„AZ ELSŐDLEGES KÍVÁNSÁGA A MÉLY, BENSŐ ÁTÉLÉS VOLT”

Adalékok Lajtha László tanári portréjához Antal Lívia énekművésznőtől

Solymosi Tari Emőke interjúja

Lajtha László születésének 115. és halálának 45. évfordulójára emlékezve, a Parlando 2007/4. és 5. számaiban kétrészes tanulmány jelent meg a mester 30 éven át végzett tanári tevékenységéről, majd Kemény Endre (2008/1. szám) és Arányi-Aschner György (2008/2. szám) emlékezett a Nemzeti Zenede tanárára és egyben utolsó főigazgatójára. Ám egy zeneszerző tanári portréjának megrajzolásakor az is érdekes, hogy milyen módon tanította be saját művét. A Trois nocturnes című, énekhangra és hangszeres együttesre írt kompozíciót (Op. 34, 1941), Lajtha egyik „legfranciásabb” művét Antal Lívia (1929-2001) énekesnő mutatta be Párizsban, 1961-ben, majd később, 1975-ben, Budapesten is. Rádió- televízió- és hanglemezfelvételt is készített belőle. Az alábbi beszélgetésben (amely 1992-ben készült) részletesen – mellesleg rendkívül színesen, élvezetesen – meséli el, hogyan ismerkedett meg Lajthával, hogyan gazdagította répertoire-ját az ő bíztatására francia mesterek műveivel, hogyan került sor arra, hogy a komponista éppen rá bízza a Trois nocturnes bemutatóját, hogyan készítette fel őt, hogyan zajlott le a franciaországi, majd a hazai bemutató, és sokat megtudunk tőle Lajtha emberi karakteréről is. Antal Lívia a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanult dr. Molnár Imrénél és Maleczky Oszkárnál, később az Országos Filharmónia szólistája lett. Számos magyar művet mutatott be Franciaországban (Lajthán kívül Kodály, Bartók, Balassa Sándor, Farkas Ferenc, Kadosa Pál, Sugár Rezső, Szokolay Sándor és mások műveit), Magyarországon pedig francia dalokat énekelt (Florent Schmitt, Henry Barraud, Joseph Canteloube, Poulenc, Honegger, Messiaen, Jean-Jacques Werner, Jacques Ibert, stb. oeuvre-jéből). Szerte Európában szerepelt hangversenyénekesként. Többek között Lajtha László díjjal tüntették ki. Az írás megjelentetésével egyúttal a 7 éve elhunyt kiváló énekművésznőre is emlékezünk.

— Mikor hallott először Lajtháról?

— Zeneakadémista koromban. Kétféle véleményt hallottam róla. Ha itthon kimondtam Lajtha nevét, akkor rögtön azt mondták: goromba, nyers, összeférhetetlen, durva. Arról viszont semmit sem hallottam, hogy Lajtha milyen nagy zeneszerző, zenetudós, népzenekutató. Amikor aztán kimentem Párizsba, gyakran találkoztam Lajtha nevével. Kérdezték, ismerem-e. Szégyenkezve vallottam be, hogy csak a nevét. Erre mindenki lelkesen mondta: „Oh, il est très gentil!” (Óh, nagyon kedves ember!) Ez meglepett, nem értettem a dolgot…

— Hogyan került sor a személyes találkozásra?

— Amikor visszajöttem Párizsból, szóltam az énektanárnőmnek, Sallay Józsának, aki Lajtha tanítványa volt korábban a Zenedében. Amikor Lajtha igazgató lett a háború után, akkor Sallay Józsa is a tanári karához tartozott.[1] Lajtha nagyon szerette őt, az egyik legkedvesebb növendéke volt. Én persze erről sem tudtam, mert addig nem beszéltünk Lajtháról. Amikor tehát hazaérkeztem, azt kérdeztem tőle: „Tetszik ismerni Lajtha Lászlót? Olyan furcsa ez nekem: itthon annyi rosszat mondtak, Párizsban pedig elragadtatva beszélnek róla. És kint azt is megtudtam, hogy nagyszerű zeneszerző.” Erre a tanárnőm elmesélte, hogy annak idején Lajthához járt zenetanra a Zenedében. Ha jól tudom, a zenetan zeneelméletet, összhangzattant, ellenponttant tartalmazott. A tanárnőm elmondta, hogy Lajtha rendkívül szigorú volt, ezért aztán nagyszerűen tudták a tárgyat a növendékei. Amikor Sallay Józsa átkerült a Zeneakadémiára, Molnár Antal azt mondta neki: „Maga Lajthától jött? No, akkor elég, ha csak minden második órára jár be!” Ez sokat elárul. Megkérdeztem, hogy végül is milyen ember Lajtha László, és egyáltalán ki ő. Elvégre legközelebb jó lenne, ha én mesélhetnék róla a franciáknak… „Egy nagyon igényes, kemény, katonás modorú valaki, de kiváló ember. És amikor szigorú, akkor nem a te ellenedben szigorú, hanem teérted. Nagyszerű ember, és nagyszerű zeneszerző.” Mondanom sem kell, én addig egyetlen művét sem hallottam. Tudtam, hogy Ferencsik vezényelte valamelyik szimfóniáját, de annak nem csináltak túl nagy propagandát. Nem hagyott nyugodni, hogy Józsa néni ismeri Lajthát. Megkértem, hogy vigyen el hozzá, mutasson be neki, mert nagyon szeretném megismerni. Mire ő: „De akkor énekelni kell!” Megnyugtattam: „Jó, fogok énekelni.” Megpróbált lebeszélni: „Te olyan érzékeny vagy, össze fogsz törni! Mond majd neked néhány kemény szót, és olyan bánatos leszel, hogy nem foglak tudni megvigasztalni! Pedig azt mindenki tudja, aki több éven keresztül járt hozzá, hogy nem kell az embernek a szívére venni, amit mond, hiszen ő így hozza ki a maximumot az emberekből.” Körülbelül egy hónapon keresztül gyúrtam a tanárnőmet, ő pedig mindig azt mondta: „nem és nem”. Aztán megtört: „Na jó, te akartad…!” Józsa néni telefonált Lajtha lakására, aminek a mester nagyon megörült. Azt mondta a tanárnőm, hogy felvinné egy végzett növendékét, aki már igazi énekművész, többször járt Párizsban is…

— Gondolom, Párizs varázsszó volt Lajthának…

— Az bizony! Akkor már kétszer-háromszor énekeltem Párizsban. Amikor eljött a nagy nap, egy Schubert-kötetet vittem magammal. Tudtam a tanárnőmtől, hogy Lajtha szereti Schubertet, és amúgy is „feküdt” nekem. Lajtha rögtön a zongorához ült. Azt hittem, hogy a tanárnőm fog kísérni, így aztán egészen megrémültem. Elénekeltem három ismert dalt: Am Meer (A tengerparton) Die Forelle (A pisztráng) és Gretchen am Spinnrade (Margit a rokkánál).

— Mi volt Lajtha véleménye?

— Egy árva szót sem szólt! Se azt, hogy jó, se azt, hogy rossz. Volt a zongora mellett egy ülőgarnitúra, oda ültetett le minket. Én minden ízemben reszkettem. Arra, amit énekeltem, egyáltalán nem tért vissza.

— Később sem?

— Soha! Ezt kérdezte: „Halljuk, mik a tervei, milyen műsorral megy legközelebb Párizsba?” Elmondtam, hogy ária- és dalestem lesz, közös operaestekre készülök az Érard teremben, lesz rádiófelvételem meg egy turném is. „Engem az érdekel, hogy milyen műsorral megy.” – érdeklődött tovább. „Általában preklasszikus olasz dalokkal kezdem, aztán elénekelek egy Mozart-áriát, majd egy német dalt. A műsor második részében magyar szerzőktől énekelek, továbbá magyar népdalfeldolgozásokat is.” Lajtha hirtelen rám förmedt: „Beszél franciául?” Mondtam, hogy igen. Erre ő: „Akkor nem jól választ műsort! Francia műsort kellene énekelnie!” „De hát Tanár Úr! Honnan venném a bátorságot ahhoz?” – kérdeztem megszeppenve. Erre azt mondta: „Hívjon Laci bácsinak. A franciáknak igenis kell énekelni francia műveket. Milyen dolog az, hogy a műsora második részében csak magyarul énekel? Hát ne csináljon magából tányérajkú négert!” Ezt úgy értette, hogy ne gondoljam azt, hogy azért, mert magyar vagyok, csak magyarul énekelhetek. Azt mondta, a teljes európai répertoire-ból kell válogatni, és ez a tanács rendkívül jellemző Lajthára. Akkorra én már megnyugodtam, éreztem, hogy ezek után már nagy baj nem lehet. Lajtha pedig közölte: „Adok magának kottákat, francia vokális műveket. És aztán számon is kérem.” Később is kaptam tőle kottákat. Például egy egész Fauré-kötetet, Gounod-t, Messiaent, Barraud-t, Rosenthalt, Francis Poulencet, adott továbbá bergerette-eket és Canteloube[2] feldolgozásában auvergne-i népdalokat. Egy óriási kottacsomaggal távoztunk. Még egyszer figyelmeztetett, hogy szépen tanuljam meg őket, a tanárnőmet pedig megölelte és azt mondta neki: „Józsa, te egy jó tanár vagy!” Ettől megmelegedett a szívünk. A tanárnőmmel egyébként Lajtha sohasem volt goromba. Kedves volt vele, de végtelenül szigorú. Na, én ezután vadul tanultam a francia dalokat, miközben készültem a párizsi szerepléseimre is. Nem lehetett tudni, mikor hív Lajtha, és mikor kell beszámolnom a tudásomról…

— És mikor hívta?

— Nagyon hamar, körülbelül egy hét múlva. Ez az egész 1960 őszén történt. Én október közepén indultam Párizsba, de még előtte felhívott Rózsika néni, Lajtha felesége: „Vedd elő a naptárodat kislányom!” Egy közeli időpontot adott meg, hogy Laci bácsi akkor szeretne velem beszélni. Megijedtem, hiszen annyi idő alatt még nem tudtam megtanulni a dalokat. Kérdeztem: „Kottával?” „Nem, nem kell kotta.” Nagy izgalommal mentem el hozzájuk. Lajtha elmondta, hogy van egy vokális műve, a Trois nocturnes, amit egy tipikusan francia hangszeres együttes kísér. A dalok három költő egy-egy versére születettek. Ezt a művét rám bízná. Rózsi néni hozzátette: „Ősbemutató!” Azt sem tudtam, hova legyek az örömtől. De a kottát nem adta oda. Viszont megnyugtatott, hogy mire Párizsba érek, addigra ott lesz majd egy levél is, hogy ezt a művet vegyék fel velem. És az érkezésemkor már valóban tudtak a dologról. Én viszont még nem láttam a kottát, és fogalmam sem volt, hogy vajon „fekszik-e” majd nekem. Úgy utaztam haza, hogy már tudtam: május 24-én lesz a felvétel. Egyre izgatottabb voltam; vajon mikor láthatom végre a darabot. Telefonáltam: „Laci bácsi, elmehetek-e a kottáért?” Mondhatta volna, hogy menjek el érte Leduchöz, Lajtha kiadójához, mert nála is volt zongorakivonat és partitúra, de akkor én még Leducöt nem ismertem. Lajtha azt felelte: „Majd az is meglesz, előbb azonban egy másik hírem van a számodra.”

— Mi volt ez a hír?

— Nos, a folytatáshoz tudni kell, hogy Lajtha abban az időben a Budapesti Francia Intézet művészeti tanácsadója volt. Mindenféle zenei kérdésben az ő tanácsát kérték ki. Azt mondta: „Én adtam neked egy csomó kottát. Szorgalmasan feküdj neki, mert hamarosan a Francia Intézet koncertjén fogsz énekelni.” Akkor az Intézet a Károlyi Mihály utcában volt, és elég kicsi szobácskái voltak. „Már megbeszéltem a kultúrattaséval, hogy te nem ott fogsz énekelni, hanem a Széchenyi Könyvtár szép, Pollack Mihály téri nagytermében. Ott adsz egy francia dalestet.” Gondoltam, ez lesz a főpróba, ettől fog függni, hogy valóban rám bízza-e a Három noktürnt. A Francia Intézet minden hónapban rendezett egy-egy koncertet, az előző hónapban például a Bartók vonósnégyes játszott, szintén Lajtha László ajánlására. A koncertemen, 1961 márciusában Comensoli Mária[3] kísért, aki valamikor Bartók Béla növendéke volt.

— Lajtha ezúttal sem árulta el a véleményét?

— Hát persze, hogy nem. Viszont nagyon vidám volt, rengeteget viccelődött, tréfálkozott. Engem pedig csak úgy nevezett, hogy „te tojás”, mivel annyira fiatal voltam, hogy a tojáshéj még rajta volt a hátsómon. „A jövő héten följössz, megkapod a kottát.” „Úristen, május 24-én felvétel, már március van, és még mindig csak a jövő héten…” – gondoltam. Kaptam egy zongorakivonatot, amiről utóbb kiderült, hogy Lajtha bele se nézett. Nem ő készítette ugyanis, Leduc kiadta valakinek ezt a munkát. A zongorakivonat nagyon rossz volt, de ezt mi nem tudhattuk. Comensoli Máriával éjt nappallá téve gyúrtuk a darabot. Amikor a megbeszélt időben fölmentem Laci bácsihoz, megint a zongorához ült. A partitúrából kísért…

— Gondolom, egészen másképp festett a darab, mint a silány zongorakivonat alapján…

— Én rendületlenül énekeltem, számoltam a ritmust, és végig kerestem, hogy vajon merre van az Úristen. Rá sem ismertem a hangzásokra! Végigénekeltem az elsőt, de nem állított meg, mint ahogyan a másodiknál és a harmadiknál sem. S mikor befejeztem, azt mondja: „Ülj le, és hangosan olvasd fel nekem a verseket, mind a hármat. Ne csak érthetően, értelmesen olvasd!” Lajtha rendkívül szuggesztív volt, szinte szuggerálta az embert, úgyhogy nagyon kellett koncentrálni. Úgy éreztem magam, mint egy szavalóművész, és mind a három verset elolvastam. A francia kiejtésem akkor már egészen jó volt, hiszen Párizsban sok ragadt rám. Azt mondta: „Kezdjük elölről, egyenként.” Hogy mi volt rossz, nem mondta meg, azt ki kellett találni. Soha semmit sem rágott szájba. Nagyon igényes volt, és azt feltételezte a másik emberről, hogy rendelkezik kellő intelligenciával. Elolvastam az első verset.[4] „Halljuk, mit mond neked ez a dal?” Azt mondtam, hogy ez egy tragédia, ez maga a reménytelenség, a kétségbeesés, a kilátástalanság. „Jó” – mondta. A második[5] után föltette ugyanezt a kérdést. Mondtam, hogy ez szöges ellentéte az előzőnek, itt egy csodálatos, tüneményes, tündéri éjszakáról van szó. „Jó” – mondta megint. Jött a harmadik.[6] No, az volt a legérdekesebb, és úgy vettem észre, hogy éppen ez a vers volt a legkedvesebb a számára.

— Pedig Henri de Régnier a legkevésbé ismert a három költő közül. Maupassant és Hugo jóval ismertebbek. Mit mondott a harmadik dalról?

— Azt, hogy úgy érzem, ez valójában egy szerelmi dal, és az őszi éjszaka csak keretbe foglalja ezt a szerelmi dalt. Erre ő: „Ha-ha!” Furcsa, rövid nevetése volt. „Na és? Ez az egész? Más mondanivalód nincs? Nem látsz semmit magad előtt?” Abban a pillanatban megértettem, hogy ez a három vers, illetve három dal valójában három tabló. Olyan, mint három festmény, mint három természeti kép. Ez az ő hatására vált világossá, szinte szuggerált, hogy rájöjjek. Elkezdtem motyogni, hogy úgy érzem, hogy csupán a napszak, vagyis az éjszaka fogja össze ezt a három vokális kompozíciót, és látom a képeket magam előtt. „Hát mit látsz? Halljuk, az elsőnél!” Akkor elmondtam, hogy téli tájat, csak a hó világít, de az is végtelenül szomorúan, és a hold is gyorsan elszalad, mert olyan kihaltnak lát mindent. A csendet csak a menedék nélküli kutyák rettenetes üvöltése szakítja meg. És a szerencsétlen kis madarak ott ülnek a zúzmarás ágakon. Ezek az ágak, mint a csontvázak, meredeznek a horizont felé, s a madarak fagyott lábakkal ülnek az ágakon, várva azt a hajnalt, ami az ő számukra sosem fog eljönni. Rám nézett, de nem mondta, hogy egyetért-e. „Na és a második?” Akkor már belejöttem, elkezdtem mondani, hogy virágillat van… Megértettem, hogy Lajtha arra akar inspirálni, hogy a dalok alaphangulatát megérezzem és megjelenítsem. Az elsődleges kívánsága a mély, benső átélés volt. Ezért akarta, hogy tökéletesen érthető legyen a szöveg. Vokális műveknél ez volt a kiindulópontja, ez volt számára a leglényegesebb. Pontosan érthető, belülről mélyen átélt előadás. Azt hittem, hogy visszamegyünk a zongorához, de Lajtha azt mondta: „Jó, most menj haza, foglalkozz vele, mélyedj bele alaposan a költeménybe, a zenébe.” És megmondta, hogy mikor menjek újra. Legközelebb már nem olvastatta el velem a szöveget. A partitúrából játszotta a hangszeres anyagot, de úgy…! Egyrészt nehéz volt neki énekelni, hiszen tudtam, hogy mennyire igényes, és hogy nagyon sokat kíván. Másrészt hihetetlenül könnyű volt, mert a zongorázásával rengeteget segített. Annyira értelmes volt a játéka, annyira éreztette, hogy mi tartozik össze, és hogy mit hogyan kell frazírozni! Tökéletesen éreztem a csúcspontokat, a visszatartásokat, a gyorsításokat. Nagyon differenciált előadást kívánt. Szigorúan be kellett tartani a dinamikai előírásokat is. Általában nagyon árnyaltnak kellett lennie az előadásnak.

— Igen, Lajtha írja is önmagáról egy helyen, hogy ő olyan nüanszokra is érzékeny, amelyeket más észre sem vesz…

— Amikor később hallottam a Trois nocturnes-t a Lajtha által megálmodott hangszeres apparátussal, rögtön tudtam, hogy ez egy igazi remekmű. Lajtha zenéje olyan tökéletesen adja vissza azokat a hangulatokat, amelyeket számon kért tőlem… A legkisebb rezdülést is megkomponálta. Lajtha aztán azt mondta, hogy lesz még egy harmadik próba is, hogy „rögzítsük” a dolgokat.

— És ez hogyan zajlott le?

— Szomorú, de erre már nem került sor. Amikor fölmentem harmadszor, Rózsika néni nyitott ajtót. Rögtön láttam az arcán, hogy valami baj lehet. Súgva mondta: „ma nem lesz próbátok, szegény Laci bácsit olyan sokk érte. Fél órával ezelőtt jött meg az ajánlott levél: nem engedik ki Párizsba.” Úgy volt, hogy jelen lesz a felvételen. Ez lett volna az első alkalom, hogy 1948 óta kiengedik Párizsba. Ígéretet kapott erre, mégis elutasították. Beljebb lépve láttam, hogy Laci bácsin kabát volt, de kalapot nem viselt. Igyekeztem minél hamarabb eltűnni, de ő azt mondta: „Várj, én is megyek.” Teljes némaságban mentünk lefelé a lépcsőházban. Ő nem tudta, hogy nekem Rózsi néni elmondta, mi történt. Úgy éreztem, Lajtha vaktában vág neki a világnak, hogy kiszellőztesse a fejét. A Váci utca sarkán váratlanul megszólalt: „Nem leszek ott az ősbemutatón”. Csak néztem rá. „Elutasítottak, nem mehetek ki. Tönkre akarnak tenni, azt akarják, hogy elfelejtsenek.” Nem tudtam megszólalni. Mit mondhattam volna? Mielőtt befordultam, annyit mondtam, hogy én hiszek benne, hogy még fogunk kint találkozni Laci bácsival. Erre csak legyintett. A párizsi utazásomig nem találkoztam vele többet. De ez az utolsó alkalom olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy úgy éreztem: kötelességem, hogy önmagamat is felülmúljam. Laci bácsi nem lesz jelen, nem tudja ő maga beállítani a hangzást a hangszeresekkel együtt. Ennek a bemutatónak és a felvételnek tényleg nagyon-nagyon jónak kell lenni. Bár ő nem lesz ott, a szelleme mégis jelen kell, hogy legyen.

— Gondolom, óriási siker volt.

— Valóban. Sok muzsikus is jelen volt. A darab a Livre d’or, azaz Aranykönyv című műsorban ment le, és később bekerült a legsikeresebb műsorokból készült válogatásba is. Ez volt az Aranykönyvek aranykönyve. A bemutató egy rádióstúdióban zajlott le, de nyilvánosan. Ott volt a francia televízió nemzetközi osztályának zenei vezetője is. Rögtön a koncert után megkérdezte, hogy 1962 tavasza megfelelne-e nekem a tévéfelvételre, mert a francia televízió szeretné leadni a darabot. Ez tehát 1961. május 24-én történt. A következő év tavaszára tervezték a tévéfelvételt.

— Lajtha mennyit tudott a sikeres a bemutatóról?

— Mivel én kétségbe voltam esve, hogy Laci bácsi nem hallhatta a koncertet, a francia rádiósoknak az az ötletük támadt, hogy csináltatnak számára egy lakklemezt. Ebből csak egyetlen darab készült, kimondottan Lajtha László részére. Velem küldték el, hogy adjam át a mesternek, hadd hallja, hogyan szólt a Trois nocturnes.

— Ön jelen volt, amikor meghallgatta?

— Jelen bizony, borzasztó izgalmak közepette. Fölvittem a lakására a lemezt, és együtt hallgattuk meg. Közben rá sem mertem nézni. 1961-ben, abban a hitben, hogy végre, hosszú idő után kiengedik Lajthát, Leduc, a kiadója készíttetett egy új prospektust róla. Mikor Laci bácsi meghallgatta a lemezt, elővett egy ilyen prospektust, s franciául dedikálta számomra. Azt írta rá, hogy „Paris – pardon, Budapest.” Tipikus lajthai humor…

— Láttam a centenáriumi Lajtha-kiállításon ezt a prospektust, de a dedikációt csak most értettem meg. Tehát úgy volt, hogy kimegy Párizsba, de csak Budapesten, lemezről hallgathatta meg a bemutatót.

— És azért írta franciául, mert a dalok franciák, és az ősbemutató is francia volt. Őt csak Franciaországban tartották zeneszerzőnek. (Egyébként később, amikor az Ibert Alapítvány koncertjén énekeltem, kértem, hogy a sok francia szerző – főként Ibert – mellett hadd énekeljek egy magyar szerzőtől is. A válasz az volt, hogy akkor az csak Lajtha lehet… Lajtha Ibert-rel is nagyon jó barátságban volt.)

— Párizsban mit szóltak ahhoz, hogy a magyar kormány nem engedte ki Lajthát a saját műve bemutatójára?

— Lajtha nem árulta el, hogy elutasították az útlevélkérelmét. A franciák és maga Leduc is úgy tudta, hogy Lajtha László megbetegedett. Pedig annyira várták őt! A kiadó üzletében készítettek a tiszteletére egy gyönyörű, ünnepi kirakatot. A nyomtatott kották, kéziratok közé kitették a fényképeit, egészen fiatalkorától kezdve. Katonaidejéből is volt fénykép. Szívfájdító, hogy a Laci bácsi ezt nem láthatta…

— Később milyen felvételek készültek még a Trois nocturnes-ből?

— 1970-ben készült egy rádiófelvétel a France Culture-ön, a harmadik csatornán, ugyancsak mind a három noktürnből. Azt gondolom, fontos kérdés az előadók elhelyezkedése. Ez minden kinti felvételnél azonos módon történt. A hárfaegyüttes tipikusan francia hangszerösszeállítás, ami nagyon sok esetben csak hárfából, fuvolából és vonóstrióból áll, viszont Laci bácsi kiegészítette még egy hegedűvel, tehát egy teljes vonósnégyes szerepel az együttesben. Én külön mikrofont kaptam, a fuvolás vezényelt, (muszáj vezényelni ezt a darabot), mellette a hárfás külön mikrofonnal, valamint a vonósnégyes egy mikrofonnal. Mert a vonósnégyes itt mellékszereplő. Amikor itthon is készült felvétel a darabból, hiába könyörögtem a zenei rendezőnek, hiába mondtam, hogy ez francia együttes. Itt úgy döntöttek, hogy a fuvolást mellém állítják (ez nem zavart), viszont a vonósnégyes két mikrofont kapott, külön a két hegedű, külön a brácsa és a cselló. Viszont a hárfának nem volt külön mikrofonja! Ennek megfelelően a magyar felvételen aránytalanul felerősödik a vonós hangzás, és alig hallatszik a hárfa. Nem hiszem, hogy ez megfelelt volna Laci bácsi elképzelésének.

— Kik voltak a francia hangszeresek, akikkel Párizsban énekelt?

— Marie-Claire Jamet volt a hárfaművésznő. Az ő édesapja, Pierre Jamet szintén hárfaművész volt.[7] A Conservatoire hárfatanszékét vezette és rendkívül jó barátságban volt Lajthával. Marie-Claire Jamet nagyon sok Lajtha-művet játszott és személyesen is ismerte a mestert. A férjével, Christian Lardéval játszották a hárfástriókat. Csodálatos muzsikusok, a fél világot beutazták, különösen Mozart fuvola-hárfaversenyét adták elő sokszor.

— Mikor volt a magyarországi hangversenytermi bemutató?

— Csak 1975 februárjában volt a noktürnök bemutatója, a Zeneakadémián. Vagyis 14 évvel a francia bemutató után! A koncert egy bérleti sorozat része volt. A Tudományos Akadémia ezt az egy estét választotta ki, és még ugyanannak az évnek az őszén, az Akadémián újra eljátszottuk a darabot. Lubik Hédi volt a hárfás, Prőhle Henrik a fuvolista, a négy vonós pedig az Állami Hangversenyzenekar tagjai közül került ki. A hanglemez 1977 decemberében készült el. Lubik Hédi, Prőhle Henrik és a Kodály Vonósnégyes játszik a felvételen, amely 1978 elején jelent meg. Jancsovics Antal vezényelt, mert feltétlenül szükség volt karmesterre.

— Egy korábbi sajtótájékoztatón beszélt a Lajthával való 1962-es párizsi találkozásáról.

— Négy alkalommal is találkoztunk Párizsban. Én már ott voltam, amikor ő kiutazott a feleségével. Meghagyták nekem, hogy mikor érkeznek, mikortól érhetők el telefonon. A Leduc Kiadó, mivel sok külföldi zeneszerzőt képviselt, fenntartott egy lakosztályt, kifejezetten arra a célra, hogy ha jön külföldről egy zeneszerző vendég, akkor annak legyen hol laknia. Ez a Rue Saint Honorén volt, ugyanabban a házban, ahol a kiadó székhelye van. Akkor még Claude Leduc volt a cég vezetője. Itt zajlott le tehát az első párizsi találkozásunk Lajthával. De ez egy másik Lajtha volt: tréfált, nevetett, humorizált. Felszabadult volt, jókedvű. Lajtha ismét sok francia kottát adott nekem, például Florent Schmitt[8] darabjait. Vele nagyon jó barátságban volt.

— Florent Schmitt elismerő kritikát is írt Lajtháról.

— Akkor már Florent Schmitt nem élt, viszont az élettársa sajtófigyelő útján megtudta, hogy a Berni Ünnepi Játékokon én énekeltem Florent Schmitt-dalokat is. Írt Lajthának, hogy meg szeretne engem ismerni. Lajtháék meghívtak teára egy étterembe, és ott bemutattak az idős asszonynak. Ez volt a második találkozásunk. A harmadik is nagyon érdekes volt, az pedig az Érard-teremben zajlott le. Ez volt az a híres terem, ahol annak idején még Liszt is zongorázott. Ebben a teremben adtam más énekesekkel közös operaesteket. És 1962-ben itt vették fel Lajtha III. szimfóniáját.

— Tehát Franciaországban megváltozott Lajtha viselkedése?

— Igen. Vidám volt, kedves, udvarias, előzékeny, mosolygós.

— Nyilván ott nem történt vele olyasmi, amire mogorvasággal kellett volna válaszolnia. Valószínűleg Magyarországon azért volt olyan tüskés, mert sok-sok bántás érte.

— A „tüskés” nagyon jó kifejezés, mert mindig az volt az érzésem, hogy Lajtha valamiféle sündisznóállásba merevedik.

— Vagyis állandóan várta, hogy mikor jön az újabb bántás?

— Igen, és az mindig jött is. Neki pedig védekeznie kellett ellene. Úgy láttam, hogy ő belülről nagyon is sebezhető, nagyon mélyen érző valaki. Nem véletlen, hogy infarktusban, a második infarktusában halt meg. Azok a bántások, amelyek őt érték, nem múltak el nyomtalanul. Magában hordozta ezeket, és nem tudta feldolgozni őket, mert nem is lehetett ezeket feldolgozni. Viszont Párizsban látni őt óriási boldogság volt nekem, aki ismertem őt itthon is. Olyan öröm volt látni a boldogságtól sugárzó arcát!

— És a negyedik találkozás?

— Az volt a leghosszabb ideig tartó találkozásunk Párizsban. Hadd mondjam el az előzményeit. ’61-ben, tehát abban az évben, amikor nem adták meg az útlevelet Lajthának, nyáron René Batard, a Francia Rádió zenekari részlegének egy vezető adminisztrátora Pestre jött a családjával. Mivel én már ismertem őt (azóta is nagyon jó baráti viszonyban vagyunk) hozzánk telefonált. Arra gondoltam, ha Laci bácsi esetleg fogadná őket, az Batard-éknak nagy megtiszteltetés lenne. Összehoztam a „partit”, és Lajtha meghívta Batard-t a feleségével és a kisfiával, no meg engem is. Olyan felszabadultan, olyan boldogan mesélt! El sem tudtam volna képzelni, hogy valakinek így kitárulkozik művészeti problémákról, francia szerzőkről. Például Debussyt és Ravelt hasonlította össze. Arra emlékszem, és ezt ámulva figyeltem, hogy Lajtha mennyire szerette Ravel Boleróját. Azt állította róla, hogy a zeneirodalom egyik legzseniálisabb műve.

— Talán, mert Lajthának a hangszerelés mindig központi kérdés volt, és a Bolero ilyen szempontból alapmű.

— Mindig ugyanaz de mindig másként. Emlékszem, hogy erről sokáig beszélgettek. Lajtha azt is elmondta, hogy a magyar zeneoktatásban nagyon hiányzik a színérzék kifejlesztése. Általában a zenei hallásnak nem eléggé lényeges része. Másodlagosnak, harmadlagosnak kezelik, vagy egyáltalán nincs is. Itt elsősorban a komponisták képzésére gondolt.

— Hogy például a zeneszerző hallgatókat nem tanítják meg arra, hogy mit jelentenek a zenekari színek, hogy hogyan lehet a különböző hangszerek színeivel bánni?

— Pontosan. Ő ezt joggal mondhatta, mert ő valóban a hangszerelés nagy művésze volt. A hosszú vacsora alatt egyetlenegy szomorú kijelentése volt csak. Azt mondta: „Itthon nem kell az én zeném.” Akkor Rózsika néni ránézett, szinte bűvölte őt, mintha azt akarná üzenni: „ne add ki magad!” De Lajtha folytatta: „Itthon az én zenémre azt mondják, hogy a francia parfüm és magyar gulyás keveréke.” Ez egy kritikában szerepelt így, amely itthon, egy Filharmónia-műsorfüzetben jelent meg, talán 1959-60 körül. Hogy ki írta, nem tudom. Lajthának ez elmondhatatlanul fájt, később még Párizsban is emlékezett erre a mondatra, ahol pedig igazán nagy megbecsülésben volt része. Persze, ott elterelték erről a figyelmét.

— Lajtháról gyakran mondják, hogy a zenéje egy olyan érme, amely magyar alapanyagból készült, francia verettel, és konvertibilis, mert az egész világon elfogadják. Ezt a megfogalmazást elfogadta?

—Természetesen. Lajtha pontosan tisztában volt a saját értékével. Tudta, hogy mit tud. Ez is hozzájárult az őt ért szörnyű traumához.

— Minek tulajdonítja, hogy Lajtha nem kapta meg az őt illető elismerést?

— Azt gondolom, hogy egy szerencsétlen generációs időszakban született. Árnyékban volt. A tanárnőm, Sallay Józsa azt mondta, amikor arról meséltem neki, hogy Párizsban milyen csodálatosan vidám, kedves, boldog Lajthát láttam: „Hát mit akarsz? Ha az egyik növényt szárazra, árnyékba teszik, nem kap vizet és a talaj is rossz, a másikat pedig napos részre, erősítő táptalajba ültetik, jól megöntözik, nézd csak meg, milyen lesz az egyik és milyen a másik!” Mindig ezt a hasonlatot használta, és teljesen igaza volt.

---

[1] Sallay Józsa 1943-tól volt a Nemzeti Zenede énektanára.

[2] Joseph Canteloube (1879-1957), francia zeneszerző, népdalgyűjtő.

[3] Comensoli Mária (1905–1982), zongoraművész. A Zeneakadémián Bartók Béla növendékeként fejezte be tanulmányait. Ugyanott 1953-tól korrepetitor. A Bartók halálát követő években Bartók kétzongorás műveinek előadásában Pásztory Ditta partnere volt. Gyakran szerepelt kísérőként is.

[4] Guy de Maupassant: Nuit de neige (Havas éjszaka).

[5] Victor Hugo: Nuits de juin (Júniusi éjszakák).

[6] Henri de Régnier: Nuit d’automne (Őszi éjszaka).

[7] Pierre Jamet 1893-ban született és 1991-ben, 98 éves korában halt meg.

[8] Florent Schmitt (1870-1958), francia zeneszerző.