A magyar zene követei Nagy-BritanniábanBeszélgetés Pauk György hegedűművésszel
— Hogyan lett Tanár úrból hegedűs? Ez nagyon korán eldőlt. Édesanyám zongorista volt és rengeteget kamarázott
hegedűsökkel. Amióta csak kinyitottam a szememet és amióta csak emlékszem,
mindig hegedűhangot hallottam a mamámmal. Továbbá abban a véletlen szerencsében
volt részem, hogy ugyanabban a házban, ahol mi laktunk, lakott egy jó nevű,
ismert hegedűtanárnő: Neumann (később Nógrádi) Olga. Akkoriban nála kezdte
tanulmányait az összes tehetséges magyar hegedűs. Ötéves koromban vettem
a kezembe először a hangszert. Akkor még nem is tudtam, hogy az a néni
mire tanított meg engem. Arra, hogy hogyan kell fogni a hegedűt és hogyan
kell fogni a vonót…Évekkel később, mikor én is elkezdtem tanítani, akkor
jöttem csak rá, hogy engem tökéletesen megtanított arra, hogyan fogjam
a hegedűt úgy, hogy az könnyed és természetes legyen.
— Tanár úr Magyarországon diplomázott? Igen. Magyarországról húszéves koromban jöttem el. A diplomázás abból állt, hogy teljesítettem a diplomakoncertemet (azon még Zathureczky is ott volt), és az összes melléktanszak vizsgáját, kivéve a marxizmust… Ezen Maga most nevet, de abban az időben az fontosabb volt, mint a hegedű! Úgyhogy kb. harmincöt évig nem kaptam diplomát. Aztán megkaptam, de higgye el, az alatt a harmincöt év alatt soha senki nem kérdezte, hogy van-e papírom… — Miért hagyta el Tanár úr Magyarországot? Ennek elsősorban az volt az oka, hogy Magyarországon abban az időben be voltunk zárva. 1956 előtt mindössze egyszer volt alkalmam arra, hogy Nyugatra kerüljek: kimentem Genovába, a Paganini-versenyre, amit megnyertem. Abban a pillanatban, ahogy vége lett a versenynek, vissza kellett mennem, nem maradhattam Olaszországban, pedig így fontos koncerteket veszítettem el. Három nappal a forradalom előtt tértem haza. Egy zenészt nem lehet bezárni! — Először azonban nem rögtön Londonba vezetett az út… Nem, hanem Hollandiába. Akkoriban volt egy kvartettem, a Pauk Vonósnégyes, és a brácsás — aki szintén a külföldi boldogulást választotta — hívott, hogy menjek Amszterdamba. Nagyon szeretem Hollandiát, de aztán az is kicsi lett szakmai szempontból. Ha egy fiatal művész karriert akar, akkor Angliában a helye. Ez valóban így volt és van, a zenei élet két fő központja ma is London és New York. A versenygyőzelmek után már kezdtek ismerni. 1961-ben jöttem át Angliába és nagyon jól tettem, hogy ide jöttem. Itt kezdtem el a rendszeres hangversenyezést és hogy sikerem volt, azt a világon mindenütt megtudták. Akkoriban, ha volt egy hangversenyem a Wigmore Hallban, arról öt kritika jelent meg, az összes nagy londoni újság tudósított róla és a híre mindenütt elterjedt. Így jutottam el Amerikába, Ausztráliába, mert fölfedeztek a Wigmore Hallban. Aztán jött Solti György. Solti nagyon megváltoztatta az életemet, mert ő rögtön meghívott Amerikába, elvitt Chicago-ba, többször is. Olyan volt, mint az apám, a szárnyai alá vett. Doráti Antal is, aki nagyon lojális volt azokhoz, akiket szeretett. Doráti több zenekar vezető karmestere volt, és mindig magával vitt engem. Vagy említhetném a fiatalon elhunyt Kertész Istvánt, a Londoni Szimfónikusok karmesterét is. — Akkor nem is beszélhetünk kezdeti nehézségekről? De beszélhetünk. Azonban az a lényeg, hogy hallják az embert játszani, aztán az egyik lehetőség hozza a másikat, de ahhoz itt kellett lenni Angliában. Ez a fő ok, hogy eljöttem Magyarországról, mert ott nem volt jövőm. — Ha nem tévedek, a híres „Massart” Stradivarius (1714) sem kerülhetett volna Tanár úr birtokába, ha nem jut el Amerikába. Ez az a hegedű, amit itt látok a hegedűtokban? Nem, amit itt lát, azt tanításhoz használom. A Stradivarius egy bank széfjében van elhelyezve. Egy francia hegedűs, Joseph Massart után nevezték el, valamikor az övé volt. — Hogyan került Tanár úrhoz? Ez egy csodálatos történet. Solti meghívására Chicago-ban játszottam, és a hangverseny után egy hegedűgyűjtő bejött a művészszobába. Megkérdezte, hogy megnézném-e a hegedűit. Egy egész délutánt nála töltöttem, Stradivarik között. Egy hegedűnek arra van szüksége, hogy használják, mert különben elmegy a hangja. Megkérdezte, melyik tetszik, ezt választottam, mire azt válaszolta: „A magáé, viheti”. Öt évig használtam ingyen és bérmentve, de aztán kezdtem rosszul érezni magam, mi lesz, ha meghal (még most is él), és a gyerekei visszakérik. Megkérdeztem, nem adná-e el nekem, és eladta. — Ilyen egyszer van az életben… Igen, egyszer... Erre mondják, hogy jó időben, jó helyen kell lenni, és akkor volt a „jó idő”. Ez harmincöt éve volt, azóta az enyém, és remélem, ez lesz a „Pauk” Stradivarius. — Mióta tanít Tanár úr? Mikor ide kerültem, még túl fiatal voltam és nem érdekelt a tanítás. Aztán 1965-ben felkínáltak nekem egy professzori állást a manchesteri Royal College-ba, ahol hetente egy napot kellett tanítanom. Rengeteget tanultam belőle, de három év után abba kellett hagynom, mert nem tudtam összeegyeztetni a szólókarrieremmel. Abban az időszakban 80-100 koncertem volt egy évben. Majd’ harminc évig nem tanítottam. Aztán jött egy idő, mikor már kevesebbet akartam hangversenyezni, és megint kedvet kaptam a tanításhoz. Először a Guildhall-ban volt egy osztályom, 1987-től vagyok a londoni Királyi Zeneakadémia (Royal Academy of Music) professzora. Jelenleg hat növendékem van. — Tanár úr választja ki a növendékeit? Természetesen. Ezért szerződtettek, hogy tehetséges növendékeket hozzak ide. — Hogyan lehet megtalálni ezeket a tehetségeket? Járom a világot és százával hallgatom a hegedűsöket, aztán meghívok egyet-egyet — a világ minden tájáról. Jelenleg van egy amerikai, egy kínai, egy svéd, két japán és egy angol hegedűsöm. Volt két magyar tanítványom is, akiknek teljes ösztöndíjat sikerült elintéznem, és most is lesz majd egy, Deák Mártának hívják. A magyar kapcsolatot egyébként én kezdeményeztem a budapesti Zeneakadémia és a londoni között. Ez voltaképpen egy csereakció: innét is ment néhány hallgató Budapestre és onnét is jöttek ide, főleg kvartettek, akik pl. az Amadeus Vonósnégyes tagjaitól tanulhattak. — Akkor Tanár úr osztályát a Hubay-Dohnányi-féle művészképzőhöz hasonlíthatjuk? Igen. Nekem posztgraduális osztályom van, minden tanítványomnak van máshol szerzett diplomája. Csak érdekességként említem meg, hogy itt, a Királyi Zeneakadémián két volt növendékem már professzor. — Ha nem tévedek, korábban Svájcban is tanított… Nyolc évig oktattam Zürich-Wintertuhrban, de ott már két éve nem tanítok. (Polgár László — aki egyébként unokatestvérem — ugyanabban a konzervatóriumban tanít éneket.) Oda havonta egyszer jártam, szintén hoztam a növendékeket mindenhonnan a világból. Négy nap alatt kaptak négy órát, aztán egy hónapig nem láttam őket, de ezen a szinten ez nem probléma. — Miszerint választ Tanár úr darabot a növendékeinek? Egyáltalán, Tanár úr választja ki a műveket? Én, de természetesen megbeszélem velük. Most például az interjú előtt egy amerikai darabon dolgoztunk az amerikai növendékemmel. Ezt ő javasolta, én nem ismertem ezt a művet eddig. Lesz egy hangverseny, amelyen mind a hat növendékem szerepel, és az egyik darab, amit játszani fog, ez a kompozíció lesz. Igyekszem mindenkinek Bartókot tanítani. Úgy érzem, hogy át tudom adni, amit Zathureczkytől, Bartók játékából és később a nagy karmesterektől tanultam. Nálam ezt a legjobb helyen tudják megtanulni. — Tanár úr nyomon követi-e egy-egy kiemelkedő tanítvány pályáját? Hogyne. Már nem jönnek többet órára, de a kapcsolat azért nem szakad meg. Anglia tele van régi növendékeimmel, akik komoly pozícióban vannak. A magyar tanítványaim is. De még ma is ott tartunk, hogy ahhoz, hogy valaki karriert fusson be, még ma is el kell jönni Magyarországról, és ez nem csak zenészekre vonatkozik…Ha visszamegyek 150-200 évre, zenészek, tudósok, mindenki, aki nagy nevet szerzett magának — eljött Magyarországról. És még sajnos ma sem tudják igazán, hogy kell menedzselni magukat. Az egy külön szakma! — Tehát nem a tehetség hiányzik… Nem. Magyarország mindig tele volt tehetséges emberekkel. Nézze meg a világot, tele van magyar származású világhírű karmesterekkel, akik Magyarországnak nem kellettek. Soltit is elutasították a magyar Operaházból… Tehetség mindig volt, van és lesz. — Milyenek az újabb generáció esélyei Magyarországon? Igazi nemzetközi szintű hegedűsről csak egyről tudok. Kelemen Barnabásnak hívják… Megnyerte a nagy indianapolis-i hegedűversenyt, ahol én is benne voltam a zsűriben. A verseny egyik fő jutalma a számtalan koncertmeghívás, ezt ki kell használni. Neki még van két éve, aztán jön a következő győztes. — Tanár úr számtalan mesterkurzuson tanított. Mire elég az a pár nap? Arra, hogy az ember inspirációt adjon és az alatt a fél- vagy egy óra alatt a tanár rámutasson arra, ami fontos. Most főleg zenei dolgokra gondolok, arra nincs idő, hogy belemélyedjünk a technikai részletekbe. Ez jó alkalom a leendő tanítványok megismerésére. Rengeteget jártam például Japánba, és nagyon sok japán növendéket hoztam ide. Most megyek először Kínába, ott még nem voltam. Biztos fogok ott is hallani olyan hegedűsöket, akiket majd idehozok. A budapesti Zeneakadémián is sokszor adtam mesterkurzust, legközelebb Szombathelyre megyek a Bartók- szemináriumra. — Az imént említettük a versenyeket, Tanár úr is rendszeresen részt vett számos nemzetközi zsűri munkájában. Szükség van a versenyekre? Az összes nagy versenyen zsűriztem már. A verseny szükséges rossz, de ha valaki jó, akkor ki lehet tűnni és lehet karriert csinálni. — Meg lehet látni egy szűk félóra alatt, hogy kiben mi rejlik? Meg. Két perc alatt. Egy perc alatt… Nekem már olyan tapasztalatom van ebben! Jönnek egymás után a hegedűsök, mindegyik nagyon jól játszik, aztán hirtelen az ember hall valakit: hoppá…, itt volt valami egyéniség. Ezt keressük. Az egyéniség abban mutatkozik meg, hogy valakinek szép hangja van, emberi hangja van, „beszél” a zene. Az idén a Sarasate-versenyre megyek zsűrizni szeptemberben Spanyolországba. — Talán furcsának tűnik a kérdés, de lehet örömöt tanítani? Lehet. Kell. — Sokszor úgy tűnik, mintha a sok hegedűs nem élvezné, amit csinál. Az baj. Elsősorban az lehet az oka, hogy nem érzik magukat kényelmesen a hangszeren. Sokan komoly vonóproblémákkal küzdenek. „Jaj, nehogy elejtsem azt a vonót” — már rossz. Azt úgy kell fogni, mintha a hegedűs karja lenne. A legtöbb probléma a vonóval van. A hegedülés természetellenes dolog, rémes. Mi folyton a gravitáció ellen küszködünk, hiszen felfelé kell húzni a vonót a gravitáció ellenében és lassan, kontrolláltan le. Azonban nem szabad küszködni, természetesnek kell, hogy tűnjön és hogy ki tudjuk fejezni az érzelmeinket a hangszeren. Ez az, amit Olga nénitől akkor megtanultam, persze akkor még nem tudtam, milyen jót mondott. Később sokkal nehezebb a berögződéseket kijavítani, amikor már megszoktunk bizonyos dolgokat. A legnagyobb dicséretet akkor kaphatja egy hegedűs — amit nekem is mondtak egypárszor —, ha úgy gratulálnak: „nem is tudtuk, hogy a hegedűn ilyen könnyű játszani”. A játékosnak úgy kell használnia a testét és a karjait, hogy úgy hallatsszon: semmiség az egész. Ezt azonban kisgyermekkorban kell megtanulni. Gyakran jönnek ide is ilyen problémákkal és a technikai problémák miatt nem értik, hogyan kell egy-egy frázist eljátszani. — Pár hónapja abban a szerencsében lehetett részem, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekarral közös hangversenyen hallhattam Szőllősy András Addio című kompozícióját Tanár úr szólójával. Milyen a kortárs zenéhez való viszonya? Nagyon jó. Engem rendkívüli módon érdekel a kortárs zene, és rengeteget játszom. Van jó zene és rossz zene. Nekem mindegy, hogy Beethoven írta, vagy egy kortárs. Sokat játszottam magyar kortárs zenét is, Szőllősyn kívül játszottam Kurtágot, Bozayt. Láng István írt nekem egy hegedűversenyt, amit én mutattam be, lemezre is felvettem, Villanás című művét is műsoron tartom. — Egy tavalyi programban megragadta a figyelmemet, hogy a Dohnányi cisz-moll (op. 21) szonátáját is játszotta Tanár úr. Hogyan akadt erre a viszonylag keveset játszott darabra? Vázsonyi Bálintnak köszönhetően. Ő biztatott mindig, hogy játsszam ezt a darabot. — Mint Mester a tanítványnak, milyen tanácsot tudna adni a fiataloknak? Válasszanak másik foglalkozást… Komolyra fordítva a szót, megalapozott, biztos technikára van szükség, és akkor lehet elkezdeni zenélni. Ez a mai korra sokkal inkább érvényes, mint az én időmben. Egy hegedűs úgy próbáljon játszani, mint egy énekes. A zenei lélegzés nagyon fontos. Nekem egész életemben központi szerepet játszott az operahallgatás és a kamarazenélés. — Tanár úr hogy tartja a kondícióját? Hetente háromszor járok tornázni, futni, úszni. Mennél idősebb az ember,
annál inkább szüksége van rá. Sokkal jobban érzem magám utána. A legnagyobb
boldogságom, éltetőm pedig a családom, a négy unokám.
|