SZILVÁSY LÁSZLÓ 100
(Budapest, 1926. július
1. – Budapest, 2018. február 25.)
gordonkaművész-tanár.
I.
A Liszt Ferenc
Zeneművészeti Főiskolán Kerpely Jenőnél tanult, 1943 – 44 között
pedig Gaspar Cassadonál a Salzburgi Mozarteumban.
1944 – 1990-ig a
Magyar Állami Hangversenyzenekar (ÁHZ) tagja, évtizedekig szólócsellistája. A
Tátrai Vilmos vezette Magyar Kamarazenekar szólócsellistája. 60 éven át a
Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola gordonkatanára, a Zeneakadémián
a gyakorlati tanítás tanára.
Nevéhez fűződik több magyarországi
ősbemutató: Francois Couperin, Frank Martin, Bohuslav Martinú, Kadosa Pál,
Geszler György, Veress Sándor, Hindemith és Stravinszky műveiből.
Európa nagyon sok
városának koncerttermeiben szerepelt, nem csak zenekarral, hanem
kamarazenészként és szólistaként is.
Játékát számos
hanglemez, CD, rádió- és televíziós felvétel őrzi.
Munkásságáért Pro
Civibus díjjal és Magyar Köztársasági Érdemrenddel tüntették ki.
II.
SZILVÁSY LÁSZLÓ 80. SZÜLETÉSNAPJÁN[1]
Drága Laci bácsi,
kedves Mindannyian! Az első szó mi lehetne más: KÖSZÖNJÜK! Köszöntjük Laci
bácsinak és a sors kegyének, hogy itt lehetünk és itt van velünk! És köszönjük
Tóth Erzsinek hihetetlenül nagy szervező munkáját. Ennek eredményeként majd
egy tucat országból közel 100-an vagyunk itt. Ez valószínűleg magyar
csellista-rekord! El kell mondjam, hogy most körülbelül annyira meg vagyok
illetődve, mint 1979 tavaszán, 14 éves fejjel, amikor ide, a Konziba
felvételiztem. Akkor is úgy éreztem, most is, hogy reménytelen feladat
előtt állok. Akkor azért tűnt reménytelennek a dolog, mert mint
mondták minden idők egyik legerősebb mezőnye gyűlt itt
össze. Több mint 20-an voltunk felvételizők, köztük több nagyágyú
sztártanároktól, szuper nehézségű műsorral, szuper tudással,
verseny-győzelmekkel, jó hangszerekkel, némelyikük muzsikus szülőkkel
stb. Tekintve, hogy én mindezzel nem rendelkeztem, úgy éreztem, tökéletesen
esélytelen vagyok. Valami csoda folytán azonban mégis fölvettek, mégpedig az
elit alakulatba: Laci bácsi osztályába! És bizony most is valami csodára lenne
szükség ahhoz, hogy röviden méltassam egy nagy muzsikus, Laci bácsi
iskolateremtő tanári életművét. Ehhez igazából monográfiát kellene
írni. Azonban a Szilvásy-kutatás sajnos?, vagy hála Istennek? egyelőre
gyerekcipőben jár. Így csak néhány gondolatot mondanék. Először pár
imponáló adat: több mint 50 évi tanári munka egy helyen, több mint 100
növendék, akiknek csaknem 90%-a muzsikus pályán működik, vagy
működött, amíg aktív volt. Laci bácsi tanári munkája tehát hihetetlenül
magas színvonalú! Hogy művészileg mit adtak nekünk a Nála töltött évek,
arról ki-ki maga tudna bizonyára órákon át mesélni, illetve kinek-kinek a
játékából tudnánk leszűrni, mik is a Szilvásy-iskola jellegzetességei.
Hadd soroljak fel pár dolgot, ami nekem fontos volt: erőlködés nélküli,
nemes, egészséges, őszinte csellóhang; sohasem magakellető
virtuozitás; értelmes, világos, beszédes játék; érzelgősségtől,
ömlengéstől mentes, nemes költőiség, belső tűz. Laci bácsi
tréfásan egyszer Casals Pali bácsi unokaöccsének nevezte magát, lévén a nagy
Cassado növendéke, s ők ketten, Casals és Cassado ugye afféle spanyol
csellista-testvérpárt alkottak. És Laci bácsi valóban egyfajta spanyolos,
mediterrán fényt és színeket hozott a Nagymező utcai, pici, földszinti
terembe, ahol tanított. Talán az is szimbolikus, hogy Helikon-t szív: a múzsák
hegye is bizonyára gyakran burkolózik ködbe Görögországban, amint mi is
ihlető, múzsai ködbe burkolóztunk a csellóórán. Megemlítem Laci bácsi
imponáló nyelvtudását. Emlékszem, ahogyan például az olasz, német vagy francia
tételfeliratokat, instrukciókat lefordította nekünk, vagy még inkább rávezetett
értelmükre. Azután a költői képek, melyekkel a zenei gondolatokat
megvilágította. Műveltsége, fantáziája, bölcsessége azt hiszem
mindannyiunk számára életre szóló példa.
Emlékszem, egyszer
már ÁHZ-s kollégák voltunk egy lemezfelvétel szünetében az egyik fiatal
csellista egy technikailag nem nehéz, de kissé váratlan harmóniákkal teli
passzázst gyakorolt nagy-nagy buzgalommal, ám az nemigen javult. Erre Laci
bácsi némi malíciával, de inkább tréfásan odaszólt: nem fizikai, szellemi
munka!
Finom humorára
jellemző az az eset is, mikor egyszer jobb kezem ujjait próbálta az
ősmerevség állapotából életre kelteni. Amikor ez végre sikerült, és a
vonóm a levegőben valami, addig számomra ismeretlen irányban megmozdult,
látván arcomon az őszinte meglepetést, így szólt: Látod? Úgy mozog, mint
egy kínai evőpálcika. Ki tudja, mikor lesz rá szükség? Végül az emberi
melegségről, Laci bácsi szeretetéről kéne szólnom. Nem könnyű,
ahogyan szüleim szeretetét is nehezen tudnám szavakba foglalni. Voltak apró jelek,
mint a Misa mackó-jelvény, amit Moszkvából hozott az olimpia idején. S máig
érzem a szőlőcukor ízét, amit a zeneakadémiai felvételim előtt
doppingszer gyanánt dugott a számba. De arról, hogy mi mindent kaptunk
tőle emberileg, a legékesebben szól az, hogy ennyien itt vagyunk a világ
minden részéből. S miért? Hogy megköszönjük a nekünk adott,
felbecsülhetetlen értékű útravalót, és elmondjuk: Isten éltessen sokáig,
Laci bácsi!
(Máté Balázs)
III.
Szilvásy
László metodika jegyzet
IV.
SZILVÁSY LÁSZLÓ
HANGFELVÉTELEIBŐL/HANGVERSENYEIRŐL
Sinfonia
(7:49)
PART ONE Recitativo No.4a Non e quello Azaria (4:34)
PART TWO Duetto No.15b Dunque, oh Dio (10:52)
PART TWO Coro No.17 Io non oso alzar (7:49)
℗
1987 HUNGAROTON RECORDS LTD.
Évről évre
növekszik a közönség érdeklődése a barokk és a klasszikus zene iránt.[2] Joseph Haydn
Tóbiás visszatérése című oratóriuma nyilván széles körökben válik majd
népszerűvé, bár azt is előre kell bocsátanunk, hogy e műve nem
olyan összefogott, egységes, mint nagy oratóriumai, a Teremtés és az Évszakok.
A Tóbiás visszatérésében csak itt-ott sugárzik fel a nagy teremtő
egyéniség. Lemezgyártásunknak mégis szenzációja ez a kiadvány. Részben, mert a
műnek alig van lemezfelvétele, részben pedig, mert elsőrangú
előadásban szólaltatja meg a Szekeres Ferenc vezette Budapesti
Madrigálkórus és a Magyar Állami Hangversenyzenekar. Jegyezzük fel elismeréssel
a kitűnő szólóegyüttest is: Bende Zsolt Takács Klára, Fülöp Attila,
Kincses Veronika, Kalmár Magda. Az áriákat Várbíró Judit (csembaló) és Szilvásy László (cselló) kíséri finom
alkalmazkodással, művészi elmélyültséggel. (SLPX 11 660–663)
(Rónay László)
Schubert:
String Quartet in C Major: I. Allegro ma non troppo (19:49)
Schubert: String Quartet
in C Major: II. Adagio (11:33)
Schubert:
String Quartet in C Major: III. Scherzo.Presto - Trio. Andante sostenuto
(11:33)
Schubert:
String Quartet in C Major: IV. Allegretto (9:14)
℗
1987 HUNGAROTON RECORDS LTD.
A
TÁTRAI-VONÓSNÉGYES „Jubileumi sorozat”-ának hatodik estje hétfőn zajlott
le a Zeneakadémia nagytermében.[3] Magyar Nemzet
1972/5.Közreműködött Kiss Gyula (zongora) és Szilvásy László (gordonka).
Kodály II. vonósnégyesével kezdődött a koncert, majd Mozart g-moll
zongoranégyese következett. Kiss Gyula kitűnő kamara muzsikusnak
bizonyult: Tátrai Vilmos (hegedű), Konrád György (brácsa) és Banda Ede
(cselló) társaságában harmonikus és kiegyenlített hangzásképet hozott létre. A
műben nagy szerepet játszó zongora játékosa érezhetően jól és
alaposan felkészült, nagy biztonsággal győzte nem éppen könnyű
szólamát. Schubert C-dúr vonósötöse zárta le és koronázta meg a szép estét – a
Tátrai-vonósnégyest Szilvásy
László egészítette ki.
Tátraiéknak
remek érzékük van az igazi, nyugalmas hangulatú kamarazene megteremtéséhez, ami
a közönséget részesévé teszi az együttes muzsikálás szépségének. Gyakran
eltűnik ilyenkor a koncertprodukció és annak minden ismérve, a „hatni
akarás” minden eszköze és módja. Ezúttal is ez történt Különösen az első
két tétel előadása éreztette meg a schuberti kamaramuzsika intim
líraiságát, egy-egy ismétlődő téma mélységeit és végtelen távlatait.
A szépséges Adagio mélyen megható, sőt, megrendítő élmény volt.
(Pernye András)
Tátrai
vonósnégyes és Szilvásy László (középen) (Zeneakadémia, 1975. II. 9.)
(Fejes
László felvétele)
„A
TÁTRAI-VONÓSNÉGYES ÉS A MAGYAR KAMARAZENEKAR hat hangversenye” c. sorozat
harmadik előadásán (1975. febr. 9.) Schubert-művek szerepeltek
műsoron.[4] A B-dúr triót
Lantos István, Tátrai Vilmos és Banda Ede szólaltatta meg rendkívüli
érzékenységgel a mű finom hangulatváltásai iránt, szépen egybehangolt, de
az erőteljesebb színektől, mutatós virtuozitástól túlságosan is
tartózkodó, s ezért kissé vérszegény előadásban. A C -dúr vonósötös, a
schuberti kamarazene csúcsa viszont tökéletes illúziót keltett a Szilvásy
Lászlóval kiegészített Tátrai-vonósnégyes tolmácsolásában. A csellók
legigézőbb tónusukkal szólaltatták meg a csodálatos melléktémákat;
felejthetetlen volt az I. tétel Codájának búcsúhangulata; a II. tételben a
mélyebb hangszerek varázsosan áttetsző szövetté egyesültek a
prímhegedű megindító monológjának kíséréséhez és a scherzo lendületes
forgatagát megszakító trió előadása fel tudta idézni a partitúra
szívszorító szomorúságát. Csak a finálé sikerült halványabbra, de jól
megformált karakterei, találóan felidézett schuberti levegője kárpótolt a
hangerő s a lendület visszafogottságáért, és összefoglalóban elmondhatjuk,
hogy elsőrangú produkcióban volt részünk.
(Lampert Vera)
V.
ÉLETKÉPEK
* * *
