„HANSZERVARÁZS”

 

Solymosi Tari Emőke lemezismertető beszélgetése 

Járdányi Gergely nagybőgőművésszel


 – Meghallgatva ezt a felvételt, azonnal feltűnik, hogy mennyire összeszokott művészek játszanak együtt. Mikor kezdtétek édesanyáddal, Devescovi Erzsébettel a közös muzsikálást? 

 – Ahogyan Kodály Zoltán többször is kifejtette, a zenei nevelésnek kilenc hónappal a születés előtt kell megkezdődnie. Az én esetemben ez pontosan így történt: Édesanyám még főiskolás volt, mikor engem várt, s szinte terhessége utolsó pillanatáig bejárt a Zeneakadémiára. Még a születésem előtti napon is hárfaórája volt, méghozzá egy igen emlékezetes hárfaórája, de erről majd később… Elhiszem a szakembereknek, hogy a magzatkorunkban bennünket érő zenei hatások egész életünkre nézve meghatározóak. Születésem után folyamatosan újabb zenei hatások értek: húgommal, Zsófival – akiből kiváló hegedűművész és tanár lett – gyerekkorunkat intenzív zenei légkörben töltöttük. Még alig tudtunk beszélni, amikor már két szólamban énekeltünk – magnófelvételek tanúsága szerint kristálytisztán. Főleg az esték voltak emlékezetesek: vagy Édesapánk jött be a szobánkba, s kétszólamú pentatón dallamokat rögtönzött, két kezével mutatva a szolmizációs jeleket, vagy édesanyánk hárfajátéka szűrődött be a másik szobából. Gyakran az is előfordult, hogy nagymamánk zongorajátékába próbáltunk bekapcsolódni egy-egy hang leütésével.

 – Milyen hangszereken játszottál gyermekkorodban? 

 – Tíz évig hegedültem, hat évig zongoráztam. Aztán úgy döntöttem, abbahagyom a zenei tanulmányaimat. Egy véletlen folytán 20 évesen kerültem vissza a zenéhez, akkor kezdtem el nagybőgőzni.  

 – Nagybőgősként mióta játszol együtt édesanyáddal? 

 – A közös fellépéseket csak a diplomám után kezdtük el, de persze otthon már korábban is kamaráztunk. Szerepléseink óriási élményt jelentettek számomra, hiszen azonos zenei nyelvet beszélünk. Mindkettőnk zenei felfogása három pilléren nyugszik: a legelső természetesen a magyar népzene, a maga tisztaságában, illetve Bartók, Kodály és Járdányi Pál szűrőjén keresztül, emellett azonban igen fontos az osztrák-német, valamint az olasz hatás. 

 – Kezdjük talán az utóbbival. Édesanyád vezetékneve is olasz származásról árulkodik... 

 – Egyik nagypapája rovignói (Isztria) olasz volt: Giuseppe Devescovi. Az itáliai kötődés megmaradt a családban. Édesanyám Budapesten olasz iskolába járt, és a mai napig olaszul számol. Nálam pedig akkor erősödött fel ez a kapcsolat, amikor elkezdtem Olaszországban koncertezni. Ha az olasz zenére gondolunk, legtöbbünknek először az opera, a bel canto jut eszébe; Rossini, Bellini, Donizetti, Verdi és a többiek… Ez az ő zenei anyanyelvük, úgy, ahogy a miénk a népdal. Ahogyan még egy zeneileg képzetlen magyar ember sem tudna hamis hangsúlyokkal elénekelni egy magyar népdalt, úgy a leggyengébb olasz zenekar sem lenne képes rossz tempókkal, hamis agogikákkal előadni egy olasz operát. Szerencsémre végigjátszhattam szinte a teljes olasz operairodalmat, kiváló olasz zenekarokkal és karmesterekkel.

 – Az oszrák-német hatás kinek köszönhető?

 – Édesanyám egészen fiatalon került az Állami Hangversenyzenekarhoz. Biztos, hogy Ferencsik János németes-osztrákos, szigorú, puritán stílusának is nagy szerepe volt édesanyám zenei világának kialakulásában. Az én esetemben ezt a hatást Ludwig Streicher professzor közvetítette: 1983-tól ugyanis négy éven át e világhírű osztrák mester növendéke lehettem a bécsi Zeneakadémián.

 – A két hangszer – a nagybőgő és a hárfa – gyönyörűen szól együtt. De vajon mennyire gyakori ez a felállás?

Nagyon ritka! Annyira, hogy én magam sem hallottam még ilyen összetételű duóról. Pedig e két instrumentum valóban remekül kiegészíti egymást, a hárfa pengetett hangjai és a nagybőgő bársonyos, meleg tónusa kitűnően társul. Külön-külön is érdekes a hangjuk, de együtt szinte varázslatos. Talán ezért is jutott egy impresszárió eszébe, hogy koncertjeinket „Hangszervarázs” címmel hirdesse meg.       

 – Milyen repertoár áll a rendelkezésetekre? 

 – Eredeti anyag alig van, inkább átiratokból válogatunk. Ezek egy része olyan mű, amely nagybőgőre és zongorára született, más része pedig zenekari kompozíció átirata.   

 – A lemezen a nagybőgőn és hárfán megszólaló három zenemű három különböző korszakot és három különböző országot képvisel. Ez tudatos szerkesztés eredménye? 

 – Igen. Szerettem volna mintegy keresztmetszetet adni a repertoárunkból. A Mozart-kortárs, német Sperger háromtételes Szonátája a klasszikát, az olasz Bottesini Bevezetés és variációk a Velencei Karnevál témájára című bravúrdarabja a romantikát, a magyar Bartók Gyermekeknek című sorozatából készített átirataim pedig a XX. századi zenét képviselik.         

 – A „nagybőgő Paganinije”, azaz Giovanni Bottesini életművének kutatása több évtizedes szerelem az életedben. Számos művének kéziratát ástad elő és játszod rendszeresen koncerteken. Vajon miért épp ez a variáció szerepel ezen a felvételen? 

 – Egyrészt azért, mert – bár technikai és zenei okokból nem minden Bottesini-mű játszható el hárfakísérettel – a Velencei Karnevál témájára írt variációsorozat ideális hárfával. Másrészt pedig azért, mert ez a darab már a legelső koncertünkön is szerepelt. A fiatal maestro egyik bravúrdarabjáról van szó, amelyben az üveghangok minden korábbinál gazdagabb tárházát mutatja be.

 – Egészen különleges hangzások is szerepelnek benne, például egy tremoló-variáció… 

 – Nos, ennek is megvan a maga története. Előre kell bocsátanom, hogy Bottesini-összkiadásomban – legyen szó kottáról vagy hangzó formáról – rendkívül szigorú vagyok a szöveghűség kérdésében. Ennél a műnél azonban tudatosan tértem el a kézirattól. Egyik velencei hangversenyünk főpróbáján egy ottani kollégám fölvetette, hogy ha ő játszaná, beletenne egy tremoló-variációt is… Kicsit elgondolkodtam, és döntöttem.  El lehet képzelni, mennyire meglepődött, amikor a koncerten felcsendült a tremolo! Később még egy dolgot megváltoztattam: a dúr-varációk egyhangúságát megtörtem azzal, hogy a negyediket áttettem mollba. Azóta így játszom a művet, s magamban mindig bocsánatot kérek Bottesinitől. Bízom benne, hogy nem haragszik rám ezért… 

 – Hogyan választottad ki a hanglemezen szereplő hárfaműveket? 

 – Elsősorban azokat a darabokat szerettem volna megörökíteni, amelyekkel édesanyám már főiskolás évei alatt kitörő sikereket aratott, s amelyek hangjait kisgyerekkoromban én is gyakran hallottam átszűrődni a másik szobából. Spohr Fantáziája édesanyám legendás diplomkoncertjén hangzott el, s hárfás berkekben a mai napig etalonnak tekintik, ahogy azt akkor a fiatal Devescovi játszotta. Devescovi Erzsébet keze alatt ma is ugyanolyan fiatalos lendülettel és kifejező zeneiséggel szólal meg e mű.
Glinka Mozart-variációihoz is fűződnek emlékezetes események, melyeknek – bizonyos módon – már én is részese lehettem. Itt utalok vissza a megszületésem előtti nap hárfaórájára: mint általában, ekkor is több növendék ült benn édesanyám hárfaóráján, s hallgatta Glinka-interpretációját. A diploma előtt álló művész érettsége feltehetőleg a közvetlenül szülés előtt álló édesanya érzelmi túlfűtöttségével párosult, s mindez lenyűgöző hatást gyakorolt a hallgatóságra. Rékai tanár úr szavak nélkül, könnyes szemmel távozott az osztályteremből. Most, csaknem ötven év távlatából, ezért is külön öröm számomra, hogy ez a mű is fölkerült a korongra.
 A Lammermoori Lucia hárfaszólója – nyugodtan állíthatom – édesanyám szólórepertoárjának kedvenc darabja. A lemezen hallható mű a Donizetti-operában található hárfaszóló Moßhammer által átdolgozott és kibővített változata. Roman Moßhammer és fivére, Ottó – aki szintén hárfaművész volt – még Mahler idejében jött át Bécsből a Budapesti Operaházba. Roman azonban nemcsak kiváló hangszeres, hanem tehetséges, képzett zenész is volt, s több kadenciát is átdolgozott, kibővített. Donizetti eredeti kadenciáját D-ből áttette Esz-be (hárfán ez a hangnem ugyanis a pedálok miatt technikailag sokkal előnyösebb), s jelentősen ki is bővítette. A Lammermoori Luciát a mai napig is a Moßhammer-kadenciával játsszák a Budapesti Operaházban. Ez a felvétel több szempontból is autentikusnak nevezhető: Édesanyám tanára a Zeneakadémián Rékai Miklós volt, aki pedig Otto Moßhammer növendéke volt, így a Rékaitól az előadásra kapott instrukciók nyilván magától az átdolgozó-szerzőtől származtak. De akár tovább is visszapörgethetjük az idő kerekét: a két osztrák művész tanára a milánói hárfásiskola egyik ismert képviselője, Alfred Zamara volt. Zamaráék esetében hárfaművész-dinasztiáról volt szó: az apa, Antonio (1829-1901), a fia pedig Alfredo (1863-1940). Donizetti operáját a Milánói Scalában sokat játszották, így Antonio Zamara talán még a szerző irányítása alapján interpretálhatta a kadenciát a XIX. sz. első felében. Elképzelhető tehát, hogy az olasz származású Devescovi Erzsébet keze alatt – ha több generáción és nemzeten átívelve is – végül is Donizetti utasításai keltek életre. Említésre méltó, hogy Otto Moßhammer túlélte testvérét, s az idős mester édesanyám több hárfavizsgáján is jelen volt a Zeneakadémián, ahol nagy megelégedéssel nyugtázta többek közt fivére átiratának ihletett tolmácsolását. A Donizetti-Moßhammer kadenciának tudomásom szerint ez a legelső lemezfelvétele.

 – A felvétel a Tihanyi Bencés Apátságban készült, ahol korábban nagysikerű koncertet adtatok. A CD anyaga megegyezik a koncert programjával?

– Részben megegyezik, de a lemezen több a szóló hárfadarab. Elsődleges célom ugyanis ezúttal az volt, hogy édesanyám különlegesen szép hárfajátékát megörökítsem. Devescovi Erzsébet kivételes tehetségű művész, akiből nemzetközi hírű szólista válhatott volna, ha azt az utat választja. Amikor azonban igen fiatalon Járdányi Pál felesége lett, és hamarosan mi is megszülettünk, a család teljes mértékben kitöltötte az életét, s föl sem merült benne, hogy nagyobb szakmai sikerek érdekében férjéhez és gyermekeihez fűződő kapcsolatát háttérbe szorítsa. Tudom, hogy amit értünk tett, amit tőle kaptunk, nem lehet viszonozni. Ezzel a felvétellel mégis köszönetet szeretnék neki mondani.

* * *

HANGSZERVARÁZS - Járdányi Gergely (nagybőgő) és Devescovi Erzsébet (hárfa)  CD-jének műsora: 
    
J. M. SPERGER: D-dúr szonáta nagybőgőre és zongorára 
      
L. SPOHR: Fantaisie       

M. I. GLINKA: Variációk egy Mozart-témára     

B. BARTÓK: Nyolc darab a Gyermekeknek c. sorozatból  

G. DONIZETTI: Hárfaszóló a Lammermoori Lucia c. operából
   
G. BOTTESINI: Bevezetés és variációk a Velencei karnevál témájára