Dohnányiról, Kodályról,
zenéről —
Vásáry Tamás
zongoraművésszel beszélget Kovács Ilona
Vásáry Tamás 1933-ban született
Debrecenben. A Zeneakadémián Hernádi Lajos növendékeként végezte tanulmányait. 1948-ban megnyerte a budapesti
Liszt-zongoraversenyt. 1955-ben díjazottja volt a varsói Chopin- és a párizsi
Long-Thibaud-, az 1956-os Erzsébet belga királynő- és az 1957–es Rio de
Janeiro-i nemzetközi versenyeknek. 1956-ban Belgiumba emigrált, majd 1969-ben
Londonba költözött. Zongoraművészként a világ legtöbb jelentős
zenekarával fellépett. A legfontosabb fesztiválok (Salzburg, Edinburgh) hívták
meg. Karmesterként is nemzetközi elismerésre tett szert. Több mint száz
zenekart vezényelt, köztük a legrangosabbakat, mint a New York-i, a Berlini és
a London Filharmonikusok. 1993-ban kinevezték a Magyar Rádió Zenekarának
főzeneigazgatójává. Az együttessel számos emlékezetes hangverseny mellett
nemzetközi elismerést kiváltó hanglemezeket is készített: Dohnányi Ernő
két hegedűversenyének felvétele (Szabadi Vilmos szólójával) 1999-ben a
klasszikus zene kategóriában elnyerte a MIDEM nagydíját Cannes-ban.
Pályafutásának elismeréseként megkapta a legmagasabb magyar állami kitüntetést,
a Kossuth-díjat. Feleségével, Tunyogi Henriett balettművésszel új típusú,
sajátos hangulatú közös fellépések gazdagítják repertoárját. Egy londoni
koncert után (a Barbican-ben vezényelt
és Érdi Tamással adták elő Mozart Esz-dúr (K. 365) kétzongorás
versenyművét) beszélgettünk Londonban,
a Hyde Parkban.
— A debreceni konzervatórium XVI-os termének faliújságán a ’80-as
évek elején sokáig kint volt egy cikk a város szülöttjéről, Vásáry
Tamásról, aki nyolcévesen adta első hangversenyét. Emlékszik még, mi volt
a műsor?
— Hogyne. Mozart-emlékest volt. A hangversenyt Gulyás Pál verse vezette
be, és Baranyi János, a Városi Zenede akkori igazgatója dirigált. A Figaro-nyitány
[K. 492] és a Kis éji zene [K. 525] után következett a D-dúr
zongoraverseny (K. 175), aminek a szólóját én játszottam, végül a „nagy“ g-moll
szimfóniával [K. 550] fejeződött be a hangverseny. Érdekes, hogy
életem első nyilvános fellépésén zenekarral játszottam, és egy
zongorista-karmester vezényelt. Már ekkor, a próbák alatt elhatároztam, hogy
karmester is akarok lenni. A hangverseny ötvenedik évfordulójára, 1991-ben
terveztünk is a debreceniekkel egy ugyanilyen műsorú hangversenyt, de
első feleségem akkor lett gyógyíthatatlan beteg és én akkor minden
hangversenyt lemondtam. Azonban közelmúltban volt Debrecenben egy szólóestem,
és ott megbeszéltük az alpolgármesterrel, hogy a hetvenötödik születésnapom
alkalmából megtartjuk ezt a koncertet.
— Mi volt az az életre szóló élmény, ami a kisfiú Vásáry
Tamást a zongora felé terelgette?
— Ennek elég hosszú története van. Anyai nagyapám Baltazár
Dezső református püspök volt. Ő a ’20-as években kiment
Amerikába, hogy a csőd szélén álló Debreceni Kollégiumnak pénzt szerezzen.
Számos városban tartott prédikációt, és kérte a híveket, hogy adakozzanak a
Kollégium javára. Össze is jött a pénz, megmentette a Kollégiumot az
összeomlástól. Az egyik helyen a hívek közt volt egy zongoragyáros, aki annyira
a beszéd hatása alá került, hogy ő nemcsak pénzzel adakozott, hanem
küldött a nagyapámnak ajándékba egy zongorát. Mégpedig egy olyan pianínót,
amiben volt egy beépített szerkezet, egy lyukacsos papírhenger, ami forgott, ha
pedáloztak. Ez a hangszer többek között operák, nyitányok négykezes-átiratait
tudta játszani. Ugyanakkor volt egy fogantyú, amit ha elmozdítottak a
billentyűzet alatt, láthatóvá tette, hogyan mozognak a billentyűk.
Mintha egy szellem játszott volna rajta. Egyszerre nyújtott vizuális és
akusztikai élményt, sőt érzelmit is, mivel édesanyám elmagyarázta,
miről van szó például a Rigolettóban, amit éppen lejátszott a
zongora.
— Akkor ez a hangszer adta első lökést?
— Ez mindenképpen. Aztán nővérem zongoratanárnőjének, Kovács
Margit néninek egyszer eljátszottam a rádióban hallott híres
Boccherini-menüettet. Ez a mű nagyon tetszett nekem, és nemcsak a
dallamot, de a harmóniákat is kikerestem a zongorán. Margit néninek ettől
kezdve én is tanítványa lettem. Egy év után Margit néni javaslatára elvitt
édesapám a Zenedébe, Baranyi Jánoshoz, aki azt mondta, hogy még korhatáron alul
vagyok (hat éves voltam akkor), csak hét éves kortól lehet ott tanulni. Erre
odamentem a zongorához és eljátszottam Liszt II. rapszódiáját. Ezt hallva
Baranyi rögtön felvett és beosztott Höchel Margit nénihez. Ő a
Zenede rettegett tanára volt, „úgy nézett ki, mint Beethoven”, bozontos hajjal
és szigorú vonásokkal. Nagyon féltem az első óra előtt, de alaptalan
volt a félelmem. Manci néni nagyon megszeretett, attól kezdve én voltam a
„Pocok” és mindig borzolta a hajamat, ha órára mentem. Manci néni által pedig
Liszt-dédunoka lettem, ugyanis ő Szendy Árpádtól tanult, ő pedig
Liszt-növendék volt. A Régi Zeneakadémián, a Liszt Múzeumban van egy kép, amin
Szendy Árpád látható tanítványai körében, köztük Manci nénivel.
Zongoratanárnőm egy éves közös munka után elhatározta, hogy itt az ideje,
hogy szerepeljek. Ekkor voltam nyolcéves, és ekkor volt az a bizonyos első
hangverseny – egy pénteki napon–, aminek olyan sikere volt, hogy szombaton este
és vasárnap délelőtt is meg kellett ismételni. A következő évben
pedig már az Arany Bikában adtam egy szólóestet, Scarlattit, Schumannt, Lisztet
és Chopint játszottam.
— Tizenegy évesen pedig már
a h-moll szonátát…
— Igen, 1945-ig, az oroszok bevonulásáig „csodagyerekeskedtem”. Az
első debreceni kormányban részt vett édesapám, államtitkár lett és
felköltöztünk Pestre. Attól kezdve a Zeneakadémián tanultam Hernádi Lajos
növendékeként. Nem akartam Hernádi-növendék lenni, de Zathureczky Ede
rábeszélt. Őt már korábbról ismertem, ugyanis Dohnányi Ernővel
adtak szonátaestet Debrecenben a Bikában azt hiszem 41-ben, amin én is ott
voltam.
— Dohnányi Ernőt
személyesen is ismerte?
— Igen. Bemutattak Dohnányinak, mint „ügyeletes csodagyereket”.
Édesapámmal mentünk ki a Nagyerdőre Fornét Béla belgyógyászprofesszor
villájába, ahol Dohnányiék megszálltak. Manci néni is ott volt, és nagyot
néztem, mert Manci nénit még nem láttam ilyen alázatosnak, mint ahogyan
Dohnányival viselkedett. Sokat nem tudtam akkoriban Dohnányiról, bár a Zenede
folyósóján kint voltak a nagy zeneszerzők képei, kezdve
Bachtól-Händeltől Bartókig-Kodályig-Dohnányiig. Elég volt egy rövid találkozás
és nagyon megszerettem Dohnányi bácsit. Ő is engem, még az emlékkönyvemet
is dedikálta. A növendéke is lehettem volna. Azt mondta édesapámnak — ami
óriási dolog volt, és ezt csak nagyon sokkal később tudtam meg, hogy ez
mit jelentett —, hogy menjek fel Pestre és tanuljak tőle. Dohnányi soha
nem tanított gyerekeket, kizárólag művészképzéssel foglalkozott. Édesapám
nem akart költözni, így abban állapodtunk meg, hogy időnként felmegyünk
Pestre és Dohnányi meghallgat. Így is történt. A Zeneakadémia 14-es termében
játszottam neki. Később, mikor egyszer jött Debrecenben dirigálni a
Bikába,1 a szünetben bementem hozzá. Emlékszem,
a dirigálástól megizzadt, egy szürke ballonkabát volt rajta, én pedig a nyakába
ugrottam, és az egész szünetben az ölében ültem.
— És mi történt azon a
bizonyos maghallgatáson a 14-es teremben?
— Többek között Chopin cisz-moll keringőjét
játszottam neki, és máig a fülemben cseng Dohnányi intelme: „Túl szomorúan
játszod”. Nem értettem, azt gondoltam, hogy ez a bácsi nem ért a zenéhez,
hiszen ez egy szomorú darab. Ezt meg is mondtam neki. „Igen,” – válaszolta –
„de nem egy ilyen fiatal gyerektől.” Azt csak később értettem meg,
mit értett ez alatt. Azt is megkérdezte, hogy hány órát gyakorolok. Mondtam,
hogy hármat. „Túl sok” – mondta – „másfél óra elég, és többet futballozzál.”
Féltett attól hogy én is egészségtelen csodagyerek leszek, és valóban, minden
csodagyereknél fennáll ez a veszély. Nagyon érdekelte, hogy komponálok-e.
Bátorítására eljátszottam akkori szerzeményemet, egy Tarantellát. Tanácsokat
adott, hogy honnan hová moduláljak benne. Aztán elővett kottákat, hogy
lapról játsszak, mivel a lapról játszást nagyon fontosnak tartotta. Nagyon
szerettem lezser, könnyed stílusát. Meghallgatta még Haydn G-dúr szonátáját
is. Édesapámmal ott álltak a hátam mögött az ablaknál. Míg az I. tételt
zongoráztam, végig beszélgettek, ami nem nagyon tetszett nekem. Utána megkért,
hogy játsszam el még egyszer a tételt. Később mesélte édesapám, hogy
mialatt játszottam, azt mondta neki Dohnányi, hogy nem szereti, hogy egy
gyereket így beidomítanak, hogy ennyi nüanszot csináljon egy kisgyerek, az nem
egészséges dolog. Mikor másodszor zongoráztam a tételt, másképp adtam elő,
mert akkor úgy éreztem. Úgy már rendben volt a dolog… Életre szóló emlék
maradt, örökérvényű igazságokra mutatott rá e rövid idő alatt. Aztán
sajnos elment Magyarországról.
— Csak úgy közbevetőleg: önnek mi a véleménye a
zeneszerző-Dohnányiról?
— Fantasztikusan nagy zeneszerzőnek tartom. Azok közé
a komponisták közé tartozik, akik nem forradalmárok, de egész egyszerűen
szép és nagyszerű, amit írt. A kapitalizmus hozta be, hogy a jónak a
szinonimája a új, mert jobban el lehet adni valamit, ha új. Azonban Dohnányi
mégis új, hiszen egyéniség. A művei hihetetlenül nagyszerűen vannak
megkomponálva, tele költészettel. Egyetlen egy dolgot tudnék, mondani, ami
nincs meg a zenéjében: hiányzik a vércsepp. Áradó, gyönyörűen romantikus a
zenéje, van dráma is benne, de az nem az ő életéből fakad, valahogy az ő életében is amikor jött a
tragédia, már olyan bölcs ember lett, hogy azt sem drámaként élte meg. Ez nem
kritika. Mendelssohn zenéjében sincs igazi dráma, igaz, mégis depresszióban
halt meg. Mindenképpen a legnagyobb zeneszerzők közé sorolhatjuk. Pályám
során a Rádiózenekarral több művét is felvettem, szólistaként pedig
például a BBC rögzítette a Gyermekdalvariációkat a Philharmonia
Hungaricával. Szerintem ha Dohnányitól tanultam volna, akkor az életem
egészen másképp alakul, sokkal könnyebb lett volna, viszont sokkal kevesebbet
tanultam volna a nehézségekből. Most viszont én tudok segíteni azoknak a
fiataloknak, akikkel kapcsolatba kerülök kurzusaim, mesteriskoláim alkalmával.
Nagy hasznát veszem most az akkori nehézségeknek.
— Milyen
nehézségek adódhattak egy csodagyermeknél?
— Mint említettem, nem akartam Hernádinál tanulni.
Hernádival úgy indult a kapcsolatom, hogy miután ő kiszabadult a
munkatáborból, meghívták, hogy működjön közre egy hangversenyen
Debrecenben, amire engem is felkértek. Mikor Hernádinak ez tudomására jutott,
kijelentette, ha egy „csodagyerek” is játszik, ő nem hajlandó szerepelni.
A másik kellemetlen élményem az volt, hogy a hangverseny után az Zenede
jéghideg igazgatói szobájában kellett neki előjátszanom. Hideg is volt, az
ostrom miatt nem tudtam gyakorolni, a háború miatti elégtelen táplálkozás miatt
le voltam gyengülve. Lényeg, hogy a cisz-moll keringőt, amit játszottam
neki, túl édesnek találta, és el kezdte mutatni, hogy kell körözni a karommal a
zongorán. Nem voltunk egymásnak szimpatikusak, de Zathureczky szerint ő volt
a legjobb zongoratanár és ragaszkodott hozzá, hogy nála tanuljak. Hernádi azt
mondta, vége a csodagyerekségnek, ez eddig mind csak ösztönösség volt, most
pedig mindent tudatosan fogunk csinálni. Az első év végi vizsgán még
minden rendben volt. Függöny mögött játszottunk a 23-as teremben, sorszámokat
húztunk, a maximum pontszám tíz volt. A három legjobb: Gabos Gábor 8 pontot
kapott, Balázsfai Attila (szintén Hernádi-növendék) 9,3-at, én pedig 9,7-et.
Hernádi elmondta, azért nem 10 pontot kaptam, mert ő tudta, hogy én
játszom, és lepontozott, nehogy azt mondják, hogy elfogultan értékelt. Ez volt
az első év első nagy eredménye, a másik pedig, hogy az 1948-as
Liszt-versenyt megnyertem.
— Frankl Pétert is
Hernádi tanította.
— Igen, és ő nagyon jól érezte magát nála. Hernádi
kiváló zongoratanár volt, ehhez kétség nem fér, de én nem voltam vele
belső harmóniában. Ő mindent nagyon tudatosan csinált, de nekem ez
nem felelt meg, teljesen visszafejlődtem nála a második év végére, és
szinte már utáltam a zongorázást. Az mentett meg, hogy a szüleimet
kitelepítették az ’50-es évek elején, és kénytelen voltam megélni a
zongorázásból. Kodály segített ahhoz, hogy munkát kaphassak. Betelefonált a
Muzsika Hangversenyrendező Vállalatnak, ahol Tardos Béla volt az igazgató,
hogy adjanak lehetőséget a megélhetésre. Szerződtettek is, azonban
feltételül szabták, hogy mindent el kellett vállalnom. A legrosszabb énekeseket
kellett kísérnem esztrádműsorokban, kénytelen voltam táncos-komikus
műsorokban közreműködni, ugyanakkor, úgy emlékszem 10 nap alatt meg
kellett tanulnom Liszt Esz-dúr zongoraversenyét, amit még sose játszottam, hogy
a Szegedi Szimfonikusokkal előadjuk. Ezek alatt a koncertek alatt azonban
visszataláltam magamhoz. A másik döntő momentum, hogy Szabó Zsuzsi (aki később
Kovács Dénes felesége lett) rávett, hogy hallgassak meg egy Fischer
Annie-koncertet, ami addig nem volt illendő, mert Hernádi tanár úr nem
vette jó néven, ha Fischer Annie-koncertre mentek a növendékei. Én még soha nem
hallottam Annie-t. Majdnem leestem az orgonakarzatról, mert Annie pontosan
azzal az attitűddel zongorázott, ahogyan én is képzeltem a zenét. Akkor
fellázadtam, hogy nem az én hibám, hogy így visszafejlődtem, hanem
Hernádié. (Ezt meg is írtam a Hernádi születésének 100. évfordulójára kiadott
könyvben, egyáltalán, hogy mi volt tanításával a problémám, ami másnak is
nagyon tanulságos lehet.) Mint mindenki, én is azt akartam, hogy szeressenek,
ezért „jó fiú” voltam. Amit Hernádi mondott, azt szentírásnak vettem, ezért már
eleve azzal az attitűddel mentem az óráira, hogy nem is akartam
megnyilvánulni, csak azt csináltam, amit ő mondott. Teljesen feladtam
önmagamat és csak őt akartam szolgálni. Ráadásul, mivel annyit
szerepeltem, mint csodagyerek, Hernádi azt mondta, hogy most vége a koncertezésnek,
mert most jönnek a tanulóévek és még növendékhangversenyen sem szerepelhettem
évekig. Tehát a szüleim kitelepítése miatt kerültem vissza pódiumra.
— Hogyan sikerült
akkor egyáltalán diplomát szerezni?
— Azt, hogy Hernádival szakítani akarok mindenki tudta a Zeneakadémián.
A közelgő oklevélpályázati hangversenyem miatt miattam hozták be azt a
rendelkezést, hogy a műsorban a szólódarabok és a kötelező
kamaramű mellett legyen egy szabadon választott mű, amit a zongorista
nem a tanárával tanul meg, hanem csak egyedül. Az én műsorom úgy nézett
ki, hogy a kamaraművet, Mozart Esz-dúr szonátáját [K. 481] Pauk
Gyurival játszottuk (Weiner volt a kamaratanárunk), a szünet előtti
szólódarabot, Kodály Marosszéki táncát Kodálynak vittem el, hogy
hallgassa meg, Chopin Desz-dúr noktürnjét Hernádival tanultam, és a
szünet után Liszt h-moll szonátája volt a szabadon választott.
Ilyen módon az egész pályázati hangversenyből Hernádi öt perces darabbal
vett részt. Mikor erre a hangversenyre készültem, kaptam egy zongorát
Kodálytól.
— Örökbe???
— Örökbe. Óriási összeg, huszonkétezer forint volt
akkoriban. Elmentem Kodályhoz, mert akkoriban egy rettenetesen rossz bécsi
mechanikás zongorán gyakoroltam, és elmondtam, hogy fogalmam sincs, hogy fogok
a nagytermi zongorán játszani, és hogy a Tanár Úrnak mindig van valami jó
ötlete, például, hogy hogyan lehetne szerezni kölcsönbe egy Steinway-t. Azt
mondta, hogy nézzem ki magamnak azt a zongorát, ami tetszik. Krizsán
György, a Zeneakadémia akkori hangolója mondta, hogy van éppen egy Steinway
A modell eladó. Kipróbáltam, csodálatos volt. Felhívtam Kodályt, hogy
találtam egy zongorát, de nem tudom, most mit csináljak. Megkérdezte az árát,
majd azt mondta a telefonba, hogy menjek a csekkért… Mikor a csekkért mentem,
direkt nem volt otthon, hogy ne tudjak neki hálálkodni, de pechje volt, mert
egy mellékutcán jöttem el a Köröndről, és ő is éppen ott sétált.
Mikor kérdeztem, hogy hogyan tudnám ezt neki meghálálni, azzal intézte el, hogy
tanuljam meg a Wolhtemperiertes Klaviert minden hangnemben és tanuljak
meg négy nyelven beszélni.
— Ön a könyvében említ egy esetet, mikor Kodály azt a
feladatot adta önnek, hogy fordítson le egy Goethe-verset úgy, hogy pontosan
tudta, ön nem tud németül, és minden szó jelentését ő mondta meg.2 Nem kínzás ez bizonyos értelemben?
— De igen. De arra ment ki a dolog, hogy rámutasson arra,
hogy mi az illető hiányossága és további munkára ösztönözze. Szabolcsi
Bence azért lett az, aki, mert őt is Kodály ösztökélte az állandó
önképzésre.
— Gát József mikor tanította Tamást?
— Az oklevélpályázati hangverseny után. Ott úgy sikerült játszanom,
ahogy szerettem volna. Fischer Annie-val és Ungár Imrével — akik hallották
akkor a játékomat — innentől datálható a barátságunk. Gát Jóskával
csöbörből vödörbe estem, aki megint a tudatosságot hangsúlyozta
tanításában az ösztönösséggel szemben. Csak sok évvel később jöttem rá
arra a nagy igazságra, amit Tóth Aladár mondott egyszer: „a te legnagyobb
mestered a te kezed”. Mindenkinek magának kell megtalálni a neki
legmegfelelőbb módszert. A csávából megint valami rossz húzott ki:
édesapámat 1956-ban börtönbe zárták, mert újra akarta éleszteni a Szabadság
Pártot. Én Belgiumba mentem, ahol a belga királynő segítségét kértem apám
kiszabaduláshoz. Az ő közbenjárására szabadult ki édesapám és utazhattak
ki hozzám a szüleim Belgiumba.
— Akkor újra kellett kezdeni a karriert. Segítettek
valamit a korábbi versenygyőzelmek?
— A versenygyőzelmeket a kalapom mögé tűzhettem, hiszen
minden évben jönnek az új győztesek. Belgium pedig nem volt ugródeszka.
Brüsszel nem olyan jelentőségű a zenei világban, mint London, New
York vagy Párizs. A szerencse mégis mellém szegődött. Egy
bankárismerősöm, aki szállást adott hármunknak, meghívott egy vacsorára,
ahol ott volt egy barátja. Megkértek, hogy zongorázzak valamit. Mivel már
megfelelő mennyiségű vörösbor elfogyasztása után voltunk, nagyon
rosszul játszottam el Liszt La Campanelláját. Egy hét múlva mégis kaptam
egy levelet a Deutsche Gramophontól. (Nekem akkoriban fogalmam sem volt
erről a lemezcégről, mert abban az időben Magyarországon a lemez
nem számított.) Liszt-műveket akartak felvenni velem. Eszembe sem volt
Lisztet játszani, egyrészt mert Cziffra György akkor vette fel a
Liszt-lemezeit, másrészt én akkor éppen Haydn-szonáták és
Beethoven-zongoraversenyek világában éltem. Így visszaírtam, hogy nem érdekel a
dolog. Az ismerősöm néhány nap múlva érdeklődött, hogy nem kaptam-e
levelet mostanában Németországból. Bólintottam, hogy igen. Elmondtam neki az
egészet, azt is, hogy visszautasítottam az ajánlatot. Majd hanyatt esett, hogy
ilyen lehetőséget elszalasztottam. Végül mégiscsak elkészítettem a lemezt,
amit 1958-ban „az év legjobb lemeze” címre terjesztették fel Angliában és
csodálatos kritikát írt róla a Gramofon kritikusa, Lionel Solftel. Ennek a sikernek
köszönhető, hogy a DG a két Liszt-zongoraversenyt is felvette velem. Erre
már a legnagyobb londoni zenei menedzser is felfigyelt rám, és bemutatott
Londonban. Játszottam a Wigmore Hallban, a Royal Festival Hallban, a BBC
tv-felvételt készített velem. A Times-ban megjelent kritika pedig
elindított a világhírnév felé. A következő évben, 1961 végén Széll
György mutatott be a New York-i
Carnegie Hallban. Onnan kezdve a legnagyobb zenekarokkal, a legnagyobb
fesztiválokon játszottam, évi 100-120 koncertem volt. A Deutsche Gramophonnal
pedig továbbra is készítettem lemezfelvételeket, a Lisztek után Chopin- és
Brahms-sorozatokat. Egyre többet dirigáltam is, a Rádiózenekarnak tizenhárom
évig voltam karmestere.
— A kurzusokon kívül soha nem gondolt rendszeres
tanításra?
— Már nyolc éves koromban „tanársegéd”
voltam, mikor Manci néni nekem adta a kis kezdő növendékeit. Aztán a
Zeneakadémián szolfézst tanítottam, Kodály asszisztenseként. Kodály
zenepolitikájának nagyon jól jött, hogy egy fiatal hangszeres sztár, mint
amilyen akkoriban én voltam, szolfézst tanítson.. A hangszeres szólistáknak
ugyanis derogált, hogy szolmizáljanak. Így voltak tanítványaim szolfézsból a
Bartók Vonósnégyes tagjai, Szegedi Anikó, Durkó Zsolt, akik akkor voltak „a
kicsik.” A fiatalokkal mindig kapcsolatban vagyok. A Barbican-beli
hangversenyen immár harmadszor vezényeltem a London Schools Symphony
Orchestrát. A sok mesterkurzuson túl 2006-ban megalapítottam Kecskeméten a Kodály
Nemzetközi Ifjúsági Zenekart. Velük rendszeres turnékat tervezünk. Ilyen
módon adom tovább, amit valaha én kaptam tanáraimtól.