KOVÁCS DÉNES1930-2005Az előadóművészi pálya sikeres művelése megköveteli a nyilvánosságot, a köz-ismertséget, a szelíd vagy éppen rejtélyes interjúkat; a mai világ ízlésvesztése pedig még tovább megy: intimitások leleplezésére, botrányok generálására törekszik, hátha megtudunk valami titkolnivalót, valami rendelleneset, olyasmit, ami sokkal érdekesebb egy napilap címlapján vagy valamelyik belső oldalán, mint az előadóművész, az alkotó vagy egy tudós valóságos teljesítménye. Minden, amit ezek a nagy emberek tesznek, szebbé, örömtelibbé, egészségesebbé, könnyebben megélhetővé varázsolja életünket, mindennapjainkat. Minden, amit a zavarosban halászók tesznek, megkeseríthetik jótevőink lelkét, munkáját, hivatástudatát; de nemcsak az övékét. A miénket is. Kovács Dénes bölcsen és természetének megfelelően kikerülte az ilyen helyzeteket. Rejtőzködő lélek volt, igen nehezen lehetett rálelni, megtalálni, telefon-számainak változásai híven követték életvitelének magaválasztotta és kényszerű, kacskaringós és váratlan kanyarulatait, interjúkat nem adott vagy csak elvétve, magánéletéről, betegségéről csupán nagyon gyér és bizonytalan hírek keringtek, barátai többségét elvesztette, hallgatóit pedig oktatta. Rendületlenül. Hegedült, mert az volt a dolga, tanított, mert a sors ezt is kötelességévé tette, irányította a vonós tanszéket, 14 éven keresztül vezette a Zeneakadémiát azért, mert volt hozzá képessége, tudása és tájékozottsága. Azt tette, amire született, zokszó nélkül, őszinte felháborodásra mindig készen, fanyar humorral és kesernyés rezignációval édesítve a megváltoztathatatlant. Így készült a végső távozásra is. Nagy hegedűművész volt, a magyar XX. század második felének legnagyobbja. A világhírű magyar hegedűiskola méltó folytatójának tekintették, de hitem szerint őt más fából faragták. Igaz: Zathureczky Ede tanítványaként nyerte meg 1955-ben a londoni Flesch-versenyt, ezzel kezdődött nagyszerű hazai és nemzetközi pályafutása, így indult el azon az úton, amelyen koncertjeinek, lemezeinek megszámlálhatatlan sokaságával szerzett gyönyörteli örömet hallgatóinak, embertársainak. Úgy vélem azonban, hogy ő nem hódolt be a viharos, túlfűtött, az apró részleteket lényegtelennek tekintő, szenvedélyesen meggyőzni és elsodorni kívánó előadói modornak. A Zeneakadémia második emeletének hőségében mindannyiszor őrjöngve tapsoltunk, amikor Zathureczky Ede Bartók Béla: Hegedűversenyé-nek magánszólamát játszotta. Lenyűgöző, hipnotikus energiája, hiteles kesergése, barbaró-nak értelmezett 3. tétele azt sugallta, hogy ezt a művet csak egy tősgyökeresen magyar hegedűsiskolát követő művész játszhatja el hitelesen. Aztán jött egy Bach, Mozart, Beethoven Brahms klasszikus tisztaságú megfogalmazására született tősgyökeres magyar hegedűművész, elkezdte játszani Bartók egyik borzalmasnak, zsúfoltnak is jellemezhető remekművét és kiderült, hogy a hegedűverseny Beethoven formavilágával elszakíthatatlan kapcsolatot tartó, kristályosan ragyogó és nyomonkövethető dallamvilága, magyarul beszélő deklamációja akkor jut el a hallgatóhoz, a maga teljességében, ha ezeket a vonásokat tisztán, belső nyugalommal, minden frázist gondosan értelmezve, kordában tartott tűzzel és technikai tökéletességgel fogalmazza meg valaki. Ez a szemlélet kelt életre Kovács Dénes hegedűjátékában, kaptunk egy vadonatúj művet, először csodálkoztunk, majd már úgy döngettük a Zeneakadémia padlóját, mintha csakis így lehetne. Az új ideálokat testesítette meg, szemérmessége fűtött volt, fogalmazásmódja áttetsző, virtuozitása hivalkodásmentes, hegedűhangja egyszerűen gyönyörű, eleganciája utánozhatatlan volt. Rámront a keserűség. Attól, hogy mindezt múlt időben kell elmondanom, hogy már csak lemezeken idézhetem meg csodálatos muzsikustársamat, zenéről való beszédét, a világról szóló üzenetét. És most jön még a neheze, az, ami a legszebb és legfájóbb számomra ezekben a búcsúzó mondatokban. Ugyanabban az esztendőben születtünk, én vagyok két hónappal idősebb Nála. Nagyhírű ütőegyüttesünk vezetője vagy öt évvel ezelőtt felkért, hogy írjak egy kifejezetten Kovács Dénesnek szánt darabot, hegedűre és ütőhangszerekre. Így szerették volna megtisztelni a két – akkor 70 éves – mestert. Bizonytalankodva bár, de elvállaltam, félretettem, majd ismét elővettem és rövid idő alatt befejeztem. A közös születésnap elmúlt, de 2003. március 17-én a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a Zeneakadémián sor került a helyszínen enyhén szólva is nagy sikert aratott bemutatóra. Dénest ünnepelték elsősorban, meg engem is. Szenzációsan játszott, az ütősök nemkevésbé. Szelíd dühöngésemnek oka az volt, hogy egyetlen méltató sor sem jelent meg az egészről. Talán még gondosabban készült fel ugyanazon év október tizedikére, amikor is Belgrádban a híres BÉMUSZ rendezvénysorozaton játszotta el a Neki írt darabot. Izgult nagyon, majd a Zeneakadémiának megfelelő rangú és befogadóképességű KOLÁRÁC jó akusztikájú hangversenytermében, fiatalos hévvel és briliáns virtuozitással remekelt. A siker a pop-koncertek hangulatát és hosszát idézte fel. A fiatalokból regrutálódott zsúfolt auditórium hallgatósága őrjöngött. Azt hiszem, boldog volt. Én is. Ez volt utolsó fellépése. Életünk során kölcsönösen tiszteltük egymást, jó viszony alakult ki köztünk. Párhuzamosan jártuk szakmai utunkat, szólista, koncertmesteri, tanári, rektori tevékenysége átjárta mindennapjaimat. Párhuzamosan iparkodtunk jobbá tenni a magyar zeneoktatást, a zenei közéletet, kivívni a zene és a művészet megkülönböztetésre érdemes jogait. Közös erőfeszítéssel szereztük vissza a régi Zeneakadémia épületét. Amikor megírtam Neki a Passamezzo e Saltarello c. hangversenydarabomat, furcsa dolog történt. Ő Magyarországon született, én Jugoszláviában. Budapesthez fűződik életünk, munkánk, igyekezetünk legalább ötven esztendős párhuzamossága. A belgrádi koncertterem meghazudtolta a geometria törvényét. Egy közös pontban egyesült az eddig párhuzamosan futó két élet. Talán a végtelenben találkozunk. A darab rádiófelvételét már nem bírta erővel. A felkérés teljesítését végzetes betegsége akadályozta meg, az alig gyógyítható rémség, amely ridegen csapott le, kihasználva nikotin-éhségét, önpusztító szenvedélyét és nem törődve művészi elhivatottságának szigorával, fegyelmével és életszeretetével. Ez a kór belefojtotta a szót, megfosztotta az éltető levegőtől és elnémította hegedűjét. Egy nagyszerű élet, a zene gyönyörűségének bőkezű osztogatása, a művészet és a művészek megbecsüléséért folytatott lankadatlan törekvés folyamata ért végéhez. Amíg létezik a zene, addig Kovács Dénes bizonyára köztünk marad, feltesszük a lemezjátszóra a bakelitra nyomott Beethoven, Brahms, Bartók műveket és elámulunk azon, hogy kit vesztettünk el. Isten veled, Te Istenáldotta tehetségű zeneművész, örömet szerző és fájdalmakkal birkózó nagyszerű ember. Bizonyos, hogy nem felejtünk el. Tisztelt és nagyon szeretett barátom, Kovács Dénes, nyugodjál békében! Petrovics
Emil
|