Solymosi-Tari Emőke

Szociokulturális megközelítés és műhold

Két workshop az ISME 26. világkonferenciáján

2004 júliusában immár másodszor is az az öröm és megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem az ISME (International Society for Music Education, azaz Nemzetközi Zenei Nevelési Társaság) világkonferenciáján. Az 50 esztendős szervezet 26. találkozóján – amelyen öt kontinens több mint negyven országából több mint ezer szakember volt jelen – Laczó Zoltánnal, a Zeneakadémia tanárával képviseltük hazánkat, a Magyar Zenei Tanács küldötteiként. Ezúton is köszönetet mondok a Nemzeti Kulturális Alapprogramnak és a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetének, hogy anyagi támogatásukkal lehetővé tették utazásomat Tenerifére (Spanyolország), hogy egyrészt inspirációt adó zenepedagógiai tapasztalatokra tehessek szert, másrész egyfajta kultúrdiplomáciai szolgálatot teljesíthessek. „Ott születnek kiemelkedő eredmények, ahol a tudomány művelői ismerik egymást személyesen, gyakran találkoznak, vitatkoznak…” – olvasom Csányi Vilmostól (Népszabadság, 2004. október 2.) épp e cikk írása közben. Nem lehet ezt elégszer hangsúlyozni. Egy konferencián az ember nemcsak az előadásokat, kerekasztalbeszélgetéseket, műhelybemutatókat, koncerteket hallgatja meg, nemcsak a kiállított posztereket tanulmányozza át (ezúttal összesen vagy 300 esemény volt, nagyrészt egyidőben, úgyhogy a választás nem kevés fejtörést okozott), hanem minden lehetséges idejében társalog a külföldi kollégákkal, érdeklődik az ottani újításokról, trendekről, projektekről, mesél a hazai kezdeményezésekről, eredményekről. Néha egészen felvillanyozó beszélgetések alakulnak ki egy-egy szakmai probléma lehetséges megoldásairól. A nemzetek feletti közös célok az ilyen alkalmakkor szoktak megfogalmazódni, az együttműködés vagy legalábbis egymás rendszeres informálása egy-egy konkrét szakterületen folyó munkáról ilyenkor szokott elindulni. Éppen ez az egyik legfontosabb célja az ilyen szakmai világtalálkozóknak. Magyarországot is népesebb küldöttségnek kellene képviselnie az efféle összejöveteleken, hiszen a tájékozódás és a tájékoztatás elengedhetetlenül fontos, ha a zenepedagógiában korábban kivívott nemzetközi rangunkat meg akarjuk őrizni, és ha részt kívánunk venni az újabb és újabb kezdeményezésekben.   
    Beszámolómban – amellyel Laczó Zoltán konferencia-összefoglalójához szeretném hozzátenni a magam szerény kiegészítését – ezúttal két workshop bemutatására szorítkozom. Talán a konkrét példák segítséget adnak a gyakorló pedagógusoknak ahhoz, hogy könnyebben el tudjanak képzelni néhány jellegzetes külföldi gyakorlatot. Bár igen nehéz workshopokat szavakkal leírni, mégis úgy érzem: kötelességem megpróbálkozni azzal, hogy továbbadjam a tapasztalataimat.

        Multikulturalizmus és politikai korrektség – vagyis ismerjünk meg minden kultúrát, elvégre sok-sok kultúra együttes jelenlétében élünk, és ne tartsuk egyik kultúrát sem értékesebbnek vagy értéktelenebbnek a másiknál, elvégre minden földrész népessége és kultúrája egyenrangú. (Ez azt is jelenti, hogy azzal az elképzeléssel, miszerint „a csúcson ott van az európai kultúra, és persze vannak még más kultúrák is” le kell számolni. Le is számoltak vele, olyannyira, hogy az ember – legalábbis ezen az utolsó ISME-konferencián – kétségbeesve keresgélhette az európai kultúra nyomait… Szóval azért a ló másik oldalára sem kellene átesni.) E két alapgondolat meghatározó jelenlétét már a 2002-ben, Bergenben (Norvégia) megrendezett 25. világkonferencián is megfigyelhettem. Jellemző, hogy a magasan fejlett országok (és rögtön mondjuk is ki: elsősorban az Amerikai Egyesült Államok, amelynek szakemberei mindig óriási létszámban és lehengerlő intenzitással vesznek részt a konferenciákon) mintegy magukra vállalják olyan népek kultúrájának megőrzését, továbbadását, amely népek erre esetleg nem lennének képesek, legalábbis nem olyan széles körben és nem olyan magas technikai színvonalon. Amikor két évvel ezelőtt sorban hallottam olyan bemutatókat, amelyeken az USA-ból érkezett (fehér) előadók mutattak be és tanítottak fekete-afrikai népzenét, vagy éppen kanadaiak Fülöp-szigeteki muzsikát, nemcsak csodálkoztam, hanem némileg rossz néven is vettem a dolgot. Ausztráliából érkezett szobatársamnak elárultam neheztelésemet, és ebből hosszas vita alakult ki. Érdekes beszélgetés volt, amelyben két gyökeresen másfajta gondolkodás feszült egymásnak, szerencsére barátságos módon.  Jómagam először úgy éreztem, hogy mérhetetlenül igazságtalan, ha egy csodálatos kulturális hagyománnyal nem azok „villognak”, akiké az a hagyomány. Micsoda dolog az, hogy egy afrikai ország zenéjéről nem annak fia/lánya beszél, hanem – mondjuk – egy amerikai, aki minden fantasztikus technikai felszereléssel (csúcsminőségű kamerákkal, hangfelvevőkkel, számítógépekkel, szoftverekkel stb.) ellátva a legmagasabb szinten képes rögzíteni, feldolgozni, tanításra alkalmassá tenni az adott ország zenéjét. A vitában – kb. egy órányi kardoskodás után – kénytelen voltam belátni, hogy az enyéimen kívül más szempontok is léteznek. Sok szegény országban ugyanis nincs lehetőség arra, hogy saját maguk rögzítsék videofilmre, CD-re kincseiket, rendszerezzék, archiválják, terjesszék, hiszen nincs erre ember, nincs kellő technikai felszereltség, és főleg: nincsen rá pénz. Ugyanakkor éppen azokban az országokban, amelyekben az ilyen kultúramentő akciókra rengeteget képesek áldozni (USA, Kanada, Ausztrália stb.) éppenséggel igazi saját, ősi, megőrzendő hagyomány nincs. (Amikor a vita ezen pontjához érkeztünk, és ausztrál kolléganőm előállt eme nyomós érvvel, amellyel a maga igazát támasztotta alá, hirtelen mégis nagy fölényben éreztem magamat vele szemben a /több/ezeréves magyar kultúrával a hátam mögött…) Nem mondhatom, hogy a beszélgetés végére teljes mértékben megnyugodtam volna. Ez a jelenség számomra változatlanul sok kérdést vet fel.
    Idén azonban árnyaltabbá vált a kép. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy sok amerikai (és most maradjunk is az USA-nál, hiszen mindkét kiválasztott, most bemutatandó workshopot amerikai előadók tartották) keresi a saját gyökereit. Kinek honnan érkeztek a felmenői a népek nagy kohójába, annak az országnak a kultúrájával foglalkozik, az ottani muzsikát, táncot tanulmányozza, azt adja tovább a lehető leghitelesebb formában az amerikai nebulóknak, akik persze (vagy legalábbis szüleik, nagyszüleik, dédszüleik) a szélrózsa minden irányából érkeztek. Az autentikus, az eredetinek a lehető leginkább megfelelő formában történő átadást éppen a káprázatos technika teszi lehetővé. Ha ugyanis rendelkezésre áll – mondjuk – egy dél-afrikai feketék által előadott tradicionális kórusének DVD-felvétele, ahol nemcsak az éneket hallhatjuk (persze, ez sem kevés, elvégre a hangszín, az apró hangsúlyok, előadói szabadságok a kottában nincsenek rögzítve!), hanem láthatjuk az énekesek tánclépéseit, gesztusait, szájmozgását is, ha a minden multimédiás lehetőséggel bíró számítógép és a projektor állandóan a tanár és a diákok rendelkezésére áll, hihetetlenül lerövidül az az idő, amely alatt az adott ének elsajátítható. Méghozzá olyan formában, amely igen közel áll az eredetihez. Nem fenyeget az a veszély, hogy előadásunk kottaízű, száraz, unalmas lesz, éppen ellenkezőleg: szinte „garantáltan” színessé, élvezetessé válik a magunk és a hallgatóink számára is. Az első pillanattól a mozgással, a jellegzetes hangszínnel, sőt a hozzátartozó életérzéssel együtt tanuljuk az éneket, a maga eredeti ízével-zamatával együtt.
    Persze, most közbevetheti az olvasó, hogy ebben az egészben az égvilágon semmi újdonság nincs. Nincs is. Hogy hirtelen csak saját házunktájáról említsek valakit: Lajtha László már a XX. század első felében számtalanszor hangsúlyozta, hogy a néptáncot, népzenét annak földrajzi, történelmi, társadalmi közegével, a hozzátartozó szokásokkal, viseletekkel stb. együtt érdemes tanulmányozni, és ehhez az akkor igencsak újnak számító hangosfilmre való rögzítést tartotta a legjobb módszernek. Nos, ez a hozzáállás, ez a komplex megközelítés, és főleg a technikai megvalósítás lehetősége mára számos fejlett országban bekerült az iskolákba és természetes része lett a tanárképzésnek is. Nálunk még nem, de számunkra is ez a jövő (egyik) útja. Persze, mi büszkék lehetünk arra, hogy van bőven saját,  nemzeti hagyományunk is, amit ily módon feldolgozhatunk és a maga eredeti formájában adhatunk tovább a felnövekvő generációknak.

    Lássuk ezek után a két nagy sikerű, alaposan előkészített és kitűnő stílusban vezetett workshopot!
    Az első, amiről szólni szeretnék, a következő címet viselte: Kubai népzene tanításának szociokulturális megközelítése. Két előadó tartotta: Dr. Carlos Abril és
Dr. Janet R. Barrett a Northwestern University School of Music (Evanston, Illinois) tanárai. Mint megtudtuk, Carlos Abril kubai származású, ezért olyan fontos számára, hogy az őshaza muzsikáját adja tovább. Bemutatójuk zenei anyagául az Ogguere című afro-kubai altatódalt választották, amelynek hangjaival kubai kisgyerekek generációit ringatták el. Gilberto Valdés (1908-1971) ezt dolgozta fel, majd ebből készített további változatot furulyára, énekre és zongorára Carlos Abril. A workshop legvégén ezt a kottát valamennyien meg is kaptuk, a foglalkozás elején azonban csak magával a zenével ismerkedtünk, és próbáltuk kitalálni, mi lehet, miről szólhat. Körbe-körbejárkáltunk a teremben az ének ritmusára, széles karmozdulatokkal érzékeltettük a dallam nyugvópontjait, ezáltal világossá vált a formája, belső szerkezete.  Mindig többet és többet tudtunk meg róla. A számítógép és a kivetítő segítségével megismerkedtünk a spanyol szöveggel, de oly módon, hogy minden egyes kulcsszóhoz magyarázatot kaptunk. A szó jelentésének megjegyzéséhez mindig valamilyen vizuális segítség érkezett: egy fotó, egy festmény stb. Szép lassan kibontakozott a dalocska történelmi és társadalmi háttere. Megismerkedtünk a szerzővel, azzal a területtel, amelyen a szerző élt, azokkal a spanyol és francia hatásokkal, amelyek őt és környezetét érték, azzal a különös, kevert (részben afrikai) vallással, ami az ő és környezete hitvilágát meghatározta. Körbejártuk tehát többek között a következő témákat (ez a felsorolás a bemutató tanárok kis írásos összefoglalójából származik; mindig ezek a főbb kérdések):
Ki alkotta a darabot? Mikor és hol készült? Miért és kiknek komponálta a szerző? Miről szól? Mit fejez ki? Hogyan, milyen technikával jut érvényre a kifejezni kívánt tartalom? Mi a formája, milyen szerkezet figyelhető meg benne? Milyen hangszín jellemzi az előadást? Fontos aláhúzni, hogy minderre nem elméleti módon válaszoltak (elvégre a válaszokat le is lehetne diktálni vagy felírni a táblára). Az újabb és újabb információkhoz sokféle tevékenységen keresztül, közösen, és főként élményszerűen jutottunk el.  
    Egy kérdőívet is kaptunk, erre bizonyos időközönként (összesen háromszor) bejegyezhettük a benyomásainkat. Utólag jól megfigyelhető volt, hogy hogyan gazdagodott a kompozícióról alkotott képünk, hogyan értettük meg, hogyan éreztük át egyre mélyebben. A történelmi szituáció rövid de érzékletes bemutatása által nyilvánvalóvá lett, mitől olyan szomorú a dallam, miért bújik meg benne a kiszolgáltatottság, az elnyomottság érzése. Mindennek persze nem csupán művészi célja van, így nem csak egy zenemű mélyebb megértése és átérzése volt az óra „eredménye”, hanem egy másik nép, egy másik kultúra iránti nyitottság és tolerancia kialakulása is.
    Mindez igencsak hosszadalmas előkészületet igényel. Gondoljunk csak bele: először valóságos kutatómunkát kell végezni a dallammal, a szerzővel, és a darab születésének helyével kapcsolatban, majd az összes fontos információt és illusztrációt (szöveget, fotót, festményt, ábrát stb.) föl kell vinni a számítógépre, hogy onnan az órán, a megfelelő pillanatban, egyetlen gombnyomással elővarázsoljuk. Ráadásul úgy, hogy ne a számítógép legyen a középpontban, az csak mellékesen, egyfajta természetes segítségként szerepeljen. A kumputeres előkészítés csak egy része az előkészítő munkának, hiszen többek között azt is ki kell találni, hogy miféle mozgással fogjuk a gyerekeknek még érzékletesebbé tenni a megtanítandó anyagot, vagy milyen hangszereket fogunk a kezükbe adni, hogy ritmust improvizálva kísérhessék az éneklést…
     Ez utóbbi volt az egyik legizgalmasabb része az órának. A résztvevőket csoportokra osztották. Minden csoport kapott egy kis kottát, amelyen három (egyenként 2 ütemes) ritmikai motívum volt, szöveggel. (A szöveg az Ogguere című dalocska szövegének részlete volt.) Ezeket lehetett mondogatni, vagy ritmusukat hangszerrel eljátszani, lehetett velük egy- és többszólamú anyagot alkotni, szóval teljesen szabadon bánhattunk a motívumokkal. A csoportok nagy igyekezettel próbáltak valami izgalmasat és eredetit alkotni, hiszen kétségtelenül versenyeztünk egymással. Utána meg is hallgattuk minden csoport produkcióját, amely pontosan ugyanabból a hatütemnyi ritmikai illetve szöveganyagból épült fel, de az ismétlésekkel, variációkkal egész kis kompozíció kerekedett belőlük. Mindez nem csupán a kreativitás növelését célzó közjáték volt az órán, hanem szervesen beépült a zenei produkcióba, hiszen később a ringatódalocska versszakai között e ritmikai közjátékokat kellett előadnunk.  
    A bemutató szűk másfél óráig tartott, s közben egyetlen pillanatnyi üresjárat sem volt. Unatkozni nem lehetett, hiszen állandóan feladatokat kaptunk, miközben igazából nem is éreztük ezeket feladatoknak, hanem részben élvezetes játéknak, részben pedig egyre növekvő kíváncsiságunk kielégítésének. Számomra a végeredmény lenyűgöző volt akkor is, és az most is. Hogy miért írom, hogy most is? Mert mintegy két és fél hónappal a bemutató után máig él bennem a dallam és annak hangulata, bennem lüktetnek az általunk kreált ritmus-közjátékok, látom magam előtt a számítógép által kivetített képeket, sőt máig érzem azt a szimpátiát, amelyet a kubai nép legszegényebb rétegei iránt alakított ki bennünk az, hogy „szociokulturális” szempontok szerint ismerkedtünk meg egyetlen rövid dalocskával. Nincs ezen semmi csodálkoznivaló, elvégre alapszabály, hogy egy új információ annál könnyebben és biztosabban rögzül bennünk, minél több érzékszervünket foglalkoztatjuk a befogadásakor, és minél erősebb az érzelmi viszonyulásunk hozzá. (Alapszabály – mondom, merthogy az emberi agy működésének tudósai mindig elmondják. Furcsa, hogy ez az alapszabály az iskolákban valahogy csak nem tud gyökeret verni…) A bemutató végén odamentem az egyik előadóhoz, Dr. Janet R. Barretthez, hogy megkérdezzem: ugyan hogyan van minderre idejük? Nem gond az, hogy egy egész tanórán (esetleg kettőn) egyetlen, néhány soros dallammal foglalkoznak? A tanárnő azt felelte, hogy szerinte nem az a lényeges, hogy minél több dallamot tanuljanak meg, hanem az, hogy amivel foglalkoznak, abban valóban kellő mélységben merüljenek el, kellően sokrétűen dolgozzák fel, és ezáltal az új információ ne csak a nebulók fejébe, hanem a szívébe is beépüljön.   

    A másik bemutatandó workshopot egy túlzás nélkül sztárelőadónak nevezhető egyetemi tanárnő tartotta: Mary Goetze Bloomingtonból, az Indiana Egyetemről (Indiana University School of Music). Őt már két évvel korábban is hallottam az előző konferencián. Akkor, bevallom, nem egykönnyen tértem magamhoz a bemutatója után. Szinte kulturális sokkot okozott, amit ott tapasztaltam. Nemcsak színes, ragyogó előadásmódja és éleslátása nyűgözött le, hanem a műszaki berendezéseknek az az arzenálja is, amit ő oly magától értetődő természetességgel használt. Például kifejtette, hogy milyen praktikus az, ha az ő egyetemi kórusát egy – mondjuk – japán dalra egy japán karnagy tanítja be, elvégre az a japán kolléga jobban tud japánul, mint ő, jobban érzi annak a zenének a hangsúlyait stb. Tekintve, hogy Japánból az USA-ba (vagy fordítva) utazgatni igen költséges és sokáig tart, mennyivel egyszerűbb műholdon keresztül (!) video-kapcsolatba lépni! És hát tényleg! Hogy nekünk ilyesmi miért nem jut eszünkbe?! Meg is mutatta, hogyan működik a dolog: a kórus látja-hallja a karnagyot, a karnagy meg látja-hallja a kórust. A karnagy ugyan Japánban van (egy kamerával meg egy monitorral), mégis nagyszerűen tud próbálni az Indiana Egyetemen lévő kórussal. Akkor úgy éreztem, hogy a pedagógiában használt technika ilyen fokú fejlettsége egyszerűen utolérhetetlen a mi számunkra; a dolog végképp reménytelen… (Ma optimistább vagyok.)  
    Most, Tenerifén jó előre kinéztem magamnak, hogy mikor lesz Mary Goetze workshopja, és úgy intéztem, hogy az elsőtől az utolsó percig ott lehessek. Nem csalódtam, sőt, a mostani bemutatója – melyet Különféle zenék felfedezése a technika használatával címmel tartott meg – még kiforrottabb és még élménydúsabb volt, mint a két évvel ezelőtti. Mary Goetze alapeszméje is a multikulturalizmus és politikai korrektség. Szerinte a zenei nevelésnek hidat kell képeznie a különféle kultúrák, különféle országok között, ki kell fejlesztenie a toleranciát és a nagyrabecsülést olyan népek iránt, amelyek zenei (és más) gyakorlata eltér a miénktől, továbbá vissza kell szorítania a faji és etnikai viszályokat, előítéletek. A professzorasszony nagy súlyt helyez arra, hogy megértesse: a kotta csupán a hangmagasságot és a ritmust közvetíti, de egy másik nép eltérő stílusának igazi érzékeltetésére képtelen. Ráadásul a zenei előadáshoz számos vizuális elem és mozgás is társul, ezekből aztán végképp semmit sem közvetít a kotta. Mint ahogyan abból sem, hogy hogyan kell az idegen nyelvű szöveget hangsúlyozni, milyen a használatos hangszín és így tovább. Hogyan segíthet mindebben a technika alkalmazása? Nos, például úgy, hogy vendégművészeket kell meghívni, akik foglalkoznak a diákokkal, és e foglalkozást videóra kell rögzíteni. A vendégművész előadásában külön is föl kell venni az idegen nyelvű szöveget, amiből aztán később (amikor a vendég már nem lesz ott) a diákok meg tudják tanulni a megfelelő hangsúlyozást, kiejtést. Információkat kell kérni és rögzíteni az elsajátítandó zeneműről. Célszerű megőrizni az utókornak a vendégtanár és a diákok közötti beszélgetést is, melynek keretében a diákok a vendégtanárt alaposan kikérdezhetik hazája kultúrájáról, szokásairól stb. A tömörített, megszerkesztett felvételek azután bekerülnek egy gyűjteménybe, és később is szolgálhatják a tanítást, a diákokat. Az igazi forrás tehát annak az országnak az előadója, művésze, tanára, amely országnak a kultúrájával éppen ismerkedünk.
     Eljárhatunk úgy is, hogy beszerzünk egy megfelelő modellt a megtanulandó darab előadásáról. Mint már a bevezetőben említettem, ha egy dél-afrikai kórusművet óhajtunk megtanulni, hát biztos, hogy a legcélravezetőbb az, ha egy (magas színvonalon éneklő) dél-afrikai kórus előadásában vesszük fel. Itt is fontos a szöveg, az egyes szólamok megfigyelésének lehetősége. A workshopon például egy négyszólamú művet úgy tanultunk meg hallás után, hogy az éppen gyakorlandó szólamot a professzornő a számítógép segítségével hangosabbra állította. Tehát mondjuk az altot kiemelte, de közben halkan szólt a többi szólam is, hogy a darabot a maga teljességében hallhassuk. Lényeges az éneket kísérő mozdulatok megfigyelhetősége is. Ha kellett, hát megjelent a számítógépen egy énekes lába egészen közelről: jobbról, balról, szemből, hátulról. Így aztán senkinek sem okozott problémát még a bonyolultabb tánclépések elsajátítása sem. A felvételek mellé mindenképpen jó rögzíteni olyan információkat (természeti környezet, történelem, szokások stb.), amelyek segíthetik a zenemű alaposabb megértését.
    Ott van aztán az e-mail bekapcsolása, mint egy következő módszer. Fölvesszük saját diákjaink produkcióját, majd a fölvételt csatoljuk egy elektronikus levélhez, és elküldjük az adott ország szakértőjéhez. Ő aztán e-mailben válaszol, elmondja a véleményét, és ha szükséges, hát szintén csatol egy filmecskét, amin – mondjuk – felhívja a figyelmet a kiejtésbeli hibákra. A számomra két éve oly nagy meglepést okozó, és fentebb már bemutatott szatellit-kapcsolat („távtanítás”) szintén kiváló lehetőség.  
    Hogy Mary Goetze módszere hogyan működik a valóságban, azt magunk is kipróbálhattuk. A már említett dél-afrikai táncoló kórus felvételét nézve – úgy vélem – rekordidő alatt sajátítottunk el egy négyszólamú kórusművet a hozzátartozó mozdulatokkal együtt. A számítógépre rögzített anyag segített begyakorolni a szöveg helyes kiejtését, segített megfigyelni a hangszínt, a hangsúlyokat, a mozdulatokat. Filmanyag, fotók és megannyi adat segítségével megismertük a természeti környezetet, történelmet, a vallást, a szokásokat stb., egyszóval mindazt, ami – legalábbis egy bizonyos szintig – szükséges ahhoz, hogy az adott zenemű mondanivalóját jobban átérezzük, illetve autentikus módon előadjuk. A számítógépes technikával gyakorlatilag korlátlan mennyiségű információ tárolható. Ami éppen szükséges, azt hívjuk elő, a többi nem fog zavarni, terhelni. Mary Goetze azzal is elkápráztatott bennünket, hogy megmutatta egy kórusmű előadását egy „anyaországbeli” kórussal, és megmutatta a saját növendékeivel is. Gyakorlatilag nem volt különbség, sem hangzásban, sem látványban. Azt, hogy a második esetben nem ugyanarról az afrikai kórusról volt szó, csupán a kórustagok bőrszínéről lehetett észrevenni. Szenzációs workshopja végén Mary Goetze visszakanyarodott az alapgondolathoz: ha a technikai csodáknak köszönhetően így tudjuk megtanítani diákjainknak egy másik, adott esetben igen távoli és ismeretlen nép zenéjét, kultúráját, bizonyos, hogy egyúttal e más népek tiszteletére is megtanítjuk őket. Gyönyörű eszme, hátha megvalósul egyszer…
    Ha pedig valaki azt gondolja – mint ahogyan jómagam is ezt gondoltam –, hogy ehhez a módszerhez egy igen népes szakembergárda szükséges (operatőrök, akik elkészítik a felvételeket, programozók, akik megfelelő formában feldolgozzák és hozzáférhetővé teszik az információkat stb.), az téved. A workshop végén megkérdeztem, hogy e csoda megteremtéséhez hányan munkálkodnak a háttérben. A válasz az volt: hárman, beleértve a professzorasszonyt is. Érdekes lehet még megemlíteni, hogy mely országokról készült efféle mindenre kiterjedő forrásanyag. A sokszor emlegetett Dél-Afrikai Köztársaságon kívül éppen Magyarország a másik olyan ország, amelynek anyaga már elkészült. A közeli jövőre tervbe vett, készülő oktatási csomagok pedig a japán, a maori és az azerbajdzsáni zenekultúrát mutatják majd be, az ottani énekek megtanulásához nyújtanak majd segítséget.

    Lehet, hogy sok olvasó csak legyint egyet: ugyan, mikor jutunk mi ide? Hiszen hány iskola van Magyarországon, ahol még CD-lejátszó sincs, sőt esetleg egy jó hangminőséget produkáló magnó se! Ha netán van számítógép az ének-teremben, hát nincs hozzá szkenner, az iskolának (vagy a tanárnak) nincs digitális fényképezőgépe, kamerája stb. Az agyonterhelt, egyéb munkákkal is a megélhetésért küzdő tanároknak idejük pedig végképp nincs efféle anyagok elkészítésére. Ugyan miért kéne nekünk műholdas tanításról álmodozni? Egyfelől jogos kérdések, másfelől azonban nyilvánvaló: tudnunk kell a legújabb technológiákról, tudnunk kell arról, hogy hol tart a fejlett világ, vagy csak egy-egy kiemelkedő eredményeket produkáló szakmai műhely. És nem csak tudnunk kell róluk, hanem meg is kell tapasztalnunk a módszereiket, ki kell próbálnunk őket, például egy-egy ISME-konferencián vagy más hasonló szakmai találkozón. Ami jó, hatékony, ami valóban azt segíti elő, hogy lelkileg-szellemileg gazdagabbá váljunk, és gazdagabbá tegyük tanítványainkat, azt érdemes megismerni, érdemes rajta elgondolkodni, és érdemes küzdeni azért, hogy a használatuk is lehetővé váljon. Akár van pénz, akár nincs, a fejünket nem dughatjuk a homokba.