy pesti tanítónőképző
növendékei. Ma hálásan gondolok Schneider Fánira, mert arra kényszerített, hogy
gondolkodjam, mit kellene itt tenni. Három dolog hiányában látom az iskolai
zenetanítás sikertelenségének okát. Nem volt elég alkalmas tanerő,
tananyag, idő. (Kodály, 1982, 74. p.)
A gondolat jegyében ma is
foglalkozhatnánk azzal, hogy hol, mikor, mit dalolnak képzőseink, de talán
nekünk is Kodályhoz hasonlóan a problémák okaival kell foglalkoznunk. Az
aktualizálást az alkalmas tanerőre kivetítve elmondhatjuk, hogy egyik
oldalon pedagógus felesleg van, a másik oldalon pedagógus hiány. Ezt a
hallgatók képzésében legtöbbször bizonyos szakokhoz kötik az
oktatáspolitikusok, de nehezen szólunk arról, amire felhívta Kodály a
figyelmünket, az alkalmas tanerőkről. A tananyag. Ez az évek folyamán
kissé mindig átalakul, reményeink szerint a jó hagyományokat megőrizve új
tartalmakkal gazdagodik. Az idő. Ez az a terület, amely időről
időre a leghektikusabban változik.
Most napjainkban egy negatív tendenciának lehetünk szenvedő
alanyai, amelyet remélhetőleg hamarosan követ egy újabb fellendülés az
általános iskolai művészeti nevelésben. „Csak 1868 óta rendes tárgy az ének népiskoláinkban – papíron. A
valóságban ez heti 1 óra hallás utáni dalolást jelentett a legjobb iskolákban.
Sok helyen éppen csak néhány egyházi éneket tanultak, másutt semmit. A tanterv
ugyan kottaismeretről is szól, de még senki sem látott embert, aki az
elemiben megtanult volna kottát olvasni. Mióta a főváros bevezette a
szaktanítást, talán sikerül egy-két ügyesebb tanítónak, de a negyedik osztályig
alig. Számol ezzel a tanterv is: a polgáriban újra kezdi; 1926 (!) óta a gimnáziumban
is újra kezdi két éven át (hogy semmit be ne fejezzen), végül a
tanítóképzőben harmadszor kezdi, de folyékony olvasásig vajmi kevesen
jutnak el ott is.” (Kodály, 1982, 92-93. p.)
Erre a folyamatra 1941-ben hívta fel
a figyelmet írásában Kodály. Aki napjainkban ismeri a közoktatás különböző
fokozataiban történő ének-zenei nevelést, és a tanítók zenei képzését,
minden bizonnyal összehasonlítást tesz. Heti 1 óra → hallás utáni dalolás
→ kottaismeret hiánya → újra kezdések; mondhatnánk, hogy szinte
természetesen következnek egymásból. Ha megnézzük a folyamat első
láncszemét, sajnos a közoktatásban néhány évfolyam kivételével ma ismét heti 1
órás a tantárgyunk. Csak remélni tudjuk, hogy az „újrakezdésekkel” bemutatott
folytatás elmarad.
Az Országos Köznevelési Tanács
Szent-Györgyi Albert elnökletével történő 1945-ös újjáalakulása a
műveltség jelentőségét hangsúlyozta a nemzet és az emberek életében.
Három alapelvet fogalmaztak meg, a demokráciát, a humanizmust, és a gyermek, a
tanuló személyének, fejlődésének tiszteletben tartását. Az alapelvek
mellett az iskolai tananyag megújításán dolgoztak (Sík Sándor, Kosáry Domokos,
Ortutay Gyula, Ádám Jenő, Pátzay Pál), és többek között a művészeti
nevelésben is a különösen gyors, gyökeres változtatás hívei voltak. (Ballér,
1996, 83-84. p.) Ennek köszönhetően születhettek meg a következő
gondolatok 1947-ben „A magyar iskola mai feladatairól” szóló nyilatkozatban. Az új tanterv valamivel több időt ad az
énekre, mint a régi. A hozzáértést, vagyis a szaktanítást nem lehet máról
holnapra megvalósítani, de nagy lendülettel indul az új tanerők képzése s
a régiek továbbképzése, úgyhogy néhány év múlva buzgó és hozzáértő gárdára
számíthatunk. (Kodály, 1982, 201. p.)
Az öröm nem tarthatott soká, hiszen
öt év múlva, már az elkeseredettség hangján szólal fel Kodály a Zeneművész
Szövetség Pedagógiai Szakosztályának ülésén 1952-ben a zeneoktatás
reform-tervezetéhez fűzött reflexióiban. „Visszafejlődött az általános iskolai énektanítás is, a
középiskolai tanárképzőt a Főiskolán megszüntették. Zavaros
időkben előfordul, hogy nem látszik az irány és visszafelé haladunk.
De talán tisztul már és tudjuk: merre kell menni?” (Kodály, 1982, 255. p.)
Lehet, hogy most az 1989-es rendszerváltás
után napjainkban ismét zavaros éveket élünk, és nehezen tisztul előttünk,
hogy merre kell menni. Példa van bőven, csak mindenkinek a maga helyén
mindennap meg kell harcolnia a maga vélt, vagy valós igazát ebben az új
helyzetben, amikor egy kétpólusú rendszerben a központi keretek között érvényesülhet
a helyi megvalósítás nagyon is nem könnyű folyamata.
Sokszor állt ki Kodály a zene ügye
mellett. Így tett 1956-ban is, amikor a „Tanügyi bácsik! Engedjétek énekelni a
gyermekeket!” című tanulmányban többek között szólt a tanítóképzés
helyzetéről is. „A tanítóképzőben
egyre zsugorítják a zenei tárgyakat. Már pedig ki vezesse a népet a zene felé,
ha az egyetlen ember, akitől ez várható, még annyit sem tanul, mint eddig.
A régi ötéves képző szinte zenei szakembereket nevelt a maihoz képest. Ha
már nem lehet visszaállítani az ötéves képzőt, legalább ne csonkítsák
állandóan a négy év zenetanulását. Négy év alatt is lehet kellő óraszámmal
megfelelő énekpedagógust nevelni abból, aki a felvételnél igazolja, hogy a
nyolc általános előírt zenei anyagát megtanulta és még tudja.” (Kodály,
1982, 306-307. p.)
A zenei tárgyak meghatározása mögött
napjainkban egy Országos Programfejlesztő Bizottsági javaslat mellett a
mindenkori intézményi autonómia döntése húzódik meg. A programok
elfogadtatásában természetesen jelentős szerepe van a képzési kimeneti
követelményeknek, és a szakok akkreditációs feltételeinek való megfelelésnek
is. Ennek a folyamatnak az eredményeként alakul ki az a tantárgyi lista, amely
alapján a képzéseket folytatjuk. A folyamatos tanterv, képzési program fejlesztése
természetes volt mindig a felsőoktatásban, ennek megfelelően így van
ez napjainkban is. A képzés idejének meghatározása egy bonyolultabb folyamat,
amelyben elsősorban az oktatáspolitikai döntések a meghatározóak. Mint
tudjuk a felvételi vizsga teljes eltörlése helyett az alkalmassági vizsgán
bizonyíthatják leendő hallgatóink zenei felkészültségüket. Ez
természetesen nem ugyanaz, de a mai rendszerben egy lehetőség a
hallgatókkal való személyes találkozásra, és egyben a zenei előtanulmányok
feltérképezésére is jó alkalmat biztosít.
Egy kis számadást készít 1962-ben
Kodály, melyben a zenei nevelés rendszerében alapvető és döntő
láncszemnek tartja a tanítókat, ugyanakkor sürgeti szaktudásuk megemelését.
Ezekben a gondolatokban eljut addig is, hogy egyetemi szintűre kell emelni
a tanítóképzést. Ez a gondolat többször is felmerül különböző szakmai,
oktatáspolitikai, közéleti, társadalmi körökben. Tudjuk, hogy örök harcot
jelent maga a tanterv, és annak megvalósítása. Szakmai felelősséggel bíró
körökben ezért hangoztatják, hogy a tanterven folyamatosan kell dolgozni,
akciókutatásokkal igazolni az elhangzó véleményeket, és valóban, mint egy cél
elérését, egyre jobban meg kell közelítenie a gyakorlatnak. „A zenei nevelés rendszerében alapvető
és döntő láncszem a tanító. Ha a tanító képzett zenész és hivatását
szereti, jól megy a munka, a gyermekek szépen énekelnek, szívesen látogatják az
órákat, és ami a legfontosabb: ránevelődnek a zene szeretetére…nem a
tantervet kell redukálni – a rossz tanító a redukált tantervet sem tudja
teljesíteni – hanem a tanítók szaktudását emelni…már 1945-ben kimondtuk a
Köznevelési Tanácsban, hogy a tanítók egyetemi végzettsége kívánatos. Persze
kellő előkészítés után.” (Kodály, 1989, 101., 106-107. p.)
Kodály együttműködött a filozófus,
a pedagógus, az író Karácsony Sándorral. Karácsony Sándor az 1939-ben megjelent
„A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja” című munkájában ír arról,
hogy a több évszázados elmaradás megoldását csak az egyetemi végzettségű
tanítókkal látja megvalósíthatónak. Ugyanakkor példaként hívja fel a figyelmet
arra, hogy olyan valóságos reformra van szükség, mint amilyet Bartók és Kodály
a zenében megvalósítottak. (Kontra, 1991, 95. p.)
Napjainkban is újabb változások
történtek a képzés átalakításában, de az új bolognai rendszerben sem valósul
meg a tanító szakon történő mester szintű (MSc) képzés. Erre még
várni kell, hogy más szakmákhoz hasonlóan egyforma szintű képesítést
kapjanak a pedagógusok. Tegyünk fel egy kérdést, egy más szakmára vonatkoztatva:
Elképzelhető-e az orvosképzésben, hogy a jövendő páciensek életkora
alapján különböző szintű képesítést kapjanak az orvosok? A válasz
egyértelmű, hogy nem. A nyugat-európai országok egy része a már meghozott
intézkedéseivel, pedagógusképzési reformjával, az egyetemi képzésbe
integrálásával megadta a választ. (Kocsis-Zsolnai, 1997, 35. p.) Természetesen
a képzési idő meghosszabbítása mellett, szívesen vennénk azt mi is, ha a
finn egyetemekhez hasonlóan a tanítóképzés sok kiemelkedően tehetséges és
szorgalmas diákot vonzana. A nagy érdeklődés lehetővé tette náluk a
válogatást, így a jelentkezők mindössze 10-15%-a nyer felvételt a diplomás
képzési programokra. (Niemi, Jaku-Sihvonen, 2005, 94. p.)
Az 1930-as évek végétől a
magyar zeneoktatás legkitűnőbbjei, többek között Kodály tanítványai
segítik a koncepció megvalósulását. A tanítói szakmáról lévén szó, engedtessék
meg nekem, hogy Ádám Jenő (1896-1982) nevét, munkásságát külön is
kiemeljem a tanítványok sorából, aki már 25 éve nincs köztünk. A Zeneakadémián
1925-1929 között volt Kodály tanítványa, majd a negyvenes években sok más
elfoglaltsága mellett nehezen kezdett bele az énektanítás módszertanának a
megírásába. „Írja meg végre az iskolai
énektanítás módszertanát!” (Dr. Bónis, 1994, 43. p.) – Kodály parancsoló
szavainak nem lehetett ellent mondani, meséli mindezt Ádám Jenő.
Az ötvenes évek végén a tanítóképzés
felsőfokúvá válásával kapcsolatban is kikérték Kodály véleményét. Ezt mondta: „Maguk előre isznak a medve bőrére, amit még nem ejtettek
el. Megcsinálták az alapokat az általános iskolában, és most erre akarják a
tetőt építeni, a középiskolából pedig kihagyják az énekoktatást.
Összedől az a ház, amit így építenek.” (Bónis, 1994, 210. p.) Mind a mai napig nagyon eltérő a
középiskola szerepe a magyar zenei nevelésben. Napjainkban is „mélyen alatta marad annak a műveltségi
foknak, amelyre a többi tárgy viszi a tanulót.” (Dr. Bónis, 1994, 329. p.)
Ha a kezdő gondolatot
Kodály egy tanítványától kölcsönöztem, szeretném szintén egy világhírű
magyar zongoraművész és karmester Vásáry Tamás szavaival befejezni eszmefuttatásomat, aki első
hangversenyzongoráját Kodálynak köszönheti. A gondolatot példaként állíthatjuk
magunk és hallgatóink számára is, hogy valóban mindig az „ember-gyerek”
érdekeljen bennünket. „Tanító volt, de a
tágabb, »guru« értelemben. Érdekes, mintha születése előtt választotta
volna ki a nevét: Kodály. Ez csak egy nyelven jelent valamit: japánul «öreget«,
„ősit«. Szerette, ha «tanár úrnak« szólítják, hisz az is volt a szó
legteljesebb értelmében. Tanár, »guru«, felnőtt a többi »ember-gyerek»
között. Ez többől állott, mint egy mesterségre tanítani.
Ezért volt mesterségbeli tanítása is általános, az ember érdekelte, akinek csak
része a mesterember. (Dr. Bónis, 1994, 370. p.)
Felhasznált
irodalom:
|
Ballér Endre (1996): Tantervelméletek
Magyarországon a XIX-XX. században. |
|
Dr. Bónis Ferenc (1994) (szerk.): Így látták
Kodályt. Nyolcvan emlékezés. Püski Kiadó, Budapest. |
|
Kocsis Mihály – Zsolnai József (1997): Egy
pedagógiai akciókutatás-sorozat megoldáskísérletei az ezredforduló
válságszindrómáira: 3. rész: akciókutatással megalapozott koncepció a
magyarországi pedagógusképzés radikális megújításához. = Modern nyelvoktatás,
3. sz. p. 25-41. |
|
Kodály Zoltán (1982): Visszatekintés:
Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. I. kötet. Közreadja: Dr.
Bónis Ferenc. Zeneműkiadó, Budapest. |
|
Kodály Zoltán (1982a): Visszatekintés:
Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. II. kötet. Közreadja: Dr.
Bónis Ferenc. Zeneműkiadó, Budapest. |
|
Kodály Zoltán (1989): Visszatekintés:
Hátrahagyott írások, beszédek, nyilatkozatok. III. kötet. Közreadja: Dr.
Bónis Ferenc. Zeneműkiadó, Budapest. |
|
Kontra György (1991): Karácsony Sándor
műveltségfelfogása. In: Horánszky Nándor (1991) (szerk.):
Műveltségfelfogások Magyarországon. Országos Közoktatási Intézet.
Budapest. |
|
Niemi, Hannele-Jaku-Sihvonen, Ritva (2005):
Megelőzve a Bologna folyamatot – 30 év kutatás alapú tanárképzés
Finnországban. = Pedagógusképzés, 2. sz. p. 93-112. |
* A Zenetanárok Társasága
Kodály megemlékezésén 2007. november 17-én elhangzott előadás szerkesztett
változata. A szerző a kaposvári egyetemen tanít.