Schwartz Oszkár (1923-2005)


Elment a Tanár Úr! … Akaratlanul is abban a hitben éltünk, hogy soha nem hagy itt bennünket, hogy halhatatlan, mint az a szellemiség, amit felénk árasztott.
    Schwartz Oszkár meghatározó személyisége volt az elmúlt fél évszázad zeneoktatásának. Tartalmas élete alatt több muzsikus generációt nevelt fel, ütőhangszeresek sokaságát; alig van Magyarországon olyan ütős, aki közvetlen vagy közvetett kapcsolatban ne lett volna Vele.
    Ifjú korának tanuló éveit két hangszer határozta meg: hegedű és üstdob. Ez szinte szimbolizálja muzsikus létének ars poéticá-ját: melódia és ritmus. „Kezdetben volt a ritmus”, hangsúlyozta sokszor, de ugyanakkor minden ütésének dallami jelentőséget adott.
    Tanári működésének színhelye a Belváros patinás, régi épülete, a legendás „Konzi”, a Semmelweis utcai Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola (később Főiskola). Tanterme nekünk is szinte otthonunkká vált, fél napokat töltöttünk ott, hogy minél több titkot lessünk el Tőle, és közel kerüljünk a zenei műfajok sokaságához, szimfóniákhoz, operákhoz, kortárs zenéhez. Pedagógiai hírneve határon túl nőtt; 1995-ben Japánban tartott kurzust.
    Tanári működését számtalan kitüntetés fémjelezte, de elismerés övezte művészi munkáját is. Három évig a Rádió zenekarában is játszott, de igazi fellegvára az Operaház zenekara volt. Részese és résztvevője az Operaház klasszikus aranykorának.
    Elismert szólistája is volt hangszerének; apostola, művelője és tanítója volt a múlt század egyik legnagyobb remekművének, Bartók kétzongorás-ütős szonátájának.
    Mi az, amit Tőle meg lehetett és meg kellett tanulni? Az egy alapvető dolog, hogy maximális igényességgel, és a jóság szigorával megkövetelte a szakmai tudást, precíz ritmust és helyes technikát. De éreznünk kellett, hogy mindez a zenét szolgálja; ritmuson keresztül kellett megközelíteni a zenét, és zenéből kiindulva született meg az élő ritmus.
    Akik hallhatták őt játszani, akár az operai árokban, akár a koncertpódiumon, ezt tapasztalhatták; a mérhetetlen zenei alázatot és vezetői rátermettséget.
    A klasszikus ütőhangszer-játékot tanultuk meg Tőle, a szó legtisztább, legnemesebb értelmében. Ugyanakkor a XX. századi modern ütőhangszer-repertoárt is útjára indította Magyarországon, addig a határig, amíg az zenének volt nevezhető.
    Még életében legenda volt; most, hogy átlépett az örökkévalóságba, tanítása reális valóság, amit hordozunk, ápolunk és átadunk. Aki ilyen gazdagságot hagyott maga után, az mások lelkében tovább él, halhatatlanság az osztályrésze.

Medveczky Ádám