Fiatalok és idősek között...

Feuer Mária beszélgetése ANDOR Évával[1]

Feuer Mária Andor Éva

– A fiatal énekesnő nyolc éve az Operaház tagja, s azóta körülbelül harminc szerepet énekelt. A kritika mindig hajlékony muzikalitását, kulturált éneklését dicséri. Repertoárja igen változatos, s azt mutatja, hogy a legkülönfélébb stílusokban otthonos Pályájának gyors felfelé ívelésére jellemző, hogy az 1965-ben megjelent Zenei Lexikon még éppen csak személyi adatait közli, Gyors kiugrásának jelentőségét elmélyíti, hogy hangfaja, a lírai szoprán nem tartozik a „hiánycikkek” közé...

– Tiltakozással kell kezdenem. Főiskolás koromban én is mindig azt hallottam: nehéz dolgom lesz, mert a lírai szopránokkal „Dunát lehet rekeszteni”. Aztán bebizonyosodott, hogy ez tévedés, pontosabban: több lírai szopránra van a szín-háznak szüksége, mint amennyi rendelkezésére áll. Gondolja csak végig a repertoárt! Nekem egyébként szerencsém volt: egymás után kaptam a nagy és szép szerepeket. Az igazgatóság tudatosan épít fiatal művészeire. Azelőtt jónéhány esztendeig csak mellékszerepekhez jutottak az ösztöndíjas, vagy újonnan szerződtetett tagok; a mai középgeneráció sokat mesélhetne arról, milyen lassan és nehezen tudta felküzdeni magát.

– S ennek következtében meglehetősen kiéleződtek az Operaházban a generációs problémák. Tudom, hogy ez kényes kérdés, de úgy érzem, harminc nagy szereppel a háta mögött higgadtabban foglalhat állást a főiskoláról nemrégiben kikerült és a tekintélyes múlttal rendelkező művészek között.

– A „fiatalítási politika” eredményeként én már csakugyan nem tartozom a legfiatalabbak közé, akármilyen komikusan hangzik is ez. Ugyanezt a politikát jelzi, hogy az utánam bekerült énekesek egy része két-három év alatt már hasonlóan sok szerepet kapott. Talán természetes, hogy néhány idősebb művészben felébred a féltékenység, s ilyenkor elfelejti, hogy saját ifjúkorában még erősebb volt a generációs harc.

– Úgy találja tehát, hogy a kérdés nem mai keletű?

– Igen, bár a vezetőség nagyon határozottan épít a fiatalokra, s ez élesebben veti fel az örök problémát. Én azt hiszem, a vitában mindkét tábort meg kell érteni. Az idősebbeket is, akik között igen nagy művészek vannak, és a fiatalokat is, akik természetesen örömmel élnek lehetőségeikkel. Nincs igaza viszont annak az ifjú énekesnek, aki fennhéjázóan viselkedik, csupán azért, mert hirtelen főszerepet kapott s így máris egyenrangúnak képzeli magát a párhuzamos garnitúrában éneklő – sokkal tapasztaltabb, érettebb – művésztársával. Másfelől: hogyan szerezzen magának tekintélyt az idősebb kolléga, ha nem mélyed el szerepében, ha rutinjára épít, ha nem sugárzik magatartásából az a felelősség, amely egy Báthy Annát, Székely Mihályt vagy Osváth Júliát jellemzett? Természetesen nem szabad általánosítani, kivételek itt is, ott is akadnak.

– Elég gyakori az a kifogás, hogy a fiatalok túlságosan sok feladatot vállalnak, s ezzel saját jövőjüket veszélyeztetik. Mi erről a véleménye?

– Minden színházi vezetőség gyors eredményekre törekszik és mutatós sikerekre vágyik – ez természetes. S mivel mostanában számosan kerülnek ki a főiskoláról feltűnően szép hangú, nagyon tehetséges énekesek, magától értetődik, hogy a mi igazgatóságunk rájuk épít. Az énekesek pedig igen nehezen tudnak ellenállni a kísértésnek. S miért is tennék? Nem tudom, hogy akik ezt kifogásolják, saját maguk hogyan viselkedtek volna hasonló szituációban? Szerintem a vállalás határait az önismeretnek, a képességek becsületes felmérésének kell megszabnia: a lehetőségekkel élni kell, de a hangi adottságokkal nem szabad visszaélni.

– Lehet-e, illik-e visszaadni olyan szerepet, amelyről úgy érzi, meghaladja erejét, illetve más alkatra való?

– Természetesen. S bár a rendező és a karmester igyekszik meggyőzni az énekest, végül is ő dönt arról, hogy mit vállal. Az Operaház kilencven művésze közül amúgyis körülbelül húszan-huszonöten hordják az állandó terheket, mert a vezetőség ítélete szerint ők alkalmasak rá. A „vállalás”, a sok lehetőség, nemcsak irigylésre méltó alkalmat, hanem igen sok munkát is jelent. Ebből pedig a fiatalok, „öregek” egyaránt kiveszik a részüket. Melis György, Simándy József, vagy Házy Erzsébet sokkal többet dolgozik, mint jónéhány irigyelt fiatal. Persze ez nem jelenti azt, hogy az ifjú tehetségekre nem hárulnak nagy terhek, s a vezetőségnek talán érdemes lenne elgondolkoznia azon is, hogy továbbképzésüket, fejlődésüket miképpen biztosíthatná, hiszen a legszebb hang is tönkremegy, ha rosszul bánnak vele.

– Az állandó fellépések mellett hogyan jut idő az új szerepek megtanulására, van-e lehetőség arra, hogy a fiatal művész megismerkedjék a darab légkörével, művészi mondanivalójával?

– Kérdésében benne volt a kételkedő felelet. Csakugyan, annak a bizonyos húsz-huszonöt művésznek alig jut ideje tanulásra. Talán megkönnyítené a dolgunkat, ha előre tudnánk soron következő feladatainkat – így aztán elő-elővehetnénk a művet, foglalkozhatnánk vele. Sajnos, erre ritkán akad példa. Ám a vezetőség mentségére hozzá kell tennem, hogy az Operaház és az Erkel Színház üzemeltetése, a nagy repertoár lehetetlenné teszi az igazán elmélyült munkát, s ezen csak az segíthetne, ha a két színház különválna. Csakugyan: miért ne lehetne állami kezelésben két különálló társulatot szervezni? Igaz, hogy a jó erők megoszlanának, de a gazdasági élet mintájára kialakulhatna valamiféle egészséges versengés, s a hajszolt munkatempó is csökkenne. Azt hiszem, a közönség szívesen fogadná a konkurenciát, az eltérő művészi célkitűzéseket és főleg az alaposan előkészített produkciókat.

– A Rodelinda operai premierje ismét felvetette az oratóriuméneklés szükségességét. Véleménye szerint ennek a hiánya is a túlterhelés számlájára írandó?

– Részben igen. A főiskola éppen hogy az alapokat rakja le az oratórium-éneklés területén, s a fiatal operaházi művész ambícióján, felelősségérzetén múlik, hogy a továbbiakban mennyire mélyed el benne. Talán nem hibáztatható, elsősorban napi munkájának akar becsülettel eleget tenni, de meggyőződésem, hogy igazán jó produkció csak muzikalitással, zenei kultúrával érhető el. Ennek pedig elengedhetetlen bázisa a dal- és oratórium éneklés. Azt hiszem, elégedett lehetek és szerencsésnek mondhatom magam: nemcsak operai pályafutásom sima, hanem a hangversenypódiumon is a legnagyobb karmesterektől tanulhatom meg a formálást, a zenei mondanivaló lényegét.

ÖRÖKÖS TAGOK: ANDOR ÉVA (3:01

Nagy énekesek és halhatatlanok: Ilyen Andor Éva is, a Magyar Állami Operaház örökös tagja. Pályája gyerekkorától kezdve nyílegyenesen ívelt felfelé, sikerre volt ítélve. A művésznő életéről állandó szakértőnk, az Opera fő emléktárosa, Karczag Márton mesél.

(Opera Café, 2018. 04. 22. - M5)

VÁLOGATÁS ANDOR ÉVA EMLÉKÉRE A PARLANDO KORÁBBI SZÁMAIBAN MEGJELENT ÍRÁSOKBÓL

85 ÉVE SZÜLETETT és 10 ÉVE HUNYT EL Andor Éva (Budapest, 1939. december 15. – 2014. május 16.) Liszt Ferenc-díjas opera-énekes, egyetemi docens, tanszékvezető tanár. Részlet Angelika Lippe Nyílegyenesen – Andor Éva pályaképe c. könyvből (Magyar Állam Operaház, 2017)
(2024/3.)