SZŐKE CECÍLIA: PHILHARMONIA HUNGARICA 1957-2001*

A Philharmonia Hungarica története több mint egy zenekar története. Az 1956-os  forradalom egyedülálló képviselője, kulturális zászlóvivője ez az együttes.  Bécsben,1956 utolsó hónapjaiban, amikor a magyar emigránsok a legteljesebb bizonytalanságban éltek, s örültek, ha meleg ebédhez és napi 20 schillinghez jutottak , egy fiatal, lánglelkű karmester zenekar szervezésébe kezdett. A képtelennek tűnő ötlet megvalósításában partnerekre talált különböző segélyszervezeteknél. A Rockefeller és a Ford alapítvány támogatásával Baden bei Wienbe, a Hotel Esplanade-ba költözött az időközben egymásra talált zenész csapat, hogy zenekarrá formálódva bemutatkozhassanak a bécsi és a nemzetközi közvéleménynek. Kiváló muzsikusok voltak közöttük: a Magyar Rádió, az Operaház és az Állami Hangversenyzenekar vezető művészei. 
 1957 május 28-án megtörtént a csoda: a bécsi Konzerthausban egy fergeteges bemutatkozó koncerten megszületett a magyar forradalom szabad gyermeke, a Philharmonia Hungarica. Az est karmestere az alapító karnagy Rozsnyai Zoltán volt, szólistája Starker János, a világhírű csellóművész. Látva a zenekar művészi minőségét, Yehudi Menuhin is a magyar muzsikusok mellé állt - következő hangversenyükön ő volt a szólista, Bartók hegedűversenyét játszotta. 
 A zenekar több mint negyven éven át öregbítette világszerte a magyar zenekultúra hírnevét, ébren tartva, ápolva az 1956-os magyar forradalom emlékét. Tiszteletbeli elnökük, Doráti Antal vezetésével Haydn összes szimfóniáját megörökítő lemezsorozatuk zenetörténeti esemény: első példa arra, hogy egy zenekar Haydn mind a 104 szimfóniáját ugyanazzal a dirigenssel lemezre vegye. Nem csak a mennyiség egyedülálló, a minőség is: az összes létező lemeznagydíjat megkapják ezért a sorozatért, melyből több mint kétmillió példány kelt el a világon. Csak itthon nem tudunk róluk. Itt az ideje, hogy beszéljünk róluk, büszkék legyünk rájuk és ne csak egy félmondat legyenek Paul Lendvai nagy vihart kavart, egykori ügynököket leleplező cikkében. Mert az ügynökök őket is figyelték, szétbomlasztásukra az itthoni tartótisztek tervet dolgoztak ki. 
 Művészet, politika, nemzetközi humanitárius összefogás, egy álom megvalósulása – ez a Philharmonia Hungarica története. Az októberben megjelenő könyvben megszólaló zenekari tagok elbeszélése és a dokumentumgyűjtemény  alapján hihetetlenül izgalmas történet kerekedik ki. A bealtatózott gyerekekkel menekülő, jeges csatornákon átgázoló kétségbeesett szabadságkeresők három évvel később a magyar forradalom évfordulóján a Carnegie Hall színpadán fogadják a megrendült közönség tapsait. 

 Az alábbiakban részlet következik a könyvből: CSOBÁDI PÉTER visszaemlékezése. (Csobádi Péter a Philharmonia Hungarica első intendánsa .Az ötvenes évek elején a Magyar Rádió munkatársa, majd 1956-ban Bécsbe menekül. Tőle származik a „Philharmonia Hungarica” elnevezés. 1958 után Berlinben Fricsay Ferenc mellett dolgozik. 1969-től nyugdíjazásáig a kölni Deutsche Welle rádió zenei osztályának vezetője. Emellett a Salzburgi Húsvéti Ünnepi Játékok sajtófőnöke 1967 és 1993 között Herbert von Karajan munkatársaként. Meghívott előadó több német és osztrák egyetemen, számos zenei témájú könyv szerzője. Salzburg mellett él.)

„Tízezrek voltak Bécsben 1956 októbere után, és persze mindenki a Kärntner Strassén sétált. Összetalálkoztam Kertész Istvánnal, Kulka Jánossal és a Rozsnyai Zoltánnal. Ez megint a sors. Ez a három karmester ’53-ban vagy ’54-ben részt vett Rómában egy karmesterversenyen. Akkor egy kicsit liberálisabb világ volt, kiengedték őket. Rozsnyai nyerte az első díjat, Kulka a másodikat, Kertész a harmadikat. Erről a Magyar Nemzetben cikket kellett írnom. Rozsnyai Zoli már volt egyszer Dorátinál Amerikában. Szóval élt már a kapcsolat. Rozsnyai azt mondta: „itt nyüzsögnek a zenészek, csináljunk egy zenekart!” „Jó, csináljunk!” Azt hiszem Kertész Istvánnak volt egy Tantija Bécsben, aki a Gürtelen lakott. Ott ültünk össze a konyhában és megalapítottuk a magyar zenekart, aminek még neve sem volt, semmi. Rozsnyai Zoli látnoki, fantáziadús fiú volt, akinek a rajongásait nagy szkepszissel hallgattuk. Ugyan, utcán szaladgálnak, lágerben vannak, hangszerük sincs! De előtte egy vízió lebegett, hogy ő bizony megalakítja ezt a zenekart, majd Doráti segít!
 Elkezdtük a munkát, engem nagyon támogatott a PEN Club, aminek mind a mai napig tagja vagyok. Rajtuk keresztül teremtettünk kapcsolatot az angol és az amerikai követséghez. Elkezdtünk rohanni, akihez lehetett. Elmentem a bécsi angol követség sajtóattaséjához. Vezető diplomaták voltak, és mi az utcáról, ronda szakadt kabátban, szegényen. Még szerencse, hogy lehetett kapni akkor nylon inget. Azt este ki lehetett mosni, reggelre megszáradt és nem kellett vasalni. Pár schillingbe került, mindnyájan ezt vásároltuk. Ettől valahogy mégis kinézett az ember. Az angol sajtóattaséval beszéltem a budapesti Árpád Gimnázium angolságával. Valakit rögtön felhívott telefonon és azt mondta: „Mr. Csobádi is speaking a pretty good English!” Így lettem a Daily Telegraph bécsi tudósítójának magyar tolmácsa, miközben szerveztük a zenekart. Ő pedig a királyi házzal állt rokonságban. Egy nagyon szép hotelben lakott, mindjárt kivett nekem egy szobát. A Lágerből rögtön egy elegáns hotelbe mentem. Le kellett neki fordítani angolra az aznap megjelent osztrák, német és magyar újságokat. Főleg a magyar újságok érdekelték, hogy mit írnak a magyar forradalom leverése után. Hónapokon keresztül dolgoztunk együtt, mindent fizetett, meg adott zsebpénzt is nekem. Közben szaladgáltunk a különböző követségekre. 
 Rozsnyai Zoli Dorátin keresztül kapcsolatba lépett Nicholas Nabokovval. Ő külön fejezet. Nagyon magas rangú orosz család gyermeke, aki a forradalom után kiment Amerikába. A potsdami tárgyalásokon az Amerikai Egyesült Államok elnökének orosz tolmácsa volt. Professzor, zeneszerző, a regényíró Nabokov unokatestvére. Hallatlan nagy szerepet játszott az amerikai jótékonysági alapítványoknál. Maga is alapítója volt egy szervezetnek, amit úgy hívtak: Congress for the Freedom of Culture - Kongresszus a Kultúra Szabadságáért. Egyszer csak kapcsolatba kerültünk Nabokovval, aki megjelent Bécsben – egy gyönyörű kétméteres, fehér hajú öregúr, akivel nagyon jóban lettünk. „Magyar zenekart akarnak alapítani? Tessék!” – mondta. Rohantunk összeírni a zenészeket. Mindenki tudott valakiről. Beindult a riadólánc. Egyszer csak volt vagy kétszáz nevünk. Megjelent a színen egy magyar báró, Daróczy Tasilo Merhal, aki ennek a Kongresszusnak volt a bécsi megbízottja. Kinyíltak a kapuk előttünk. Kettős volt a feladat: egyrészről kellett szereznünk pénzt a zenekar részére, másrészről meg kellett teremteni a zenekart! Mi folyton koldultunk, a zenészeknek meg mondtuk: „lesz pénz!” Mindenki tovább akart menni, mert félt az oroszoktól. 
 Sikerült elérni, hogy a Bécsi Rádió termében próbajátékot tarthassunk. A próbajátékhoz kellett egy független grémium, amely a zenészeket meghallgatja. Ugye mi magyarok szeretjük a luxust, hát ki volt a bizottságban: Herbert von Karajan, Karl Böhm, Professor Gamsjäger, a Musikverein igazgatója és professor Seefehlner, a Konzerthaus igazgatója. A négy legeslegmagasabb bécsi zenei szaktekintély. Csodával határos módon jutottunk el ezekhez az emberekhez. Nabokov, a magyar báró és mások segítettek. Karajant ott ismertem meg! A meghallgatáson kézről kézre adták azt a hegedűt, ami ott volt. Volt olyan, akit elküldtek, de azt mondtuk, ezek az óriások döntenek. Mi abba nem szóltunk bele. Ott nem volt az, hogy „Zolikám csinálj valamit!” Ezek az urak kiválasztották a száz zenészt, aki nem felelt meg, továbbutazott. 
 A zsűritagok el voltak ragadtatva attól, hogy milyen jók a magyar zenészek. Karajan nekem még évtizedekkel később is emlegette, hogy nagyon nehéz volt a választás. Nagy felelősség volt, hogy ez bekerül a zenekarba és kap pénzt, állást, más meg nem. Választás volt a luxusszálloda és a láger között. Egyik oldalon volt a zenekar megszervezése, a másik oldalon a pénz. Rozsnyai Zoli tényleg zsonglőr volt ezen a téren. A mi rossz angolságunkkal meg németségünkkel mindig előadtuk, hogy a zenekar már kész. Nabokovnak köszönhetően az Amerikai Nagykövetség kultúrattaséján keresztül elindult hivatalos úton ez a projekt. 
 Én csak a magunk perspektívájából tudom elmesélni a történetet. Egy szép napon kapok egy telefont, hogy jöjjek be az Amerikai Nagykövetség kultúrattaséjához és lehetőleg hozzak magammal még egy vagy két zenekari tagot. Rögtön! Megint felvettük rossz  kabátjainkat  és berohantunk az Amerikai követségre, ahol egy szigorú, hivatalos úr közölte, hogy megérkezett a zenekar első büdzséje, írjuk alá. És kiszámolt az asztalra százezer dollárt! Egy dollárért egy előkelő szállodában reggelit lehetett kapni, és hat dollárért lakni! Ezt készpénzben kiszámolták az orrunk elé, csak alá kellett írni egy papírt és mehettünk haza. Még táskánk se volt, begyűrtük a pénzt a kabátunk zsebébe, fel voltunk dagadva, mint a malacok. Hazavillamosoztunk és elkezdtünk gondolkodni, most mit csináljunk ennyi pénzzel. Volt száz tagunk, de se frakkjuk, se zoknijuk, se cipőjük. Először is fel kellett öltöztetni a zenekart, hogy zenekarnak nézzen ki. Másodszor kétharmadának nem volt hangszere, úgyhogy a százezer dollárt nagyon gondosan, elővigyázatosan, de nagyon hamar ki kellett adnunk, mert már ki volt tűzve májusra a koncert a bécsi Konzerthausba.”
 

* A szerző a Philharmonia Hungarica történetét filmen is feldolgozta a VIDEANT Stúdió munkatársaival. Az elhallgatott zenekar  című film bemutatója 2006. október 12-én lesz.