Muzsikáló asszonysorsok

 

 

Athenaeum, Budapest, 2021.

 

 

Amióta 2020-ban, éppen a Parlandóban[1], ismertettem Finy Petra Bodzaszörp című gyerekkönyvének zenei epizódjait, biztos voltam abban, amit az írónő egy közelmúltbéli beszélgetésünk alkalmával meg is erősített. A zene számára nem egyszerűen szép élet-háttér, nem a 21. Század Kiadóban végzett munka és az írói pálya sormintája, hanem igazi élet-elem.Amelyben nyilván nem csekély szerepe lehetett annak, hogy hét évig zongorázni tanult, s – bármilyen intenzívek, zsúfoltak napjai – mindmáig le-leül kedves hangszere mellé, ha csak néhány percre is.

 

     Ezek után természetes, hogy új, máris komoly sikerű regényében, a Kerti szonátá-ban a sokat szenvedett – legyenek azok a második világháború, az azt hamarosan követő „vörös terror”, vagy éppen a Kádár-korszak szigorúbb, majd protest songok sokaságát termő, már „lágyuló” évei – női főszereplők, de voltaképpen a könyv úgyszólván minden figurája életét a hangok, a klasszikus és populáris művek teszik élhetővé. A cselekmény 1944-től 1987-ig ível, s már a történések nyitánya is a gyógyító hangok irányába mutat.

 

 

 

Finy Petra 

(Budapest1978íróköltő

 

     A nyitó jelenetben, 1987-ben egy még elhanyagoltságában is gyönyörű budai kertben találkozunk az idős ikerpárral, Magdával és Médivel. Miközben mindketten besúgót sejtenek alkalmi kertészükben, Paliban, Magda, az egész életében „mesélő lány” reggeli hátfájását a virágok csak lelki füllel hallható „kerti szonátá”-ja gyógyítgatja: „Közelebb húzódott a virágokhoz. Aztán még közelebb. Igen. Határozottan úgy tetszett, hogy egy különös melódiát susognak. Amelyben egyszerre van szabadság és harc. Bolond kis virágok, megvívtam én már a magam harcát, miről beszéltek, ki vagyok én már csellózva, kampec.” Médi, kettejük közül a tehetséges zongorista nem zenét érez a virágokban, hanem fenyegetést: attól retteg, hogy kertészük, Pali lehallgatókészüléket rejtett ezeknek  szépségeknek a kelyhébe! E riadalommal teli kerti közjáték után visszerepülünk vagy hatvan évet az időben, az ikerlányok gyerekkorába, amelyben az apa korai halálát a napjaikba szövődött dallamok enyhítették: „Zene volt abban, ahogy anyjuk reggel kitárja az ablakot, és hagyja, hogy a napsugarak átfésüljék a haját. Majd ahogy lehajol a dunyhákhoz, párnákhoz, kirázza belőlük az álmokat – csak a rémisztőeket, a szépeket bennük hagyja –, hogy másnap éjjel tovább lehessen őket álmodni… Vajon milyen muzsika bújik meg a mai napban? – morfondírozott magában Médi, figyeljen a staccatókra, kérem, az nem lehet, hogy símogatja a billentyűket, amikor fel kellene őket tépni, egész délután gyakoroltam, tanárnő, beleszakadt a hátam, az kevés, a szíve szakadjon bele. Megvan. Nem zongora, cselló! Sosztakovics második keringője! Hallottam egyszer egy csellós feldolgozását. Tudod, a muzsika tele van hittel, erővel, szine rohan..”

     Hamarosan ismét idősíkváltás és újabb zenei párhuzam következik: miközben az idős Magda szeretettel bontogatja ikerhúga, Médi őszen is gyönyörű, erős szálú haját, Chopin „Forradalmi etűd”-jét véli hallani, nyilván ötvenhatos emlékeik nyomán…

 

Fréderic Chopin:c-moll ,,Forradalmi" Etűd Op.10, No.12 (2:28)

Cziffra György (1921–1994)

 

     Azután a regény számomra legdrámaibb jelenete következik: amikor a zongoraművésznek készülő Médinek mestere, Samu bácsi 1944 végzetes napjaiban, a gettóban, egy terítőn ad „leckét” tehetséges tanítványának, rövid időre visszalépve így , még ezzel a pótmegoldással is, szeretett hivatásába, igazi életébe: „Médi pedig leült Samu bácsi mellé az asztalhoz… és játszott. Samu bácsi pedig »hallgatta« a néma játékot, és ha döccent a billentés, rossz volt a ritmus, korrigált, Médi dúdolta a dallamot, a férfi zümmögte, és abból olyan kórus emelkedett, mintha százezrek énekelnének, százezrek hangja zúgott benne, a halálba hurcoltak kórusa volt kettőjük dala…”

 

     Egészen más regiszterbe lépünk, amikor egy koncepciós perben elítélt, nem-értelmiségi szülőpár gyermeke, a Kádár-idők vége felé lassan ellenállóvá érő Frida, az idős ikrek ifjú barátnője anyja börtönmeséit hallgatja (amelyeket férfiúi változatait én is megismertem, hat évig raboskodó apám krónikáiból!). Szó esik ebben az anyai történetmondásban a kenyérbélből gyúrt szobrocskákról („a remény szörnyetegeiről”, amelyekből nekem is jutott egy nem fehér, hanem  színesre festett Miki-egér!), vagy éppen a férjét gyászoló, fiától megfosztott Rajk Júliáról, aki óriási dal-repertoárjával tartotta rabtársaiban a lelket!

 

 

 

Rajk László és társai újratemetése 1956. október 6-án. Rajk Lászlóné Földi Júlia fiával, ifj. Rajk Lászlóval elöl jobbra.

(Bartal Ferenc  felvétele, MTI)

 

     A regény megrázó befejezésében felcseréldőnek a szerepek: Médi, a muzsikus iker végső altatódalt énekel és közben mesél egész életét végigmesélő, haldokló nővérének, Magdának: „Akkor Magda fölé hajolt… Elénekelte a leggyönyörűbb dalt, ami csak az utolsó szárnyalásról szólhat.” A záró kép egy temetői látogatás, amelyen Médi a rendszerváltozásról mesél halott húgának, remélve, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, nem torkollik da capo al fine! szenvedésekbe. A költészetben is otthonos szerzővel együtt reméljük, hogy ez valóban nem fog bekövetkezni. Elvégre, a sokat bíró asszonyi, emberi erők is végesek. De ott, ahol a Zene jelen van, könnyebb talpon maradni.

 

Dr. habil Petrőczi Éva

József Attila-díjas költő, író, műfordító, irodalomtörténész, publicista, a Károli Gáspár Református Egyetem nyugalmazott egyetemi docense, a Parlando állandó munkatársa.

 




[1] Nagypapa és unoka közös szonátája. Finy Petra, Bodzaszörp. Mesék nagymamákról és nagypapákról, Bogdán Viki illusztrációival (Manó Könyvek, Budapest, 2020) (Petrőczi Éva) (Parlando 2020/6.)