„LAJTHA PEDAGÓGUSI VÉNÁJA LEGALÁBB

OLYAN ERŐS VOLT, MINT A ZENESZERZŐI”

Arányi-Aschner György zeneszerzővel Lajtha László

zeneszerzésóráiról, a „42-es cipőről”, és arról, hogy

mitől lesz egy komponista sikeres…

Az Alkotó Muzsikusok Társasága koncertjein sokszor van alkalmam hallani Arányi-Aschner György kompozícióit, és műsorvezetőként gyakran beszélgetek vele az elhangzó művekről. Mindig elcsodálkozom azon, hogy bár éveinek száma egyre nagyobb tiszteletet kelt, (1923. márciusában született, azaz már 85. évében jár), fiatalosan aktív, kedves, mosolygós maradt. Ma is komponál, gyarapítja hatalmas oeuvre-jét, lemezeinek és rádiófelvételeinek száma egyre nő. Sokoldalú képzést szerzett: zeneszerzési tanulmányain kívül vezényelt, énekelt, és meglepően sok hangszeren is megtanult játszani: zongorán, gordonkán, oboán, basszustubán, ütőhangszereken. Műveit Európa számos országán kívül Ausztráliában, Amerikában is játszották, rengeteg (Ausztriában kiadott) hanglemezen hallhatók, és sok rádiófelvétel is készült belőlük. Arányi-Aschner György számára mindig fontos volt a pedagógiai tevékenység: Székesfehérvárott, Budapesten, Bécsben, majd a Grazi Zeneművészeti Főiskolán tanított elméletet és zongorát. Ezúttal azért kerestem fel, hogy zenedei zeneszerzéstanáráról, Lajtha Lászlóról kérdezzem. Bár csak egyetlen tanévig tanult a legendásan nagyszerű tanárnál, Lajtha emberi és szakmai hatását a mai napig meghatározónak érzi. Visszaemlékezése igazi unikum, hiszen arról, hogy az 1919 és 1949 között a Zenedében oktató Lajtha László zeneszerzésórái hogyan folytak, alig tudunk valamit más forrásból. Értékes kiegészítése ez tehát annak a képnek, amelyet a Nemzeti Zenede történetének első, tudományos igényű összefoglalása[1] nyújt.

— Megtaláltam a nevét a Zenede évkönyvében, Lajtha zeneszerzés-növendékei között. 1943/44-ben a II. „akadémiai” osztályt végezte.

— Amikor beiratkoztam Ferencsik János karmester-osztályába, kötelező második főtanszakként föl kellett vennem a zeneszerzést. Így kerültem Lajthához, de csak rövid ideig jártam hozzá. A Zeneakadémián Kadosa Pálnál tanultam zeneszerzést, nála szereztem meg a diplomámat.

— Lajtha egyik volt tanítványa, Kemény Endre mondta nekem, hogy a Mester nagy súlyt fektetett a Palestrina-ellenpont tanítására. Ön is ezt tapasztalta?

— Igen, Lajthánál valóban nagyon sokat foglalkoztunk vele. A Palestrina-ellenpont ismerete azért fontos, mert ha az ember megtanulja a szigorú kötöttség alapján szerkesztendő kontrapunktot, akkor sokkal könnyebben tudja kifejezni a gondolatait a modern zenében is. A megszerzett tudás elraktározódik a tudatalattiban, majd a megfelelő pillanatban előjön, és sokat segít a komponálásban. Lajtha rendkívül izgalmas órákat tartott.

— Mitől voltak olyan izgalmasak az órái?

— Sok mindenre felhívta a figyelmet, amire az ember nem is gondolt. A lelkemben még ma is él, amikor Ravel Boleróját elemeztük. Azt mondta: képzeljük el, hogy egy zeneszerző olyan megbízást kap, hogy a megkomponálandó zenemű az elejétől a végéig csak C-dúrban lehet, a végén hirtelen modulál (nem is modulál, hanem inkább odaugrik) E-dúrba, és aztán visszaugrik. Nos, ha valaki ezt a feladatot kapná, valószínűleg rém unalmas darabot írna, amely meg sem közelítené Ravel zseniális darabjának szellemi nívóját. Érdekes, hogy Lajtha sok mindennel kapcsolatban magától értetődőnek tartotta, hogy a diák azt tudja, ha pedig nem, hát akkor meg kell tanulnia. Eltekintve attól, hogy rendszeresen adott házi feladatot, nem alkalmazott a tanításban semmiféle merev szisztémát. A házi feladatainkkal kapcsolatban rámutatott a hibáinkra, de nem hangsúlyozta ki őket, hanem általánosságban mondta el, hogy mit hogyan kellene megoldani. Tanításában egyszerre volt jelen a nagy egésszel és az apró részletekkel történő foglalkozás. Csodálatos atmoszféra jellemezte az óráit. Képes volt arra inspirálni a növendékeket, hogy maguktól is dolgozzanak. Öröm volt a vele való érintkezés, és ez az öröm hozzásegítette az embert ahhoz, hogy keményen tanuljon, gyakoroljon. Ez végtelenül jó érzés volt. Felvillanyozva jöttünk ki az órájáról, azzal az érzéssel, hogy milyen jó lesz majd a következő óra is.

— Mi mindenről esett szó a zeneszerzésórákon?

— A hangszerelés természetesen fontos kérdés volt. Sokat beszélgettünk például a wagneri hangszerelésről. Lajtha azt mondta, hogy az olyan, mint a 42-es cipő: a fúvósok megadják az akkordot, aztán jönnek a vonósok és a többi hangszer, amelyek mind a dallamot játsszák, esetleg hozzá egy kis ellenpontot. Wagnernél mindig ott van a biztos alap. Lajtha előszeretettel mutatott nekünk francia kompozíciókat, hogy bizonyítsa, a franciák mennyivel levegősebben komponálnak. Náluk nincs ott az a bizonyos, egy hangszercsoport által képviselt akkord, ami mindennek az alapja. A francia mesterek műveiben a harmónia benne van a dallamban és a kíséretben, de nem intenzíven. A különböző hangzatokat a hangszerek összjátékának eredményeként halljuk. Ez pedig sokkal levegősebben hangzik, mint Wagner zenéje. Például Debussy Tengerében nincs ott a 42-es cipő, azaz a komponista nem rakja le előre az akkordokat, hanem a teljes zenei szövetből adódnak ki a különböző harmóniák. Lajtha is ennek a hangszerelésmódnak volt a híve.

— Milyen feladatokat adott Lajtha?

— Ellenpont-feladatokat kellett írnunk és persze hangszerelni. Végső soron azt kellett a gyakorlatba átültetni, amit az órán hallottunk. Ha azt mondta, hogy úgy hangszereljünk meg egy részt, hogy az ne legyen wagneres, vagyis „ne legyen rajta 42-es cipő”, akkor a magyarázatai alapján tudtuk, hogyan járjunk el. Elmondta a Palestrina-stílus egy-egy szabályát, aztán feladott egy azzal kapcsolatos feladatot. Iniciatívákat adott ahhoz, hogy mi alapján kell megoldani a feladatokat. Mindig arra inspirált minket, hogy foglalkozzunk az éppen tanultakkal az órákon kívül is. Ez nagyon lényeges volt a tanításában. Szerintem ez Kodály tanítási stílusának lehetett a hatása. Az órán csak a lényeg hangzott el, így aztán csak abból, hogy az ember részt vett az órán, nem lehetett „megélni”, hanem azon kívül is sokat kellett foglalkozni az anyaggal. Így viszont nagymértékben gazdagodott a zenei műveltségünk. Az is érdekes, hogy nem volt olyan szigorú, mint ahogyan azt az ember gondolná. Ha valaki kicsit később jött, de megmagyarázta, hogy miért késett el, akkor Lajtha nem ordított rá, nem haragudott meg. Toleráns volt – de csak addig, amíg nem zenei kérdésekről volt szó.

— Rózsi néni, Lajtha özvegye mesélte nekem, hogy Lajtha gyakran használta a „métier”, vagyis mesterség szót. Nagy jelentőséget tulajdonított a technikai felkészültségnek, a zeneszerzési technika magas fokú elsajátításának. A komponálást szakmának, mesterségnek tartotta. Szó sem volt nála arról, hogy egy zeneszerző tétlenül ücsörög, és várja az ihletet…

— Igen, ez pontosan így van. Az embernek olyan mértékig kell megtanulni a mesterséget, hogy „el tudja felejteni”, hogy a vérévé váljék, és gondolkodás nélkül tudja alkalmazni a tanultakat. Például úgy megtanulni az összhangzattant, hogy amikor az ember komponál, ne kelljen gondolkodnia, hogy melyik szólamot merre vezesse, hanem ez automatikusan jöjjön. A szabályokat olyan szinten kell elsajátítani, hogy már ne kelljen rájuk gondolni.

— És ha már készséggé váltak a szabályok, akkor akár jöhet az ihlet is…

— Úgy van. Messzemenően föl kell készülni arra, hogy az ihletet méltóképpen tudjuk fogadni. Mindent megtanulni, begyakorolni, és aztán várni az alkalmat, hogy a tanultakat mihez tudjuk alkalmazni.

— Melyik teremben voltak Lajtha zeneszerzésórái, és hányan vettek részt egy-egy foglalkozáson?

— A Semmelweis utcai épületben az első emeleten balra kellett fordulni, majd jobbra bemenni az első kis ajtón. Ez egy kicsi terem volt, de legalább négyen-öten vettünk részt az órákon.

— Mennyire volt Lajtha nyitott a növendékek felé? Lehetett-e tőle kérdezni a tananyaggal, vagy általában a zenével kapcsolatban, vagy inkább elzárkózott?

— Bármit lehetett tőle kérdezni, soha sem zárkózott el. Elképzelhetetlen volt, hogy azt mondja: most nem érek rá. Az iskolában mindig a rendelkezésünkre állt.

— A magyarázatai mennyire voltak világosak?

— Tökéletesen. Lajthának fantasztikusan éles esze volt, igazi precíz, matematikus ész. Bachi, bartóki észjárás jellemezte, olyan zeneszerző volt, aki matematikai pontossággal tudott mindent. Csodálatosan világos, tiszta észjárása volt. Amikor meghallgattunk valamit, és tett rá valami megjegyzést, akkor mi is elmondtuk a véleményünket, azt, hogy egyetértünk-e, netán egészen másképpen vélekedünk. Nem emlékszem rá, hogy bárkit megbüntetett volna. És arra sem emlékszem, hogy akár csak egyszer is elkésett volna az óráról.

— Egyszer valakitől azt olvastam, hogy Lajtha csak azért tanított, mert ez nyújtott számára megélhetést. Ám mindabból, amit megtudtam róla, a tanításáról, a zenedei tevékenységeiről, inkább arra a következtetésre jutottam, hogy Lajtha elhivatott tanár lehetett.

— Ez így is van. Lajtha pedagógusi vénája legalább olyan erős volt, mint a zeneszerzői. Nála párhuzamosan élt ez a két dolog, pedig ez ritka! Például Haydn óriási zeneszerző volt, de rossz tanár. Viszont Salieri, aki nagyon jó pedagógus volt, nem volt annyira kiemelkedő komponista. Siklós Albert a legjobb zeneszerzéstanárok egyike volt. Saját, igazán jelentékeny zenei ötlete ugyan kevés akadt, viszont egy ügyetlen növendék jó ötletéből óriási dolgokat tudott létrehozni. Az igazán jó zeneszerzéstanár nem erőlteti rá a saját stílusát a növendékre. Kadosánál is ezért éreztem magam szerencsésnek: nála megvolt a lehetőség, hogy mindenki a saját stílusában dolgozzék. Persze, végig kellett venni a szabályokat, elvégezni a stílusgyakorlatokat, de végső soron az ember azt csinálhatta, amit szeretett, és Kadosa, amikor javította a munkáinkat, mindig figyelembe vette az egyéni elképzeléseinket. Pedagógiai pályámnak is ez volt az egyik alapja: nem azt nézni, hogy én mit szeretnék, hanem hozzásegíteni a növendéket ahhoz, hogy az általa elképzelt kompozíció, hangszerelési forma, tematika stb. maximálisan olyan legyen, ahogyan azt ő elképzeli. Nem ráerőltetni valamit, hanem odasegíteni a célhoz. Azzal a hasonlattal tudnám ezt megvilágítani, hogy ha valaki odajön hozzám az utcán, és megkérdezi, hogy hogyan juthat el egy adott helyre, akkor én nem azt mondom neki, hogy jaj, oda ne menjen, mert nem érdemes, nem mondom azt, hogy menjen inkább máshová, hanem közlöm vele, hogy hogyan jut el leggyorsabban oda, ahová ő szeretne. No de elkalandoztam Lajthától. Amikor ott állt előttünk, mindig látszott az arcán a lelkesedés, az, hogy át szeretné adni a tudását. Ez fölébresztette bennünk azt a vágyat, hogy a kompozíciókat minél közelebbről megismerjük. Saját művet viszont soha nem mutatott, és ez jellemző volt rá.

— Amikor a Rádió igazgatója lett, akkor egyenesen letiltotta a saját műveit. Milyen volt a hangulat a Zenedében?

— Erre így általában nem emlékszem, csak Lajtha és Ferencsik óráinak nagyszerű hangulatára. Kiváló tanárok tanítottak a Zenedében, és mi szakmailag rengeteg tanultunk. Az irigység nem volt jellemző a növendékek között, így egymást is inspiráltuk.

— Emberi dolgokról beszélt-e Lajtha? Próbálta-e nevelni a növendékeket az élet dolgaira is?

— Tudatosan nem. De azt éreztük, hogy Lajtha szókimondása mögött milyen erős egyéniség és milyen igazságszeretet rejlik, és ez hatott ránk. Szükségtelen lett volna prédikálnia, hiszen a példája átragadt ránk. Életemnek nagy élménye, hogy hozzá járhattam. Igaz, csak egyetlen évig tartott, mégis annyit kaptam tőle emberileg és zeneileg, hogy egy életen át megmaradt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ebben részesülhettem.

— A magánéletéről beszélt-e?

— Soha, és ez különös.

— Hogyan emlékszik vissza Lajthára, az emberre?

— Hajlíthatatlanul gerinces ember volt, és igencsak szókimondó természetű.

— És ebből nem voltak problémái?

— Dehogynem, de nem törődött velük. Emlékszem, hogy amikor megkapta a népzenekutatásért a Kossuth-díjat, nem akarta fölvenni. Azt mondta: ezért nem érdemlem meg, tessék zeneszerzésből adni! A végén csak nagy rábeszélésre volt hajlandó elfogadni. Amikor pedig azt mondták neki, hogy maradjon kint nyugaton, hiszen nagy karrier előtt áll, ragaszkodott ahhoz, hogy hazajön, elvégre magyarnak érezte magát. Itt viszont szörnyű csalódás fogadta. Jóformán nem állt mellette senki.

— Miért fordultak el tőle?

— Azért, mert intenzív nyugati kapcsolatokat tartott fent, ráadásul nem csak a kiadójával, azaz a párizsi Leduc-kel, mint mondjuk Bartók vagy Kodály az Universallal. Ennél jóval szélesebb körű kapcsolatrendszere volt. Párizsban Lajthára ugyanúgy tekintettek, mint a francia zeneszerzőkre, teljesen elfogadták. Igaz, Lajtha mindenben franciás volt és olyan kiválóan beszélte a nyelvet, mint ahogyan mi magyarul beszélünk. Nem lehetett megkülönböztetni őt az igazi franciáktól.

— Miért volt baj itthon, hogy ennyire közel állt a francia kultúrához?

— Mert a francia egy nyugati kultúra. Az ’50-es években nem volt olyan zeneszerző, aki érvényesülni tudott volna, jelentős karriert tudott volna befutni erős nyugati kapcsolatok mellett, hacsak nem volt elkötelezett párttag is egyben. Választani kellett. Vagy meg kellett szakítani a kapcsolatot a nyugattal és csak állami engedéllyel, az államon keresztül küldeni ki valamit (mondjuk egy kompozíciót), vagy komoly szerepet vállalni a pártban. Akkoriban sok magyar zeneszerző a párt mellé állt. Engem is hívtak. Elmondták, hogy ezen keresztül mi mindent fogok elérni. De volt bennem annyi becsület és tisztesség, hogy nem vállaltam, hogy egy materialista eszméhez hű világ alkatrésze legyek. Az én gondolkodásmódom ettől gyökeresen eltért, mint ahogyan Lajtháé is.

— Lajtha beszélt a növendékeinek arról, hogy hívő ember?

— Nem emlékszem, de valószínűleg igen, mert mi tudatában voltunk ennek. Én nem az ő hatására lettem hívővé, de nagyon tetszett nekem a gondolkodásmódja, amely a tanításában is erősen érződött. Tiszteltük azért, mert nem feküdt le a rendszernek. Azt mondhatnám, csendes ellenállásban élt. Az ilyen emberre pedig nem volt akkor szükség. Előfordult, hogy beadta a rádióba a kompozícióit, elismerték, hogy kitűnőek, de mégsem játszották el őket. Ismerem ezt a szituációt, én is jártam így. Köztudomású volt rólam, hogy nem rejtem véka alá a gondolataimat, éppen a hitem miatt. A Rákosi-érában odaírtam a tanítványaim füzeteinek első oldalára, hogy „Isten nevében”, mert így éreztem helyesnek. Inkább meghalok, de nem adom fel a hitemet. Nagyon tetszett, hogy Lajhtánál hasonló attitűdöt tapasztaltam. Kénytelen vagyok megemlíteni, hogy nem minden tanárom volt olyan, mint ő. Sokan beadták a derekukat.

— A visszaemlékezők közül többen kiemelik, hogy Lajtha mennyire szókimondó volt. Előfordult-e, hogy megsértett embereket? Gyűjtött-e ily módon ellenségeket?

— Ilyen esetről nem hallottam. Lajtha inkább saját magáról mondott el pár dolgot, amiből rögtön lehetett tudni, mi a meggyőződése. Ha zeneművekről alkotott véleményt, az általában éles, de magvas, tartalmas kritika volt.

— Mit nem szeretett? Egy leveléből kiderül, hogy Beethoven – finoman fogalmazva – nem tartozott a kedvencei közé…

— Lajtha úgy érezte, hogy Mozart tisztasága, apollói komponálásmódja valahogy túlzottan földiessé vált Beethoven kezei között. Túlságosan erőszakosnak érezte Beethovent, túlságosan heroikusnak. Mozart Jupiter-szimfóniájában is vannak heroikus elemek, de Lajtha meggyőződése szerint Beethoven nem abban az irányban haladt tovább, amelyben Mozart elindult. Beethoven – mondjuk így – túlságosan emberi volt. A saját érzéseit, gondolatait, beállítottságát, határozottságát vitte bele a zenébe. Mozartot hallgatva az az ember érzése, hogy a zene egy másik világból jön, hogy Mozart valójában a magasabb világok követe. Egy bizonyos ponton túl nem komponálta bele a saját emberi érzéseit, gondolatait a muzsikájába. Beethovennél – a III. szimfóniától kezdve – állandóan azt lehet érezni, hogy itt egy ember, aki minden művében önvallomást nyújt az emberiségnek. Lajtha azt mondta, hogy Beethoven – ahelyett, hogy egy magasabb rendű világ inspirációjára írt volna, mint Mozart – mindig „egyes szám első személyben komponált”, akárcsak Mahler. Szinte egy zenei fénykép az, amit önmagáról alkotott. És ez az, amit Lajtha nem szeretett. Viszont rajongott Bachért, Mozartért, Schubertért. Bachnál érezhető egyfajta kettőség: a saját érzései az általános keretén belül jelennek meg. Vagyis az a stílus, amelyben Bach komponált, általános volt, mindenki úgy írt abban a korban. Viszont a szellemi tartalom, amit Bach nyújtott, egyedülálló. Goethénél, Heinénél, Schillernél figyelhető meg hasonló az irodalomban. Az átlagemberek nyelvén beszéltek, de mit mondtak!

— Fábián Lászlótól olvastam, hogy Lajtha Bach újabbkori örökösének César Franckot tartotta. Azt írja Fábián, hogy Lajtha még a tanári szobában is Fanckot magasztalta és arról beszélt, hogy mennyivel jobban kellene ismerni az ő oeuvre-jét.

— Emlékszem, Franck f-moll zongoraötösét annyira szerette, valósággal bele volt bolondulva! Sokszor tanította a kamarazeneórákon. Talán az fogta meg benne, hogy romantikus, érzelmes zene, mégsem szentimentális. Gyanítom, hogy Lajtha Franck iránti rajongásának a hatása, hogy én magam is odaadó híve vagyok a belga-francia mesternek. A nagybátyám, Arma Pál zeneszerző, aki Franciaországban futott be nagy karriert, annak idején meg is jegyezte, hogy milyen különös, hogy a XX. században valakinek épp César Franck legyen a példaképe. A mai napig szeretem Franck muzsikáját.

— Vincent D’Indyről, aki Lajtha mestere volt a párizsi Schola Cantorumban, beszélt-e az órákon?

— Hogyne. D’Indyt végtelenül becsülte, tisztelte. Szerette azt a bensőséges muzsikát, amit ő írt. D’Indy zenéje épp az ellentéte volt azoknak a harsogó zenéknek, amiket Lajtha egyáltalán nem kedvelt.

— Volt akkoriban Magyarországon még valaki, aki D’Indyvel foglalkozott?

— Nem tudom elképzelni, hogy lett volna.

— Amikor kimutatást készítettem arról, hogy Lajtha mely zeneszerzők műveit tanította leggyakrabban a kamarazeneórákon, kicsit meglepett, hogy Mozart után Brahms következett a „rangsorban”. Vajon miért kedvelte ennyire a német Brahmsot?

— Mert Brahms is olyan mester, akinek a zenéje nem kizárólag önmagáról szól. Abból, ha meghallgatjuk a muzsikáját, nem tudjuk meg, hogy milyen ember volt. Továbbá Brahms zenéje is úgy van tele mély érzelmekkel, hogy mégsem válik szentimentálissá.

— Az előbb Mozartról azt mondta, hogy ő a magasabb világok követe volt. Lajtha szerint is ez lett volna általában egy zeneszerző feladata?

— Igen, de emellett fontos az egyéniség is. Bachnál vagy Mozartnál tökéletes harmóniában volt a kettő. Nem sokkal a halála előtt Brahms is azt nyilatkozta egy amerikai riporternek, hogy amikor komponál, a magasabb rendű világ érintését érzi. Szerintem máshogy nem is lehet komponálni. Az embereket csak az tudja felemelni, ami abból a magasabb rendű világból jön. De nézzük meg Bartók Concertóját vagy a III. zongoraversenyt, különösen annak II. tételét. Bartók, aki korábban materialista volt, szintén megtalálta az utat a magasabb rendű világhoz. Lajtha is a zenén keresztül és a felső világgal való kapcsolatán keresztül lett olyan, amilyen lett. Igazi gyönyörűség volt az óráin való részvétel. Amúgy néha igencsak szabad szájú volt. Hogy is mondjam, gyakran használt olyan képeket, hasonlatokat, amelyeket a szexuális életből merített.

— Ha már erről van szó, és annyit emlegettük Mozartot, az ő némely levelét ilyen szempontból nehéz lenne felülmúlni… Végül szeretném tudni, mit gondol, mi lehetett az oka Lajtha mellőzöttségének? És mi az oka annak, hogy zeneszerzői, pedagógusi nagysága még ma sincs igazán a köztudatban?

— Sokat gondolkodtam ezen, s a saját életemből tudok rá példát hozni. Volt idő – akkor már a grazi főiskolán tanítottam –, amikor zeneszerzőként úgy éreztem, méltatlanul bánnak velem. Akkor egy barátom odaült mellém, átkarolt, és azt mondta: Na, Gyuri, most szépen végigvesszük egészen Palestrinától kezdve, hogy melyik zeneszerző miért tudott, vagy miért nem tudott érvényesülni. És valóban végigvettük az életrajzokat: Palestrina, Bach, Haydn, Mozart, Schubert, Berlioz… Én pedig lassan rájöttem, hogy ha egy komponista mellett nem áll senki, ha nincs támogatója, akkor bizony legföljebb abban bízhat, hogy majd a halála után felfedezik vagy „újra felfedezik”. Nos, Lajtha mellett sem állt senki. Ferencsik rendszeresen bemutatta a műveit, de Ferencsik meghalt. Hol van ma olyan élő személy, akinek szívügye lenne Lajtha propagálása, kompozícióinak előadása, és ehhez megfelelő hatalma is lenne? Hát, ezt mulasztotta el Lajtha bebiztosítani. Ma már persze valamivel jobb a helyzet. El kellett telnie valamennyi időnek, mint ahogyan Dohnányi esetében is. Mindenesetre én maximálisan megértem Lajtha helyzetét, mert a hitem, a meggyőződésem miatt hasonló nehézségeken mentem át magam is. Sok mindent tudnék mesélni a saját életemről is…

Solymosi Tari Emőke

---

[1] Tari Lujza – Iványi-Papp Mónika – Sz. Farkas Márta – Solymosi Tari Emőke – Gulyásné Somogyi Klára: A Nemzeti Zenede. Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Budapesti Tanárképző Intézete, Budapest, 2005.