Este a Hagyományok Házában. Négy férfi a színpadon.
Muzsikálnak. Százszor láttam őket már, ők meg ki tudja hány ezredszer
játsszák épp azt, amit most hallunk. Mégis, mozdul a föld alattuk. Olyan, mintha
először hallanám. Mert olyan, mintha ők is először játszanák.
62
Kallós Zoltán neve azonos az erdélyi
muzsikával. A Kossuth-díjas népzenekutató minden hangot ismer odaát, ami
szívből jön s magyarul szól. Leírhatatlan, amit tett eddig a népdalokért s
az emberekért, akik ottmaradtak, mert ott születtek. Most is elmondta, hogy
átjöhet, áttelepülhet bárki, ő marad, akár utolsónak is. Pedig oka lenne
idejönni, mégsem teszi. Helyette ápolja s vigyázza a – tőle függetlenül –
róla elnevezett Alapítványt. A válaszúti – ez Kallós szülőfaluja –
székhelyű intézmény nemcsak kulturális (néphagyomány gyűjtése,
ápolása, kiadványok, CD-k megjelentetése, továbbképző táborok indítása),
de jószolgálati tevékenységet is folytat. Szívügyének tekinti a szórványban
élő magyar fiatalok oktatását is. Az itt, Válaszúton tanuló gyerekek
nemcsak a magyar szót és kultúrát tanulják meg itt, de vigyáznak testük –
lelkük fejlődésére, tanszert, ruhát kapnak. Ki tudja, mi lenne velük
enélkül! Ezt a munkát segíti speciális eszközeivel a Magyarországi Kallós
Alapítvány Borbély Jolán néprajzkutató elnökletével. Az ő segítségükkel az
anyaországbéli adakozók igénybe vehetik az itthoni adókedvezményt.
Ennek
javára – javáért muzsikáltak a Muzsikásék, akik sok évtizedes múltjuk, díjaik
és elismertségük ellenére is minden hangot úgy játszanak, mintha először
hallanák. Vagy talán éppen
ezért? Joggal feltételezhetem, hogy az összes dallamot, amit ma előadtak,
százszor játszottak már. De figyeltek rá. És figyeltek egymásra is, a szószólóra,
Hamar Dánielre is, aki veretesen, lényegre törően szólt minden
zenéről, pont annyit, amennyit kellett. Aztán fellépett Kallós Zoltán is,
pontosabban énekelt. Híján van azoknak az eszközöknek, amelyekkel egy képzett
énekesnek rendelkeznie kellene. Mégis elhisszük neki, nagyon is, amit közöl. Annyira természetes, mint a beszéd, mint a
lélegzet. Legkedvesebb, legtöbbször énekelt dala a Fordulj kedves lovam napszentület felé hangzott fel most is. Úgy
figyelte a ház, mintha mindenki először hallaná…
Változik a
világ, változnak a szokások, az emberek. A népdal nem változik már. Az olyan
marad, amilyennek nekünk Kallós megmutatta, s ahogyan azt Muzsikásék
eljátszották. Ezzel kell beérnünk. Hogyan van, hogy mégsem unjuk meg soha? Századszor hallgatván is éneklésre tágul a torkunk, tolul a hang s
feszül a lábizom: táncolni kéne. Honnan az erő, ami erre hív? A génjeink vannak kódolva? Vagy olyan
sokszor hallottuk már, hogy megszoktuk? Magasabb szinten lehet a magyarázat és
nem biztos, hogy kutatnunk kell utána. Egy biztos: enélkül, a magyar népzene és
tánc nélkül, ennek életünkbe való beágyazódása nélkül nehezebb lenne – lesz az
életünk. Talán nem a miénk az utolsó generáció, aki ezt így érzi. Vajon hihetjük-e,
hogy az ezután születők is megperzselődnek ezzel? Vajon vihető-e
tovább, átörökíthető-e ez az elavult, régi világ, melyben mégis annyi a
tűz, hogy nem lehet vele bírni. Tudni nem, csak érezni lehet a bőrünk
alatt, a talpunkban, a hangszálak redőiben. És a szívben.
Ezért él a
Kallós Alapítvány, hogy sokan érezzük ezt így.
Magyarországi
Kallós Alapítvány (1011 Bp. Corvin tér 8.) Bankszámlaszám: 10400171-01700978,
Adószám: 18108110-1-41
email:
kallos@hagyomanyokhaza.hu
A táborokról
bővebben: www.kallos.org.ro