Szőke Cecília

Szabó Katalin – Bogányi Gergely első zongoratanára

– Igazságtalannak tartom, hogy egy művész életrajza mindig azzal  kezdődik, hogy a Zeneakadémián kinél tanult. Pedig lehet, hogy egy nagyon tehetséges gyerek nem is jutna el oda, ha időben egy jó tanár nem fedezi fel a tehetségét.
– Ebben nem értek egyet. Szerintem az ilyen kaliberű gyerek, mint a Gergő – aki millióból egy van – utat talál magának, bárkihez kerül, és egyszer berobban. Ezért nem is érzem magam annyira illetékesnek, hogy dicsekedjek vele, miközben boldog vagyok, hogy a sors ezt adta nekem.
– Hány éves korában került Önhöz Gergely?
– Négy és fél éves volt, amikor elkezdtem vele foglalkozni. Kollégák voltak a szülők a váci Zeneiskolában.  Régi tapasztalat, hogy a saját gyerekét senki nem tudja tanítani, mert a gyerek nem veszi komolyan. Én ugyanazt mondtam, amit a zongoratanár anyukája, de a Gergő tiltakozott és verte az asztalt, hogy a Kati néni mást mondott. Nekem nagyobb volt a tekintélyem, miköztünk más volt a viszony. Emlékszem, hogy Gergő édesapja szólt nekem rendkívül szerényen, hogy ők úgy látják, ez a gyerek eltér az átlagtól. A zenetanár szülők mit tudtak csinálni délután a gyerekekkel, amikor tanítottak? Behozták őket a Zeneiskolába. Ott jöttek-mentek, beültek az órákra. Gergő édesapjának volt kórusa, oda is elvitte magával Gergőt időnként. Otthon aztán meglepődve tapasztalták, hogy a gyerek kikeresgéli a zongorán azokat a hangokat, amiket hallott a kóruspróbán.
    Én ennyit tudtam előzetesen. Nagy lelkiismeretesen átgondoltam, hogy hogyan is kell egy kezdő növendékkel foglalkozni –Komjáthyné : Zongoraiskola és egyebek…
– De hát egy négy és fél éves gyerek még nagyon pici.
– Tüneményes kisgyerek volt, már akkor is gyönyörű, a nagy, meleg barna szemeivel. Jött, az első órán leült és Bach: F-dúr kis prelúdiumát eszméletlen tempóban eljátszotta nekem. Innentől kezdve minden dugába dőlt, amit elterveztem. Ha valamit érdemben a számlámra lehet írni, akkor az az, hogy voltam annyira rugalmas, hogy mindig azzal foglalkoztunk, amit ő hozott órára. Mert az esetek többségében ez bizony úgy működött, hogy én valamit feladtam neki, amihez esetleg nem volt kedve, de hallott valamit a rádióban, vagy otthon, vagy az édesanyja zongoraóráján, és azt hozta órára. Nekem ehhez kellett alkalmazkodni.
– Nagyon fontos, hogy egy zseniális gyereknek adja meg a szabadságot a tanár…
– Ezt én megadtam. Időnként azért próbáltam becsempészni, hogy szonatinát is tanuljunk, egy kis formaérzék, miegyéb. Semmiféle technikai gondom nem volt. Ideális kézzel született. Skálázással, vagy technikai gyakorlattal nem foglalkoztunk, nem kellett. Én a 78-as tanévben kezdtem vele dolgozni, 80-ban elmentünk a nyíregyházi Országos Zongoraversenyre úgy, hogy a Gergő akkor még nem tudott kottát olvasni.
– Hogy a csudában tanulta meg a darabokat?
– Hallás után. Én egyszer eljátszottam a darabot és ő játszotta utánam.
– Milyen hosszúságúakat lehetett így megtanítani?
– Ilyen F-dúr prelúdiumot és társait. Ezzel például otthon versenyeztek az édesapjával, hogy ki tudja gyorsabban eljátszani. Ezen az otthoni versenyen kapott egy különdíjat, mint a verseny legfiatalabb résztvevője. Én azért rágtam a fülét, hogy csak meg kéne tanulni kottát olvasni. Erre kijelentette: „Engem ezzel ne bosszants, játszd el!” Tehát három évig csak hallás után tanult. Ami akkor is feltűnt és később is így volt: soha, órán sem, egyetlen memória hibát nem ejtett. Olyan hihetetlen agya van, amitől már szinte félek. Annyira nem átlag ember, ilyen memóriával születni! Én nem tudom már elmondani, hogy mivel is mentünk a nyíregyházi országos zongoraversenyre, de ha őt megkérdeznénk, nem hogy el tudná mondani, de el is tudná játszani akkori repertoárját! Soha nem volt egy nagy gyakorlós típus; mert nem kellett neki.
    1982-ben voltunk Usti nad Orlice-ben,  nemzetközi zongoraversenyen, a  futottak még kategóriában , bár tökéletesen, és jól szerepelt. A következő évben is ott voltunk. Mit csinál az ember a növendékével verseny előtt? Mondogatja: tudod, ezt itt így csináld, el ne felejtsd, azt ott úgy…Akkor volt divat a Game Boy játék. Gergő ült az előcsarnokban – úgy előttem van – és ezzel játszott. Már bemondták a nevét, bemondták a műsorát, de ő még nyomogatott.  – Gergő!  – Mindjárt nyerni fogok, ezt nekem még be kell fejezni! – Aztán bement és tökéletesen játszott. Rádöbbentem, ennek a gyereknek a zenéről beszélni sem szabad hangverseny előtt, azt ő már eldöntötte, kitalálta. Soha nem éreztem lámpalázat nála.’83-ban mentünk el ismét Nyíregyházára, és ott akkor már első díjat nyert. ’84-ben vették fel tíz évesen a Zeneakadémiára. Hála a jó Istennek, ezt az évet Máté Klári néninél kezdte. Együtt zsűriztünk nyíregyházi versenyen, és Klári néni beleszeretett Gergőbe. Neki ehhez óriási érzéke volt; kiszagolta, hogy ki az igazi tehetség.
    Nekem az az álláspontom mind a mai napig, hogy egy ilyen tehetséges gyereket lehetne „turbózni”, produkáltatni,  de én ez ellen mindig tiltakoztam . A nyíregyházi Országos Zeneiskolai Zongoraversenyen Gergő Prokofjev: Tovatűnő látomások c. sorozatából játszott – kicsit zölden. De hogy játsszon egy tíz éves gyerek? Én azt mondtam, ez az övé, ez az ő kis lelkivilága, nem játszhatja úgy, mint egy húsz éves. Nem erőltettem rá az én elképzeléseimet soha.
– Szóval az egyik szeretetteljes tanári kapcsolatból ment egy másikba. Átadta őt egymásnak a két tanár.
– Igen, Klári néni a tanárok tanára volt. Sajnos rövid ideig volt nála. Mellette még Esztó Zsuzsa foglalkozott Gergővel, aztán Baranyay László  tanította, aki mind a mai napig figyelemmel kíséri, - most is ott volt Vácott az augusztus 20.-i, az MTV által élőben közvetített Örömkoncertet megelőző „edző” hangversenyen, ahol öten-hatan hallgattuk Gergő játékát. Egy Kossuth –díjas művészt, aki nem szállt el. Végtelen jó lélek, kedves, közvetlen.
– Nagy ajándék a sorstól, ha az ember pályafutása alatt legalább egyszer találkozik egy kivételes tehetségű tanítvánnyal.
– Ezt csak megköszönni tudom a sorsnak, hogy egy ilyen gyerek a kezeim közé került. Most meg kimondhatatlanul büszke vagyok rá, mert azt mondom, olyan kapta a Kossuth –díjat, aki meg is érdemelte.
    Nekem ez a 42. tanévem. Debrecenben végeztem a Tanárképzőben. ’62-ben még főiskolás voltam, amikor elindult egy mozgalom, hogy minden faluban legyen zeneiskola: ekkor kerültem a hajdúnánási Zeneiskolába. Eszméletlenül büszke voltam. Hárman - négyen kezdtük létrehozni a ezt a Zeneiskolát. Szörnyen nehéz volt, egy mai fiatal ezt nem csinálná végig. Öt óra 20-kor indult a vonat a debreceni nagyállomásról. Volt benne egy koksz-kályha, amelyik sohasem adott meleget, csak füstölt, úgyhogy enyhe szénmonoxid mérgezéssel érkeztünk Hajdúnánásra, ahol szinte minden évben száj-és körömfájás volt. Ezért le volt téve az állomáson egy nagy tálca faforgács, valami fertőtlenítővel átitatva, abba kellett beletaposni, és volt egy lavór Hypos vízzel, abba meg minden utasnak a kezét bele kellett mártani. Ezek után gyalogoltunk széllel szemben, Északnak kb. 3 kilométert a falu közepéig. Reggel 8-tól már óránk volt. Emlékszem arra a  gyerekre, aki több kilométerről gyalogolt  be  a tanyavilágból Bachot játszani. Az ő zsebében is ott volt a lapos üveg.
    Hajnali ötkor indultam el otthonról, és este 10-re értem haza. Később még vállaltam ugyanazon a vonalon Hajdúböszörményben helyettesítést is. Emellett elvégeztem a főiskolát, koncertekre jártunk, meg tanári koncerteket szerveztünk. Igaz, akkor az asztalon aludtunk az osztályban, mert éjjel nem tudtunk haza jutni. Hét év után aztán azt mondtam: ha egy étterembe kell elmenni mosogatni, akkor sem csinálom tovább! Debrecenben nem volt ugyanis állás. A véletlen szólt közbe: egy régi iskolatársam írt nekem Vácról, hogy lenne  zongoratanári hely. Egy esős, márciusi délután érkeztem meg Vácra, kellemes illat fogadott, és én úgy szálltam le a vonatról, mint aki hazaérkezett.