„Amíg a halál nem keres,

Elvagyunk nélküled Uram,

De vádlott lesz minden felperes,

Ha rájön, hogy nincs több futam.”

 

(Vári Fábián László: Alkonyra járnak a jelek)

 

BÚCSÚZUNK, DE A TANÁR ÚR ITT MARAD VELÜNK*

 

Pótolhatatlan veszteség érte a magyar zenetudományt, a magyar népzenét. Meghalt dr. Olsvai Imre, a MTA Zenetudományi Intézetének nyugalmazott főmunkatársa**. Nem „csak” fiai, közelebbi családja siratja, de számos népzenei, zenei csoport, emberek, akiknek ő volt a TANÁR ÚR, nem beszélve a kedves kollégákról.

2014. április 2-án lett volna 83 esztendős.

 

Hosszú évek óta betegeskedett, de a szenvedést szótlanul tűrte, s még humorizálni is képes volt betegsége apropóján. Elmondta, hogy a heti háromszori, 4 órás kezelése alatt, milyen hangokat hall abból a szerkentyűből, amelyet két tűvel vezetnek be a karjába; „először csak egy „sima” d-t, később, e-fisz-e-t hallok – mondta s közben énekelte –, de a cisz meg ne szólaljon, mert akkor összeszaladnak az ápolónők, az a ‘vészhang’. Hogy mi történik ilyenkor, azt nem tudom, de ott is el lehet tölteni az időt”.

 

Vallomása szerint, tudat alatt, már gyermekkorában fogékonnyá vált a népdal iránt. Részben külső környezetéből, részben pedig az esztergomi Bencés Gimnáziumba járó bátyjától (Vavrinecz Béla).

 

Így hát, természetes és egyenes útja volt a Zeneakadémiára, ahol – többek között, Kodály Zoltán és Szervánszky Endre tanítványaként 1956-ban zenetudományi – népzenekutatói, majd ’58-ban zeneszerzői diplomát kapott (színjelesen). A Népművészeti Intézetben, utána a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató csoportjában dolgozott. Kodály Zoltán kitüntető kívánságára, Egyiptomban és Kubában is végzett kutatásokat, a környező országokon kívül.

 

A ’74-es fúzió után a Zenetudományi Intézet tudományos, majd főmunkatársa lett. 1998-ban nyugdíjazták, ám azóta is, folyamatosan bejárt és végezte, hihetetlenül magas szintű munkáját.

Fő tevékenysége mellett, intenzíven foglalkozott oktató-közművelő feladatokkal is. Ennek megfelelően, az ELTE Folklór Tanszékén időszakosan, a Miskolci Egyetemen 6 évig (itt avatták díszdoktorrá), a Nyíregyházi Főiskolán folyamatosan tanított népzeneismeretet, gyűjtésmódszertant, gyakorlati hagyományőrzést és ápolást.

 

Mindezt persze, nyári tanfolyamokon, szabadegyetemeken, rádióműsorokban, betegségének súlyosbodásáig tette. Ezzel több százra tehető a tőle kikerült tanítványok száma, akik az általa kapott tudással, a népzenei mozgalomban, pótolhatatlan munkát végeznek, a jelen és a jövő számára.

 

Óriási szakmai tudását a szólisták és csoportok zsűrizésében is hasznosította. Az a szeretet, amely őt körülvette munkatársai és tanítványai körében, nem írható le. Százszor hangzott el – a legkülönbözőbb záróbeszédei vagy egy-egy megnyitó alkalmával, hogy „minden szavát aranyba kellene foglalni”.

 

Állandóan törődött a körülöttünk élő, tőlünk elszakított magyarokkal is. Rendszeresen járt a Vajdaságba, Horvátországba, Szlovéniába, Szlovákiába, Ukrajnába, hogy zsűrizzen, előadjon és továbbadja hatalmas tudását, a legnagyobb szerénységgel és szakmai alázattal. Munkájára, szakértelmére mindig lehetett számítani.

 

Munkásságát tankönyvek, folyóiratok táji népdalkiadványok és népzenei hanglemezek is őrzik. Megható volt a szakemberek számára, amikor a Vass Lajos Népzenei Szövetségben  kiadott, de  általa válogatott „Népdalkörök kézikönyve” II. kötetének dalait, 5 órán keresztül énekelte a mellékelt CD-re, már súlyos betegen.

 

90 körül van azon ismeretterjesztő műsorainak száma, amelyet a budapesti és az újvidéki rádiónak készített. Hét sorozatnak volt népzenei szakértője, a budapesti, szegedi, újvidéki, hamburgi, bristoli és a nagoyai (Japán) televízió számára.

 

Publikációi felsorolhatatlanok e rövid búcsúzásban. Mégis! Az egyik legfontosabb – felbecsülhetetlen – munkája a Bartók és Kodály által szerkesztett Magyar Népzene Tára, amelynek néhány kötetét – részben Járdányival – elemezte, rendszerezte, tudományos útmutatóval látta el. Mintegy 7000 népzenei dallamot gyűjtött, és magyar mellett, nemzetiségi, szomszédnépi anyagot is.

 

Szinte a teljesség szintjéig jutott Somogy, Tolna, Baranya és Zala megye népzenei kincseinek megmentésében. Saját anyagát a kétszázezres akadémiai összgyűjteménybe illesztette, és szinte haláláig végezte összehasonlító vizsgálatait.

 

Zeneszerzői munkásságából kórusművek, dalok, népzenei témákra készített feldolgozások (közöttük néptánckísérő zenék), kamaraművek születtek. Feldolgozott néhány, a Röpülj páva-mozgalom idejében felszínre került népdalt.

 

Megzenésített – többek között -, Balassi Bálint, Kosztolányi Dezső (pl. A Zászló), Weöres Sándor dalokat.

 

Teljes aktivitással vett részt – örökös tiszteletbeli elnökként –, a Vass Lajos Népzenei Szövetség, valamint a KÓTA (Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek) népzenei munkájában.

Mindemellett teljes odaadással és ismerettel hódolt földrajzi szenvedélyének is, amelyet gyűjtőmunkái során remekül hasznosított, épp úgy, mint a magyar nyelv szépségének, tisztaságának őrzését.

 

Kitüntetései:

Négy alkalommal részesült zeneszerzői kitüntetésben.

 

·       1962 MTA elnökének jutalma

·       1970 „Tegyünk többet Somogyért” – Megyei Tanács kitüntetése

·       1975 MTV Nívódíj

·       1981 a Somogy Megyei Tanács alkotói díja

·       1981 a TOT és a SZÖVOSZ közös kitüntetése a szövetkezeti fenntartású népdalkörökben, népzenei együttesekben és tánccsoportokban végzett oktatói – közművelő tevékenységért.

·       1991 Életfa Díj – a Kulturális Minisztérium kitüntetés

·       1998 A Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje

·       2002 A Miskolci Nagy Lajos Király Bölcsészegyetem Díszdoktorrá avatta

·       2002 A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének Nagydíja

·       2005 KÓTA Nagydíj

·       2005 „Somogy Polgáraiért” Kitüntetés

·       2011 Délvidéki Magyar Életfa Díj „Aranyplakettje” elnevezésű életmű díjat.

 

Dr. Olsvai Imre tudományos népzenekutatói, népművelői, értékmentési és őrzési tevékenysége, pedagógiai munkássága felbecsülhetetlen értékű. Emberi tulajdonságai alapján, minden tudását olyan módon tudta továbbítani, amellyel megérdemelten, a legnagyobb szeretetet és megbecsülést kapta munkatársaitól és tanítványaitól. Előadásai, írásai nemcsak népzenei szakmai szempontból vívják ki mindenki elismerését, csodálatát, hanem mintapéldái a szép magyar nyelv ápolásának és őrzésének is.

Búcsúznunk kell, kedves TANÁR ÚR, nyugodj békében! Mi tudjuk, hogy itt maradsz közöttünk, s a sok jó és szép, amit tanítottál, örökre hirdeti és áldani fogja nevedet.

 

Dr. Gerzanics Magdolna

http://gerzanics.hu/2011/10/19/interju-olsvai-imre-tanarurral/
(Itt meghallgatható, a vele készült utolsó interjú hangfelvétele.)

 

 

Olvai Imre - nagy Laci
Dr. Olsvai Imre és Nagy László, mindkettő elment már…

 

 

OlsvaImre-Zenta-FotóBirinyiJ
Dr. Olsvai Imre Zentán

 

 

OlsvaiImre_BirinyiJ_Szerelem_szerelem_Somogyi_dal
Dr. Olsvai Imre egy somogyi népdalt énekel Birinyi Józseffel

 

 

OlsvaiImre_a_CsutorásTábor_gálán_tanítványaival
A tanítványokkal

 

 



* Megjelent dr. Gerzanics Magdolna zenei, népzenei és művészeti lapjában (www.gerzanics.hu). A másodközlés a szerző szíves támogatásával valósult meg. (A Szerk. megj.)

Dr. Gerzonics Magdolna Ungváron született, néhány évesen Zalába, majd Erdélybe került. A II. Világháború borzalmait kisgyermekként Németországban szenvedte végig.


A gimnáziumot Tatabányán végezte. Később a Pécsi Tanárképző Főiskolát befejezve, kapott magyar-ének-zene szakon diplomát. Ezt követően az ELTE. magyar kiegészítőn nyert középiskolai tanári oklevelet, majd ún. „egyéni levelezőn” a néprajzi tanszéken is befejezte tanulmányait, ami után megírta doktori disszertációját. Ez 12 évi Komárom-Esztergom megyei népzenei és egyéb hagyományokkal kapcsolatos munkáit tartalmazta; 3 magyar, 3 német és 3 szlovák falu népzenei hagyományait és szokásait dolgozta fel, érintve természetesen a tárgyi kultúra értékeit is, valamint az azonosságok, különbözőségek tudományos összehasonlítását. E területen több pedagógiai munkája, könyve és cikke jelent meg, továbbá egy videofilmje is. 

 

** (Dr. Fehér Anikó dr. Olsvai Imréről írt megemlékezése a Parlando.hu 2014/2. számában olvasható. A Szerk. megj.)