90 ÉVE SZÜLETETT

DÉRY GABRIELLA

(Budafok, 1933. október 12. – Budapest, 2014. március 10.)

Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar opera-énekesnő

Déry Gabriella Melis Györggyel

Déry Gabriella Budafokon született 1933. október 12-én. Énekelni előbb magánúton László Gézától, majd a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában Hoór-Tempis Erzsébettől tanult. Az Operaházban Erkel Hunyadi Lászlójában, Szilágyi Erzsébet szerepében debütált 1958-ban. A sikeres bemutatkozást követően azonnal szerződtette a színház. Pályája kezdetén főként koloratúrszerepeket énekelt, de hamarosan áttért a drámai szoprán szerepkörre, és az Operaház egyik vezető drámai szopránja lett.

Déry Gabriella hosszú pályája során kilenc Verdi-főszerep - Abigél (Nabucco), Violetta (Traviata), Leonora (A trubadúr, A végzet hatalma), Amelia (Amelia), Aida, Erzsébet királyné (Don Carlos), Desdemona (Otello), Alice (Falstaff) - mellett elénekelte a Tosca és a Turandot címszerepét is. Richard Strauss hősnői éppúgy elfértek repertoárján, mint Händel Rodelindája. Vendégszerepelt Európa és Amerika több országában. Visszavonulása előtt karakterszerepeket alakított, melyek közül kiemelkedik a Háry János Császárnéja és az Albert Herring Lady Billowsa. Pályafutásának 40. jubileumát a Bánk bán Gertudisaként ünnepelte - idézi fel közleményében az Operaház.

Déry Gabriella számos elismerésben részesült: 1967-ben Liszt-díjat, 1971-ben Érdemes Művész címet, 1980-ben Kiváló Művész címet, 2005-ben a Magyar Állami Operaház Mesterművésze díjat és Kossuth-díjat kapott. 1990-ben lett az Operaház örökös tagja.

(Forrás: Fidelio/MTI)

MUZSAY ANDRÁS

DÉRY GABRIELLA, AKIT FERENCSIK MÁR EL SEM ENGEDETT

A színpadi szerepek halhatatlanok, ám az ezeket estéről estére életre keltő művészeknek a varázslat múltán hétköznapi halandókká kell válniuk. Déry Gabriellának, az Operaház örökös tagjának se színpadi könny jelent meg a szemében, valahányszor „a Mesti” került szóba. A balettművész-koreográfus férj, Jeszenszky Endre, akit májusban kellett Farkasrétre kísérnie.

Pedig az alkalom, hogy most kérjük beszélgetésre, ünnepi: a Magyar Állami Operaház 125. évadját kezdi, örökös tagja, a Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló Művész címekkel, köztársasági érdemkereszttel is kitüntetett művésznő ötvenéves tagságának jubileumához érkezett, ráadásul születésnapja is most, októberben van.

– Mire emlékszik szívesen a gyermekkorából?

– Például a hatalmas barackokra, amelyeket nagyapám termelt a budafoki Rózsavölgyben, ahol születtem. A hangomat másik nagyapámtól, Déri Jenő operaénekestől örököltem, így hát tanár apám nem volt meglepve, amikor az énekesi pálya felé orientálódtam. De nem ment simán. A belvárosi Angolkisaszszonyok után kereskedelmi iskolában érettségiztem, Závodszky Zoltán biztatására el is kezdtem a Zeneakadémiát, de abba kellett hagyjam, mert családfenntartó lettem. Magán-énektanárom, László Géza a Konzervatóriumot javasolta, mert ott munka mellett is tanulhattam. Az Erzsébet körúti Royal Orfeum helyén működött egy színház, amelyben a Fővárosi Vígszínház operetteket játszott az 1953-as megszűntéig. Itt lettem kórustag, Jeszenszky Endre pedig táncos és balettmesterként dolgozott a színházban; itt szerettünk egymásba, így házasodtunk össze 1954-ben. Állás nélkül maradva alapította meg férjem a Jeszenszky balettiskolát, én pedig Komlóssy Erzsébettel együtt az Operettszínház kórusában folytattam. Így végeztem el öt év alatt a Konzervatóriumot. Abban, hogy az Operához, kerültem nagy szerepe volt Hoór-Tempis Erzsébet énekmesternek. Megtaníttatta velem a La Grange-áriát, és amikor 1957-ben Szilágyi Erzsébet szerepére kerestek valakit, a próbaéneklés után Ferencsik azzal ugrott fel: „Kislány, magát innen nem engedjük el!” Kezdetben két előadásra vettek fel, de Palló Imre megígérte, hogy ha lesz státusz, azonnal szerződtet magánénekesnek. 1958-ban sikerült, a Sába királynője Szulamit szerepébe egy nap alatt ugrottam be – hibátlanul. Bár sose láttam a darabot, Goldmark operáját szerettem, meg is tanultam már a szerepet, de azért az előadáson a súgó végig segített. Ekkor erősödött meg bennem, hogy színpadra születtem.

Déry Gabriella

(hegyvidekujsag.hu)

TELJES LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (18 felvétel)

– Ilyen könnyen tanult szerepet?

– A zenét és a szöveget néhány elolvasás, próba után már tudtam, gondolatban többször végigénekeltem, fejben kidolgoztam a hangokat. Drámai szoprán hangom van koloratúr készséggel, és ez meghatározta, hogy Takács Paula örökébe lépve a legnagyobb drámai szerepeket énekelhettem. A hangom még ma is megmaradt, mert megtanultam egész testtel énekelni, nem csupán pár négyzetcentiméternyi hangszalaggal. Gyötrelmesen gyönyörűséges ez a pálya, csak hát aki jól énekel, annak tönkremegy a lába, annyit kell állni meg térdre esni.

– Kik voltak önre a legnagyobb hatással?

– Lamberto Gardelli és Ferencsik János. Gardellivel hosszan tartó kapcsolatunk a Tell Vilmos Matild szerepével kezdődött, majd folytatódott az Aidával, Trubadúrral, Traviatával, Falstaffal és a Requiemmel. Ő mindig a bel cantót tanította a próbákon, nem tűrte a rosszat. A Traviata Violetta szerepénél először nem rám gondolt, és ezt meg is mondta, aztán meghallgatott számos jelöltet, de elégedetlen volt, így kedvetlenül behívott engem is. Olyan áriát vágtam ki neki, hogy kérte: „bocsásson meg!”, és azt mondta a hangomra: „olyan, mint Tebaldi és Callas keveréke”. Ferencsik egészen más volt, kemény, szigorú, nála nem lehetett téveszteni, mert ordított, ha valaki hibázott. „Menjen, nézze meg, mi van abba a kottába írva!” Igényes és kérlelhetetlen volt, nagyon sokat lehetett tanulni ebből. Hozzá fűz többek között az Iphigenia Taurisban rádiófelvétele, Donna Anna és a Varázsfuvola első dámájának szerepe.

Aida szerepében

(hegyvidekujsag.hu)

– Ön kikre emlékezik legszívesebben a partnerei közül?

– Ilosfalvy Róbert, Simándy József, Melis György, Komlóssy Erzsébet és Tokody Ilona mindenképpen az élre kívánkozik. Szerencsére általában a legjobb szereposztásokban voltam benne. Placido Domingóval akkor énekeltem Toscát, mikor először járt Budapesten. Tito Gobbival is felléptem ebben az operában, Boris Christoff al meg a Don Carlosban. Partnerem volt Carlo Bergonzi, Nyikolaj Gyurov, Nikola Nikolov, Giuseppe Aragall, Kónya Sándor, Jelena Obrazcova is. Ezeknek az embereknek már a tekintete is inspirál, nem csupán az, ahogy énekelnek. A drámai előadókészséget fontosnak tartom minden értelemben. Pár éve rám osztották Szarka néni szerepét a Köpenyben. Ez a szerep nem az énekesnők álma, mert rövid, de nehéz. Kitaláltam, hogy ne elesett öregasszony, hanem kivénhedt párizsi kokott legyen, még egy táncfélét is kreáltam, hatalmas sikere lett. Nagyon szerettem a Richard Strauss-szerepeimet: a Tábornagynét, Ariadnét, Salomét, amelyhez a Hét fátyol táncot férjem koreografálta nekem. Heródiásként még nemrég is felléptem a darabban. Nagy szerepem volt Turandot, amelyet több mint százszor énekeltem. Életem fontos állomásai a Brankovics György Mara szerepe, Händel Rodalindája, Abigél (Nabucco), Amélia (Álarcosbál) Desdemona (Othello), Leonóra (A végzet hatalma), Santuzza (Parasztbecsület), Jaroszlavna (Igor herceg) és Lady (Albert Herring). Negyvenéves operaházi jubileumomat a Bánk bán Gertrúdjával ünnepeltem. Nem szabad kihagyni a nagy oratórikus műveket sem, mint Beethoven IX. szimfóniája, Verdi Requiemje, a Johanna a máglyán, a Budavári Te Deum vagy a Hunyadi Hősi ének.

– Máig sem szakadt el az Operaháztól. Hogyan élte meg a változásokat?

– Nézze, tizenkét direktort „pusztítottam el”, de még ma is templomnak tekintem ezt az épületet. Sérelmek voltak és lesznek is, de engem ötven év köt ide. Komolyan vettem a pályát. Ha este énekeltem, fél hatkor már benn voltam az öltözőben, beéneklés nélkül még egy próbára se mertem volna beesni. 1990-ben örökös tagnak választottak, tizenketten vagyunk ilyenek, és kinevezett művészmester vagyok. Oberfrank Géza vetette fel, hogy tanítsak, így énekmester is lettem. Olyan énekesek járnak hozzám, akik önként, néha tanácsra, segítséget várnak szerepeik megformálásához. Nem csupán a hangot, az egész testet, tartást is figyelem. Kontroll egész életében kell egy énekesnek. Aki megérti és szereti a jót, azt szívesen tanítom.

– Kit tekint a maga „örökösének”?

– Talán Lukács Gyöngyit. Nem könnyű a maiaknak: az Erkel Színházat bezárták, kisebb a repertoár, jóval kevesebb a fellépési lehetőség. Nekem még megadatott szezononként három-négy bemutató, és ötvenhatvan nehéz este, szerencsémre strapabíró vagyok. Ma, aki évente tíz-tizenkét estén fellép, már örülhet. Pedig ezt a pályát gyakorolni kell.

– Hogyan telnek a napjai itt, Orbánhegyen? Hallgat zenét? Mivel tölti a szabad idejét?

– A párommal ezt a házat 1965-ben építettük; Budát amúgy is imádom. Régebben hobbim volt a kert itt is, és Hévízen, a nyaralónknál, de ma már nem tudok guggolni. A Kútvölgyibe járok kezeltetni magam. A Hegyvidéket is onnan hozom el, ha elfelejtik bedobni. Érdekelnek a hírek, szeretek olvasni, most a világ nagy városairól olvasgatok könyveket. Zene ritkán szól nálam, mert másokkal szemben nagyon kritikus vagyok, magamat meg egyáltalán nem szeretem hallgatni. A férjem is csak magában hallgathatta a lemezeimet, nézhette videofelvételeimet. Nagyon hiányzik! Ötvennégy év szerelem volt… A régi kollégákkal telefonon szoktuk megbeszélni a gondjainkat. Rendszeresen járok vásárolni, autót is vezetek, imádom a kutyáimat, és mostanában laptoppal könyvet írok arról, hogyan jut el az ember a barackfa illata alól a Turandot mesevilágáig…

(Hegyvidék, 2008. 20. szám)

II.

KÖRBER TIVADAR

Gyula, 1933. július 13. – Budapest, 2021. augusztus 4.

Körber Tivadar karnagy, középiskolai ének-zenetanár, a Parlando Szerkesztő Bizottságának hosszú időn keresztül aktívan tevékenykedő tagja

Tanulmányait 1955 és 1960 között a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte a középiskolai énektanár- és karvezetőképző szakon. Mestere volt többek között Vásárhelyi Zoltán és dr. Szőnyi Erzsébet. 1960-tól 1968-ig a kecskeméti Kodály Zoltán Zeneiskola és Gimnáziumban tanított, majd hat éven át a kecskeméti Állami Zeneiskola igazgatója volt. 1974-től 1978-ig a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanulmányi Osztályát vezette, majd 1978-tól nyugdíjba vonulásáig a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában tanított. Cikkei, tanulmányai a PARLANDO-n kívül a Petőfi Népe, a Forrás, a KÓTA, az Új Ember és a Muzsika hasábjain jelentek meg, de időről időre beszámolói is elhangzottak a Magyar Rádió Új Zenei Újságjában is. Zeneirodalom I-II. c., tankönyvét a Műszaki Kiadó jelentette meg 2000-ben a zeneművészeti szakközépiskolák tanulói számára. A könyv fülszövege szerint „ez a könyv tankönyvnek készült ugyan, de minden zenekedvelő felnőtt is haszonnal forgathatja.” Körber Tivadar évtizedeken keresztül vezette a Filharmónia ifjúsági és felnőtt koncertjeit országszerte. Bevezető előadásait is mindig ez a bölcs kettősség jellemezte.

KÖRBER TIVADAR

FELÉBRESZTENI A TANULÓK ÉRDEKLŐDÉSÉT

(RÉSZLET)

Arról fogok beszélni, ami az én meggyőződésem, az én tapasztalatom, hiszen idestova húsz éve tanítom ezen a szinten a tárgyat, és már régebbi pedagógiai működésem során is foglalkoztam hasonló tevékenységgel. Nemrégiben felkérést kaptam, hogy készítsek tervezetet a szakközépiskolai zeneirodalom tanításáról, ebből itt egy pár mondatot föl is olvasok, mert – úgy gondolom – sikerült elég világosan megfogalmaznom elképzeléseimet. Mivelhogy célkitűzése szerint előadásom vitaindítónak van szánva, nagyon remélem, hogy a kollégák majd bőségesen hozzá fognak szólni, kiegészítik mondandómat, esetleg ellentmondanak, vagy legalábbis más oldalról is megvilágítják azt, amiről ez a beszélgetés szól

Azzal kezdem, hogy véleményem és meggyőződésem szerint a zeneirodalom tanítása során szakközépiskolában az egyes művek alapos megismerésén keresztül kell a tanulóknak bepillantást nyerniük a különböző zenetörténeti korszakokba, stílusokba, zeneszerzői életművekbe, műfajok, formák világába. Tehát ebben különbözik alapvetően a zenetörténet tanításától, ahol átfogóbb teljességre kell törekedni, itt viszont egy-egy mű az, amelyen keresztül a növendék a dolog lényegét meg kell, hogy tapasztalja, tehát az egyesből haladva az általánosabb, szélesebb összefüggések felé. „A zeneirodalom órák középpontjában a kort, a stílust, a zeneszerzői életművet reprezentáló műalkotások lehetőlgminél teljesebb, alaposabb megismerése, figyelmes meghallgatása áll.” Hangsúlyozni szeretném, hogy lehetőleg teljes művekre gondolok. „Egyéb adatok, lexikális ismeretek közlése és követelése csak annyiban szükséges, amennyiben az adott jelenség, a konkrét zenemű megismerése, az összefüggések megismerése szempontjából indokolt.” Ez nálam a gyakorlatban azt jelenti, hogy amikor egy-egy művel foglalkozni kezdünk felírom a táblára – természetesen – a zeneszerző nevét, születési-halálozási évszámát, a műnek a pontos címét, opusz-, Köchel-jegyzék stb. számát, az egyes tételeknek a tempó-, illetve karakterjelzéseit, hangnemét, metrumát. De a lényeg nem az, hogy a gyerek ezt betéve tudja. Hanem hogy azt tapasztalja meg az óra során, milyen az a mű. Mennyiben reprezentálja a kort, mennyiben fejeződnek ki benne annak a kornak, annak a zeneszerzőnek, annak az egész akkori világnak a jellegzetességei — ugyanakkor mennyiben egyedi alkotás, mennyire csak arra a műre jellemző mindaz, ami benne megszólal. „A zeneirodalom megismertetése során szükségtelen és lehetetlen teljességre törekedni, az ismeretek átadása során mindig az egyes műalkotásból kiindulva kell a kor, a stílus, a műfaj általános jellemzőit megközelíteni. A tanár feladata, hogy a rendelkezésre álló hatalmas anyagból a fent leírt követelményeknek, egyszersmind az adott osztályok befogadó képességének megfelelő konkrét műveket kiválogassa, ügyelve az idő megszabta keretekre és a helyes arányokra.” Igen, van egy nagy úr, és ez az idő. Úgy is, hogy az óra ideje korlátozott és azt nem lehet túllépni, másrészt meg a tanév is eléggé rövid. És mindig számítani kell arra is, hogy elmarad egy-egy óra, közbejön valami, és akkor már felborulnak az arányok.

A másik probléma pedig az, hogy a szakközépiskolába tizennégy-tizenötéves gyerekek jönnek, nagyon különböző helyekről – legalábbis Budapesten különböző zeneiskolákból, sőt a fővároson kívülről is – különböző felkészültséggel, különböző szintű ismeretanyaggal, élményekkel, tájékozottsággal, és akkor egyszerre rájuk zúdítunk egy csomó új ismeretet. A tanárnak nagyon óvatosnak kell lennie, hogy pontos és lényeges ismereteket közöljön, és annyit, amennyit a gyerek valóban meg tud emészteni. Ez persze minden osztályre érvényes, de különösen az elsőre, ahol a legkisebbek a gyerekek, legkevésbé érettek még szellemileg, most léptek be az új iskolába — és akkor jönnek az új ismeretek. Mondjuk, lehet, hogy semmit se hallottak még arról, mi a polifónia, és ha hallottak is róla, nem biztos, hogy tudják, mi az. És akkor be kell mutatni nekik olyan műveket, amelyeken keresztül nemcsak verbálisan tanulják meg, hanem érzékelik is, mi a különbség a homofon és a polifon szerkesztés között. Ez csak egyetlen példa, sorolhatnám tovább, mi mindent kell még egy év alatt megtanítani nekik. Aztán mire a negyedik osztályba eljutnak, már jóval többet tudnak, sokkal több szakmai tapasztalatuk van, esetleg a lelkesedésük viszont alábbhagy már, mert akkor arra koncentrálnak, hogy érettségi, felvételi vizsga. És akkor úgy gondolják, hogy szelektálni kell: mi az, amivel többet kell foglalkozniuk és mi az, amivel lehet kevesebbet. De mindenesetre tárgyszerűen többet tudnak, mint kezdetben.

Hogyan osztjuk be az anyagot? Először is nagyon szép lenne az, ami elhangzott egynéhányszor, hogy kitekintés a távoli világrészek zenéjére, de azt hiszem, szakközépiskolában nemigen valósítható meg. Egyrészt az időhiány miatt, és nem azért, mintha valamiféle európai gőggel lenéznénk a többieket. Meg aztán a praxisban – legalábbis középiskolai fokon – mégiscsak az európai zenével találkoznak, azzal foglalkoznak. Én ezzel úgy vagyok, hogy akit érdekelni fog majd másfajta zene is, annak bőven lesz alkalma megismerni, foglalkozni vele.

A régebbi tantervben, amelynek a kidolgozásában is részt vettem, úgy kezdődött a tananyag, hogy első év: bécsi klasszikus zene. Én már akkor sem nagyon értettem, miért valahol a közepén kezdjük történetileg, de megmagyarázták nekem, hogy a bécsi klasszikus zene olyan világos, olyan áttekinthető, olyan szimmetrikus, könnyebben fölfogható a gyerek számára. Később én ettől eltértem, már régen nem úgy tanítok, ahogy azt annak idején leírtuk, többek között azért, mert nem szeretném, ha úgy tűnne föl a gyerek előtt, mint hogyha a bécsi klasszika lenne a zene középpontja és minden ahhoz viszonyítva léteznék. (Van egy olyan kifejezés, hogy „preklasszikus”, én ezt nagyon nem szeretem, mert nem mond semmit ez a fogalom, pláne amikor Bachra vagy Vivaldira is ezt mondják. Miért preklasszikus? Hát akkor preklasszikus Palestrina is, meg minden, ami a tizennyolcadik század előtt volt?)

Kezdjük hát valahol előbb! Mondjuk a barokk korszaknál. De ki legyen az első? Nyilván nem lehet Bach-hal kezdeni, mert már az ő zenéjének is voltak előzményei, és akármennyire megyünk az időben vissza, mindig voltak előzmények. Végülis arra a meggyőződésre jutottam, hogy kezdjük el ott, ahonnan az európai műzene eredt, tehát a középkorban. Itt jön újra az időprobléma, miszerint egy borzasztó hosszú korszakot kell az első osztályban áttekinteni. Eléggé kárhozatos módon mindeddig ezt csak úgy tudtam megoldani, hogy ezeket az évszázadokat nagy lépésekben tekintettük át, hogy mégis legyen fogalma a gyereknek arról, mi a gregorián, meg hogyan is született meg a többszólamúság, meg hogy a németalföldi mesterek miket csináltak, meg azért egy kicsit kóstoljunk bele a madrigálok világába is. Azután jöhet Palestrina, Lasso, majd mindezek után a barokk. Az utóbbi években sikerül elérnem, hogy első osztályban a második félév már a nagy későbarokk mesterekre volt fordítható szinte teljes egészében, és ott Vivaldi, de főleg Händel és Bach zenéjével valamivel alaposabban tudtunk foglalkozni. Alkalom nyílik így arra is, hogy egy Bach-passiót vagy egy Händel-oratóriumot teljes egészében meghallgassunk (persze nem egy óra keretén belül). Nagyon fontosnak tartom, hogy ilyen műveket ne csak kiragadott részletekben, hanem teljes egészében bemutassak.

A második év a bécsi klasszikáé, vagyis a három nagy alkotóé, de előtte foglalkozunk egy kicsit a szónak szorosabb értelmében vett „preklasszikusokkal”, tehát a közvetlen előzményekkel: a Bach-fiúkkal, Gluck-kal, Pergolesivel, még a mannheimiakkal is (bár az ő műveikből kevés jó felvétel található itt Magyarországon). Azután tényleg ott a lehetőség, hogy Haydn, Mozart és Beethoven művészetét sokoldalúbban, alaposabban és jobban elmélyülve megismerjük. Például egy Mozart-operának a meghallgatása, bemutatása – azt hiszem – mindenképpen fontos, és amellett még nagyon élvezetes is.

Nos, a harmadik aztán megint egy nehéz év. Akkor – a romantikában – szerteágaznak a stílusok és nagyon sok zeneszerző van. Kire egy óra jut, kire kettő, kire három, és ez nem értékrend szerint alakul így, ezt meg is mondom a gyerekeknek. Hanem – mondjuk – van olyan zeneszerző, akit lehet egy órában tárgyalni, de már például Wagnert aligha lehetne — akkor hát mit csináljon az ember? Kompromisszumra kényszerül, mert hiszen egy felvonásnyi is alig fér bele egy órába, tehát muszáj ezt bizonyos rövidítésekkel, válogatásokkal megoldani, ami nem éppen ildomos dolog, a szerző is nyilván tiltakozna ellene.

Így eljutunk azt a századfordulóig, majd a huszadik század zenéje az utolsó év anyaga. Itt is persze elsősorban a legnagyobbak, akik már századunk klasszikusainak számítanak. Joggal vethetné valaki a szememre, hogy – úgy látszik – bort iszom és vizet prédikálok, mert évekkel ezelőtt én voltam az, aki a Parlando-ba cikket írtam arról, hogy a kortárs zene tanítása mennyire fontos és nélkülözhetetlen, és sajnos pont ez az a korszak amire nagyon kevés idő szokott maradni. Az, hogy mindennel megismertessük az osztályokat, ami manapság a zene világában van, természetesen reménytelen, de egy-egy művet legalább a legközelebbi múltból is igyekszem bemutatni. Tudvalevően a negyedik év rövidebb is, hamarabb véget ér a tanítás.

Nagy vonalakban körülbelül így épül fel az anyag. Szokott lenni a tantervekben egy olyan fejezet, hogy követelmények. Mik a követelmények? Szerintem a legfőbb követelmény – ezt már Ittzés kolléga is pedzette –: felébreszteni a tanulók érdeklődését. Rögtön az első órán hangsúlyozni szoktam: abból, hogy itt az órán zeneirodalommal foglalkozunki, nem következik, hogy ezzel ti megismeritek a zeneirodalmat, hiszen ez csak futó bepillantás ebbe a kimeríthetetlenül gazdag világba. A többi aztán rátok van bízva. Ha azt látom, hogy a gyerekek érdeklődése megmozdul, az már nagy eredmény és sikerélmény, azt hiszem minden tanáranak.

Még egy pár dolgot szeretnék elmondani. Az is célja véleményem szerint a zeneirodalom tanításának, hogy megtanítsuk a gyerekeket beszélni a zenéről. Tehát, hogy amit ismernek, azt szavakkal is ki tudják fejezni A tanulók egy része maga is pedagógus lesz, kell hát, hogy majd a tanítványaiknak tovább tudják adni, lehetőleg világosan és értelmesen, amit a zenéről tudnak. Megkövetelem például a dolgozatokban, hogy pontosan fogalmazzanak, ne vázlatot írjanak, ne címszavakat, ne adatok halmazát, ne felsorolást, hanem amit tudnak – ha sokat, ha keveset – fogalmazzák meg szépen, értelmesen, világosan és magyarul.

Tudnék sokat idézni a dolgozatokból, hogy mi mindent félre tudnak érteni, de ezek közül csak egy példát szeretnék elmondani. Kodályról említettem az órán, hogy nem volt hangszeres előadóművész, játszott ugyan több hangszeren is, de nem közönség előtt, nem pódiumon, néha vezényelte a saját műveit, de ez sem volt igazából jellemző. Mire az egyik dolgozatban a következőt olvasom: „Kodály sok hangszeren tudott játszani, de nem volt előadóművész, karmester volt, de rosszult vezényelt”! Levonható ebből a tanulság, hogy nekem magamnak is nagyon kell vigyáznom, hogy amikor egy zeneszerzőről, egy műről, vagy bármiféle jelenségről beszélek, mindig a lényeg kerüljön a középpontba, és az maradjon meg a tanulókban, ne a különféle mellékes dolgok, amikről persze szintén szó lehetett az órán, de aztán a gyerekekben esetleg csak ez marad meg, mert ezt tartják érdekesnek, és aztán ilyen torz módon reprodukálják a hallottakat.

III.

KOMLÓSSY ERZSÉBET

(Salgóbánya, 1933. július 9. – Budapest, 2014. április 22.)

Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas operaénekes-tanár

Tanulmányait a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola ének szakán végezte 1950 és 1955 között, László Géza növendékeként. 1955 és 1958 között a Szegedi Nemzeti Színház, 1958-tól 1988-ig a Magyar Állami Operaház magánénekese, 1988-tól ugyanott énekmester. 1991 óta a Magyar Állami Operaház örökös tagja. Főbb szerepei: Orfeusz, Azucena (A trubadúr), Ulrica (Az álarcosbál), Amneris (Aida), Carmen, Delila (Sámson és Delila), Márfa (Hovanscsina), Gertrudis (Bánk bán), Örzse (Háry János), Háziasszony (Székely fonó), Anya (Vérnász), Gertrúd (Hamlet). Liszt- és Kossuth-díjas, Érdemes Művész.

BARTÓK GERGELY

„Te túl rózsám…” - Hódolat Komlóssy Erzsébetnek - Parlando

(2019/3.)

IV.

SÁNDOR JÁNOS

(Budapest, 1933. június 7. – Victoria, 2010. május 14.)

Karmester. Működésének fontos része volt az ifjúsági zenekarok létrehozása, nevelése. Irányitotta idején vált hivatásos együttessé a Győri Filharmonikus Zenekar.

1948 és 1952 között az Állami Zenekonzervatórium ütőhangszer szakán Roubal Rezső és Schwarz Oszkár növendéke volt. Még a végzés előtt, 1951-ben a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának timpanistája (később első timpanistája) lett. Ezzel párhuzamosan, 1952 és ’59 között elvégezte a Zeneakadémia karvezetés szakát (Vásárhelyi Zoltán) és karmesterképzőjét (Kórodi András, Somogyi László). 1960–61-ben Sergiu Celibidachénál további dirigensi tanulmányokat folytatott a sienai Accademia Chigianán. 1961-ben megvált a rádió együttesétől, és a győri zenekarnál, valamint a Pécsi Nemzeti Színházban megkezdődött karmesteri pályafutása. Az operatagozat mellett a Pécsi Balett előadásainak is zenei vezetője volt 1964-ig. 1967-től a Győri Filharmonikus Zenekar zeneigazgatója, ami a következő évben lett hivatásos orkeszterré. Az irányítást 1975-ben átadta Jancsovics Antalnak, és a budapesti Operához szerződött balettkarmesternek. 1986 és ’89 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola zenei tanszékének vezetője volt.

Az 1960-as években alapító tagja volt a Jeunesses Musicales (Ifjú Zenebarátok) magyarországi klubhálózatának. Pécsett ifjúsági nyári táborokat szervezett, de vendégkarmester volt a kanadai, svájci, skóciai társszervezetek rendezvényein is. 1974-től tizenöt éven át a gálaestek irányítója volt a banffi Kanadai Ifjúsági Zenekarok Fesztiváljának. 1989-ben Budapesti Multisinfonietta néven alakított együttest.

1991-ben áttelepült a kanadai Victoriába, de hazai kapcsolatai nem szakadtak meg. Vezényelte a victoriai, edmontoni, a CBC vancouveri zenekarát, egy San Diegó-i együttest. 1995-től a University of Victoria „artist-in-residence”-e, zeneigazgatója, az egyetemi zenekar karmestere. 1996-tól haláláig a Greater Victoria Youth Orchestra zeneigazgatója volt. Itt is komoly eredményeket ért el az együttes nevelésében, színvonalának emelésében.

TELJES LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (21 felvétel)

℗ 1999 HUNGAROTON RECORDS LTD.

Az ifjúsághoz - nyitány (1953)

Sárközy István: Az ifjúsághoz-nyitány (1953)
℗ 1963 HUNGAROTON RECORDS LTD.

SZATMÁRINÉ LECHNITZKY ERZSÉBET

(1933–2020)

zongoraművész-tanár, a Józsefvárosi Zeneiskola egykori igazgatója

Lechnitzky Erzsébet Jolsván (Szlovákia) született 1933. január 9-én. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán dr. Dániel Ernő és Wehner Tibor zongoraművészek voltak a mesterei. 1956-ban lett a Fővárosi Zeneiskola Szervezet tanára, majd az 1968-as decentralizációt követően a Fővárosi VIII. kerületi „Vándor Sándor” Zeneiskola / új nevén: Józsefvárosi Zeneiskola AMI előbb igazgatóhelyettese, majd a művészetoktatási intézmény megbecsült igazgatója lett 1975 és 1985 között. Ezt követően címzetes igazgatóként tovább dolgozott egykori szeretett munkahelyén zongoratanár-korrepetitorként.

Azok közé a művésztanárok közé tartozott, akit az Országos Filharmónia is nagyon szívesen foglalkoztatott. Kamarakoncertjei hegedűművész-tanár férjével, Szatmári Lászlóval évtizedeken keresztül jelentettek élményt országszerte. Zongorakísérőként is mindig mintaszerűen látta el feladatát.

Lechnitzky Erzsébet férjével, Szatmári Lászlóval a Zeneakadémia főbejáratánál gyémántdiplomájuk átvétele után (2019)

Kettőjük szervesen összefonódó magánéleti és szakmai kapcsolata jól érzékelhetően jelenik meg Solymosi-Tari Emőke 2005-ben a Parlando részére készült SZÍVVEL-LÉLEKKEL, SZERETETTEL I-II. C. INTERJÚJÁBAN:

Első rész

Második rész

(Parlando 2005/3. és 4. szám)

Szatmári Lászlóné Lehnitzky Erzsébet és Szatmári László a zenetanítás és a szerteágazó figyelmet igénylő iskolavezetői munkájuk során mindig aktív résztevői maradtak zenei életünknek. Jól példázza ezt az alábbi felvétel, amely a Régi Zeneakadémián készült a Józsefvárosi Zeneiskola művésztanári hangversenyén, a Régi Zeneakadémián 1987. május 11-én:

J. BRAHMS: A-DÚR SZONÁTA HEGEDŰRE ÉS ZONGORÁRA, OP. 100

https://www.youtube.com/watch?v=ioZV7rULSuM (15:3

VI.

SZŐNYI OLGA

Szőnyi Olga, Russayné

(Budapest, 1933. július 2. – Budapest, 2013. január 22.)

operaénekes

Budapesten született 1933. július 2-án. Tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének szakán Varga Pál, illetve Sipos Jenő növendékeként végezte. 1952-től a Magyar Állami Operaház tagja, 1956 és 1979 között magánénekese. 1962-től 1965-ig a Kölni Opera állandó vendége, vendégszerepelt továbbá Londonban, Montrealban, Bostonban, Chicagóban, New Yorkban. 1979-től a bécsi Staatsoper állandó vendége, 1996 óta a Magyar Állami Operaház örökös tagja. Főbb szerepei: Leonóra (Fidelio), Eboli (Don Carlos), Amneris (Aida), Carmen, Vénusz (Tannhäuser), Brangäne (Trisztán és Izolda), Brünnhilde (A Rajna kincse), Sába királynője, Octavian (A Rózsalovag), Komponista (Ariadné Naxosban), Judit (A kékszakállú herceg vára). Liszt Ferenc -díjas, érdemes művész, a Magyar Állami Operaház örökös tagja.

Erkel: Bánk bán - Gertrudis és Bánk duettje (Szőnyi Olga, Simándy József) (11:52)

Verdi: Don Carlos - Eboli áriája - Szőnyi Olga (4:27)

Offenbach: Les contes d'Hoffmann - Barcarolle (Gabriella Déry, Olga Szőnyi) (2:50)

Szerepei:

● Bartók: A kékszakállú herceg vára – Judit

● Beethoven: Fidelio – Leonore

● Alban Berg: Lulu – Geschwitz grófnő

● Bizet: Carmen – címszerep

● Borogyin: Igor herceg – Polovec lány

● Gottfried von Einem: Ármány és szerelem – Lady Milford (már az ősbemutatón is)

● Erkel: Hunyadi László – Hunyadi Mátyás

● Goldmark: Sába királynője – címszerep

● Hajdú Mihály: Kádár Kata – címszerep

● Humperdinck: Jancsi és Juliska – Jancsi

● Mascagni: Parasztbecsület – Lola

● Muszorgszkij: Borisz Godunov – Marina Mniszek

● Offenbach: Hoffmann meséi – Miklós

● Poldini Ede: Farsangi lakodalom – A grófnő

● Ránki György: Az ember tragédiája – Cluvia; Éva anyja (már az ősbemutatón is)

● Rossini: A török Itáliában – Zaira

● Richard Strauss: Salome – Heródiás

● Richard Strauss: A rózsalovag – Octavian

● Richard strauss: Ariadne Naxos szigetén – Komponista

● Verdi: A trubadur – Inez

● Verdi: Rigoletto – Giovanna

● Verdi: Aida – Amneris

● Verdi: Don Carlos – eboli hercegnő

● Wagner: Tannhäuser – Vénusz

● Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok – Magdalene

● Wagner: A Rajna kincse – Fricka

● Wagner: Trisztán és Izolda – Brangäne