BARTH
ISTVÁN*
KIHEZ
BESZÉLEK?
A
PARLANDO 2015/3. számában jelent meg ismertetőm a FAFUVI-nak nevezett gyermekfuvoláról. Az azóta eltelt
bő másfél év alatt intenzív kampányt folytattam a hangszer megismertetése
érdekében: előadásokat, bemutatókat tartottam az ország több zeneoktatási
intézményében, amelyek érdeklődést tanúsítottak a témával kapcsolatban. Ez
a tevékenység elsősorban személyes kapcsolataimon alapult, főleg volt
tanítványaim támogatták, de facebook oldalam, a
FAFUVI FÓRUM új érdeklődőkkel is kapcsolatba hozott. Mára elmondható,
hogy a fafuvi híre az ország egész területére
eljutott, jól lehet, fehér foltok még bőven vannak. A bemutató
előadások sora tovább bővül és, reményem szerint, még sok kollegának
lesz alkalmam személyesen elmondani a hangszerrel és kezdőoktatással
kapcsolatos véleményemet és tapasztalataimat.
Bár
nagyon jól esett éreznem az előadások alkalmával felém áradó
érdeklődést, szeretetet és tiszteletet, hallgatni a hangszer
tulajdonságainak méltatását, de ezeket most szeretném figyelmen kívül hagyni,
mert az új tanév elején szerzett értesüléseim –egy része – ezeket a koromnak és
személyemnek címzett, formális udvariassággá értékelik át.
A Fafuvi Fórum bemutatkozó bejegyzésében azt írtam, hogy ez a
felület a fafuvi használatával és oktatásával
kapcsolatos pozitív- és negatív tapasztalatok megvitatásának fóruma. Arra
kértem olvasóimat, hogy „akinek már van véleménye, írja meg itt őszintén,
ilyenformán hozzájárulva a gyermekek fuvolaoktatásának sikeréhez!”
Nagyon
kevés – főleg dicsérő- bejegyzés érkezett. A „termék” jóhírére nézve ezek, pillanatnyilag, hízelgőek voltak, de jó volna megismerni valódi, maradandó értéküket, hogy vajon, nem írandók-e szintén a
személyemnek szóló udvariasság számlájára?
Egy
szóval: jó volna tisztán látni! Megismerni a kezdők oktatásával foglalkozó
tanár kollegák őszinte
véleményét a fafuvi használhatóságáról, arról: hogyan
látják ők a kis hangszer előnyeit és hátrányait? Nekem, aki 13-14 éve
rengeteg időt és energiát fordítottam arra, hogy ezt, a gyermekekre
méretezett és a magyar zenei anyaggal összhangban álló hangszert létrehozzam,
amelynek előállításán és lehetséges fejlesztésén jelenleg is dolgozom,
nekem nem elég, hogy én magam meg vagyok győződve a hangszer
előnyeiről, mert a fejlesztés során az előképzős gyermekek tömegeire gondoltam, nem arra a néhány
apróságra, akinek tanításával jó szerencsém megajándékozott. Azokhoz a
gyermekekhez azonban tanáraikon át vezet az út. Ezért nélkülözhetetlen a velük
való őszinte kapcsolat.
Jó volna
tudnom, mi a sorsa azoknak a fafuviknak, amelyek az
elmúlt év során a kollegákhoz eljutottak? Megtanultak-e rajta annyira játszani,
hogy vonzó bemutatásával a gyerekek kedvét felébresszék iránta? ( Vagy a
fogástáblázat figyelmen kívül hagyásával hamisan játszanak rajta?) Volt- e
bátorság a furulya előképző jól kitaposott útjáról letérni és
mindjárt fuvolával (fafuvival) indulni? És, ha nem,
miért?
A
váltást megkönnyítendő jó néhány hangszert adtam ajándékba, tanul ezeken
valaki? És azokon, melyeket az intézmények vásároltak? Ha pedig nem, annak mi
az oka? (Jó néhányról személyes értesülés révén tudom, hogy némán hevernek.)
Mindezekről
és az egyéb, felmerült problémákról beszélgetni kellene, hogy ami megoldható,
megoldódjon. Annak, aki valami újdonságot akar eljuttatni a célközönséghez,
nélkülözhetetlen szűksége van a visszajelzésekre, hogy azok
felhasználásával az általa fejlesztett eszköz egyre alkalmasabb legyen
kitűzött céljának elérésére.
Én még
abban a korban szocializálódtam, amikor a fuvolások társadalma összetartó közösséget alkotott. Ez a nagy család –belső ellentéteivel együtt- rendszeresen
összegyűlt a Magyar Fuvolás Társaság által szervezett országos fuvolás
találkozókon – Szentendrén, Kecskeméten, Pécsett, Győrött, Békéscsabán,
Debrecenben, stb. – amelyek közös problémáink fórumai voltak. A Társaságnak
rendszeresen megjelent folyóirata, a Fuvolaszó. Számomra ma is az volna a természetes,
hogy a sok száz, alapfokon tanító fuvolatanár együtt gondolkozzék a keze alatt
fejlődő több ezer gyermek oktatásáról. Nem értem az érdektelen
közönyt, amely – például Barbara Gissler- Haase tavalyi hangszer- és kottabemutató előadását
övezte.
Nem
értem az alapfokú fuvolaoktatásra történő felkészítés elhanyagolt
állapotát az ebben a tárgyban illetékes felsőfokú képzésben. (Akinek nem
inge, ne vegye magára!)
Művészképzés
folyik, miközben mindenki –már az egyetem mellett is- tanítással keres pénzt. Didaktika helyett azt
tanulja, hogy a gyerekek oktatása jövedelemszerző tevékenység, amelyet
elsősorban nem a gyermekért és a zenéért, hanem a pénzért végez.
Értetlenül
állok a jelenség előtt, hogy volt egy kiváló, kifejezetten
előképzősök számára összeállított gyűjtemény, – Sipos Antal: Süss fel, nap – amelyet
szinte senki nem ismert és használt.
Ebben,
az atomizálódott világban az éltető, kölcsönös eszmecserére nagy
szűkség volna!
Mindenkinek!
Igazságtalan
volna azt állítani, hogy a közöny általános, vannak néhányan, akik nem foglalkozásból, de hivatásból
tanítanak. Ennek, a néhány kollegának érdeklődése, támogatása bátorít a
gyermekfuvola ügyének folytatásában, de ha ők nem támogatnák a fafuvi-val végzett tanítás ügyét, én akkor is folytatnám,
mert hat évtizedes tanári munkám alapján meg vagyok győződve, hogy a
gyermekeknek szükségük van egy minden szempontból nekik való
kezdő-fuvolára, tehát, amíg erőmből telik, tovább folytatom a
hangszer előállítását és terjesztését. Ahol lehet
hangsúlyozom, hogy ez a fából készült kis hangszer oktatási segédeszköz, egy
olyan zeneoktatási mód szolgálatában, amely Kodály Zoltán által meghatározott
elvek alapjára épül. Bemutató előadásaimban is hangsúlyos helyet kap az
éneklésen alapuló hangszeroktatás módszertana. Gondolkodásom kiindulópontja az
a felismerés, hogy Kodály Tanár úr országában legalapvetőbb zeneoktatási
alapelveit a hangszeres oktatásban teljesen figyelmen kívül hagyják. Már ő
is felpanaszolja, hogy az éneklés kezd kiszorulni a kultúrából, de ez a
folyamat az elmúlt 3 generáció óta végzetes méreteket öltött.
A Kodály
nevével visszaélő, intézményes zeneoktatás ezen a jelenségen nem javított,
sőt: az ő tanításával ellentétes oktatási gyakorlatnak –tisztelet a
kevés kivételnek- több generációra hivatkozó hagyományai vannak. Ezekkel
szembemenni nem könnyű vállalkozás.
Milyen
paradox, hogy ma már szokatlan
újdonságnak számít, ha valaki a közel 100 éve megfogalmazott elvekre
alapozza oktatási módszerét. Minden bizonnyal ez a magyarázata, hogy – például
– a PTE Művészeti Karán a hallgatókhoz nem juttatják el az intézmény által
megrendelt, elfogadott és a kar honlapján megjelent Fuvolaoktatás Módszertan
jegyzetet, amely az abban idézett kodályi alapelvek alkalmazásának módját fejti
ki az alapszintű fuvolaoktatásban.
Belátom,
hogy sokkal több energiát, empátiát, fantáziát és elkötelezett lelkesedést
kíván bepótolni a zeneiskolába érkező gyermek hiányzó
zenei alapjait: megtanítani neki az addigi életéből kimaradt gyermekdal-kincset,
megalapozni zenei hallását, mielőtt megtanítjuk kottából olvasva, gépiesen
fuvolázni. Tudom, látványosabb eredményeket lehet felmutatni azáltal, hogy a
tanuló megtanulja elolvasni és lejátszani a kottát. Elismerem, ez sem kevés, de
bizonyos számítógépes programok ebben a tekintetben sokkal nagyobb
teljesítményre képesek zenei hallás, érzelmek és lélek nélkül.
Meggyőződésem,
hogy a zeneiskolai tanárnak nem elsődleges feladata a hangszerjátékra való
idomítás, hanem a teljes ember gazdagítása, jobbá, nemesebbé, befogadóbbá,
megértőbbé, szerethetőbbé formálása a zene által. Hivatása:
munkálkodni azon csatornák kiépítésén, melyeken át az érzékeny lélek sikeresen
nyilvánulhat meg választott hangszerén.
Kodály
Tanár úr útmutatásaiból én ezt olvasom ki, mint lényeget, és ezek felé, a
fennkölt célok felé igyekszem irányítani kicsi tanulóim első, bizonytalan lépéseit.
Mondd,
Tisztelt Olvasóm, Te is így gondolkozol?
-
Valószínűleg igen. Mert, ha megnyitod az elektronikus Parlando
felületeit, akkor Te nem vagy közömbös. Keserű kifakadásom azokat illetné,
akik ezt nem fogják elolvasni. Ezért választottam írásom címéül a kérdést:
Kihez beszélek?