Fehér Anikó[1]
NÓGRÁDI
PÉTER Zeneszerző portréJA
Nógrádi
Péter (Budaörsi Infó)
Jól tudom, hogy Ugrin Gábor volt az énektanára a Veres Pálné Gimnáziumban?
Jól tudja. A kórusában is énekeltem évekig. A legmeghatározóbb tanárom a
gimnáziumban ő volt. Szangvinikus alkata, megosztó személyisége mély
benyomást tett rám. Ő egy kórusverseny előtt bármire képes volt a
székdobálástól kezdve az indulatoskodásig. Utólag visszanézve, ezeknek mind
remek eredménye lett. Sőt, hogy érzékeltessem ezeket a kilengéseket,
elmesélem, hogy az első énekórán egy népdalt kellett előadnom. Egyest
kaptam rá. Mert „blazírt pofával” adtam elő. Előtte én főleg
elméleti oldalról közelítettem meg a zenét. Már akkor írogattam, és arra nem is
gondoltam, hogy mennyire számít az, hogy milyen arckifejezéssel adom elő a
népdalt, amivel akkoriban még nem voltam olyan elkötelezett, mint később
lettem.
Kiknek volt még szerepe abban,
hogy zenész lett?
Thury Évánál,
Till Ottó feleségénél kezdtem zongorázni az I. kerületi zeneiskolában. Ezt
folytattam Balla Györgynél a IX. kerületi zeneiskolában. Ő gyújtotta meg
bennem a lángot, megmutatta a zeneirodalom rejtelmeit, rendkívül széles
látókörű volt. Ezzel párhuzamosan jártam a Bakáts
téri templomba, Murányi György karnagy úr kórusába. A vasárnapi misék után
gyakran végigbeszéltük a fél zenetörténetet. Megengedte, hogy játsszam az
orgonán is. Tőle újabb szikrákat kaptam. Ő jól ismerte a legújabb
lengyel zenei irányzatokat, pl. az aleatóriát. Geszler György tanár úrhoz a XI. kerületbe jártam. Ez már
nagyon a zeneszerzés felé vitt. Itt már voltak kis darabjaim, amiket a
csoporttársaimmal el-eljátszottunk.
Egyébként nem
szokványos családban nőttem fel. A nagyszüleim neveltek ötéves koromtól, a
szüleim válása után. A nagyapám egyrészt két lábbal állt a földön,
gépészmérnökként, mint víz-és gázszerelő kisiparos működött. Ám napi
munkája után rendszeresen zongorázott vagy pasziánszozott. Volt, hogy a
zongorán négykezeseztünk. Ez egyre több ajtót kinyitott nekem. Nagyapám nem a
szokványos értelemben tanított. Ő egyetemista korában, ez még a némafilm
korszaka volt, zongorista volt egy mozi zenekarában. Különféle darabokat
játszottak különféle filmjelenetekhez. Nagyon szeretett zongorázni, gyakran
végigjátszotta a Lieder ohne
Worte-t, nem számított, hány hibával… Mindig a Czerny etűdökkel kezdte, de nagyon
szerette Beethoven V. szimfóniájának zongora letétjét is. Ez engem nagyon
megihletett. Igaz, ő a barokk zenét hanyagolta, pedig én inkább azt
szerettem. Hírét vettem, hogy a pesti Ferences templomban a nagyhéten mindig
eljátsszák a Máté- vagy a János-passiót, kiváló előadókkal. Mindig tele
volt a templom. Egyetlen ilyen alkalmat sem hagytam ki. Kinyílt előttem
Bach világának a mélysége. Részt vettem aztán a Magyar Rádió Dupla vagy semmi
vetélkedőin – az elsőt éppen Bach életművéből rendezték –,
ahogyan a Ki nyer ma? vetélkedőkön is.
Aztán jött egy hatalmas kanyar, a
magasépítési szak az Ybl Miklós Főiskolán…
A szüleim azt
mondták, hogy a zenéből nem lehet megélni, kell egy rendes szakma. Lehet,
hogy nem volt ez rossz ötlet! Igaz, a főiskolának a művészeti oldala
volt az egyetlen, amihez tudtam kapcsolódni. Csak építészettörténetből
volt ötösöm. A matematika, a statika, a tervezés és a többi szüntelen kínlódás
volt. Nem volt ezekhez fantáziám. Közben megszállottan koncertekre jártam.
Óriási lemeztáram lett és szívtam magamba a zenét. A kortárs zenét Bartókon
keresztül szerettem meg, hallgatván a Concertót és a Divertimentót. Ekkoriban
magam is magyarosabb zenét kezdtem írni. Egyszer egy vonósnégyesemmel még
Farkas Ferenc tanár úrhoz is eljutottam.
Még mint
magasépítés szakos főiskolás?
Igen.
De az ő tanítványa nem lehettem, mert mire bekerültem, addigra ő már
nem tanított a Zeneakadémián.
Ha jól tudom, az Ybl Miklós
főiskola elvégzése után iratkozott be a konzervatóriumba.
Igen. Csak
harmadjára kerültem be. Először Károlyi Pál tanár úrhoz jártam, aki
ellenponttant, modulációt tanított nekem. Meghatározó volt! Közben a Középülettervező Intézetnél dolgoztam. Szerencsémre
ott szemet hunytak afelett, hogy hetente
kétszer-háromszor eljártam Sipos Éva nénihez szolfézsra, Fekete Győr
Istvánhoz zeneszerzésre és másokhoz. Fekete rendkívül sokoldalú művész
volt, felhívta a figyelmünket különféle kiállításokra, de Füst Milánról is
tőle hallottam először.
A Zeneakadémián Soproni
József volt a zeneszerzés tanára…
Végig ő
volt. Kifejezetten invenciózus alkat volt, nemcsak zeneszerzésben, de a
beszélgetésekben is. Jól rátapintott mindig a lényeges pontokra. Majd
improvizálva megmutatta, hogy a szóban forgó zenei formát ő hogyan képzeli
el. Engem a barokk formák érdekeltek legjobban. Mikor ezekhez érkeztünk,
elememben voltam.
Mi volt a diplomadarabja?
Ennek a formája
nem volt megkötve. Én a Metamorfózisok c. művemet írtam a diplomára.
Kamaradarabnak indult, de a hangszerelés tanárom, Bozay
Attila rábeszélt, hogy legyen belőle zenekari darab. Jármai Gyula, az
Operaház azóta sajnos elhunyt karmestere vállalta a
vezénylését. A másik darabom egy 12 szólamú többkórusos kórusmű volt, Beney Zsuzsa A tó c. versére. A Tomkins énekegyüttes adta elő, 1984-ben. Egy
könyvesboltban találtam rá erre a versre, ami azonnal nagyon megfogott.
Előszeretettel dolgozta fel
a közismert Illés zenekar számait…
A fiam a
Kincskereső iskolába járt, Winkler Mártához. Volt ott egy énektanár, aki
Nyíregyházán végzett: Durányik László. Ő odahívta
az egyik karácsonyi koncertre a Banchieri
énekegyüttest, akik a King’s Singers mintájára
szerveződött férfi vokál voltak, Szabó Dénes
iskolájából jöttek. Kiderült, hogy az Illés zenekar* felkérte őket,
hogy írják át a számaikat, amelyek afféle ráadásszámként mehetnek majd.
Felkértek engem, hogy segítsek ebben. Szabó Dénes fia, Szabó Soma, a Banchieri együttes vezetője nyolc művet
feldolgozott, én hozzátettem még 11-et. Többek között az Átkozott
féltékenység-et is átírtam, amely Lajtha László Széki gyűjtésének egyik
dallamára, az Elmegyek, elmegyek-re készült
eredetileg. De figyeltem én a Táncdalfesztiválokat is, tehát benne voltam ebben
a világban. Sosem jelent meg aztán ez a lemez.
Van egy műve, amelyben egy
népdalénekesé a szóló dallam, a címe: Victimae paschali laudes*…
Én
ezt az énekhangot sokáig kerestem, aztán tálcán kínálta magát, mert szomszédom
lett Szalóki Ági népdalénekes, aki akkor Bodza Klára növendéke volt az Óbudai
Népzeneiskolában. Vele akartam ezt elénekeltetni, végül ő ajánlotta Pál
Esztert, aki nagyon szépen mutatta be.
Mi a
Nagycsaládosok Országos Egyesületének tagjai vagyunk, hat gyermekünk
lévén. A NOE a magyar millennium évében egy Kárpát-medencei Nagycsaládos
Találkozót szervezett Gödöllőn, az Egyetem dísztermében. Itt adva volt a
10 gyermekes, csupa zenészből álló Benyus család
és két kórus. Próbára nem volt lehetőség, de kérték, hogy legyen benne egy
olyan dallam, amit a közönség együtt is tud énekelni az előadókkal. Az
elején megszólalt a gregorián szóló, majd a Tavaszi szél vizet áraszt* ősi
moldvai dallam. A szilaj ősiség és a keresztény dallamvilág így
találkozott egymással. Később a Fészek klubban egy profi együttes is
elénekelte ezt, akkor már profi módon. Igaz, ide már kissé „diminuálnom”
kellett a létszámot, zongora, klarinét és ütő adta elő. Ezután
jött egy lehetőség egy szerzői lemezre. Elkészítettem ebből a
műből egy kamara változatot, ezen énekelt aztán Pál Eszter.
Sok vallásos témájú műve
van.
Nagyanyám
vallásos szellemben nevelt, már tizenegy évesen bérmálkoztam a Mátyás
templomban. A már említett Bakáts téri kóruséneklésem
és orgonálásom után egyre jobban érdekelt ez a világ. Budaörsre költöztünk és
beléptem Sapszon Ferenc karnagy úr kórusába. Ha
kellett, zongorakísérő is voltam. Ez indította be a kórusművek iránti
lelkesedésemet. Nemzeti és vallásos gondolkodásmód itt együtt volt. Ehhez
hozzáadódott polifónia iránti vonzódásom is. Újabb közös pontunk ez
Soproni tanár úrral, akinek ez szintén jellegzetes stílusjegye.
Talán nem véletlen ez, hiszen
ő volt a lektora a híres Ellenponttan könyv magyar változatának, amit Jeppesen írt.
Igen, ugyanakkor
Soproni mindig a franciás könnyedséget, az áttetszőséget kérte. Egyéni
óráinkon mindezt be is mutatta nekem és sokat beszélt erről.
Melyeket tartja a fő
műveinek?
Tekintélyes hosszra gondol?
Nem feltétlenül, lehet ez akár három perces is….
A
három perc jó kiindulás... Mikor Vácott tanítottam
zongorát, volt ott egy kamarazenekar. Lemezt szerettek volna készíteni. Volt a
CD-n még három perc szabad hely. Megkértek, írjak nekik valamit ide. Kitaláltam
egy hagyma szerkezetet. Ami az elején van, az van a végén is. Egy A rész van az elején és a végén, aztán B, C és D, ennek
középen nincs párja. Tehát egy A B C D C B A
szerkezet, de ezeken belül még 18 kisebb rész, egyenként 10 másodpercben.
Összesen 18x 10, azaz 180 mp lett, ami 3 perc.
Ebben azért a magasépítészet is
benne van…
A címe végül is
nem Hagyma lett, hanem Rózsaablak*.
Ez egy ciklikus forma, de valójában az építészethez is köze van. Először
vonószenekarra írtam, aztán az a lemez nem készült el. Csak kotta formájában
jelent meg, leegyszerűsítve ütőkre. Került hozzá még másik 3 tétel,
amit aztán nagy sikerrel játszottak az Országos Ütőtalálkozón, Vácott,
Fazekas László vezetésével. Majd átírtam ezt zongorára és ütőkre Négy
prelűd* címmel.
A másik,
szívemnek kedves művem a Magyar requiem*. Ez
hosszabb, 25 perces. A Németh László Alapítvány pályázatára készült, és az
Olasz Intézetben adták elő.
Gyermekei között van zenész?
Mind jártak
zeneiskolába, több hangszerre is, de nem lett egyikük sem zenész. A legkisebb
fiam színésznek készül, ő van legközelebb a zenéhez.
Ön a Magyar Művészeti
Akadémia tagja. Ez a tény mit adott hozzá az alkotóművészi munkásságához?
Az elismerés nagyon jól esett. Az 1956-os darabom után kerestek meg. Én mindig
is így, vallásos nemzeti szellemben gondolkodtam, már kórusénekes koromban is.
Kodály, Bartók csodát akartak művelni, ami fölemel. Persze, ők
géniuszok voltak… De tudni kell, hogy ehhez kell egyfajta szenvedés, megpróbáltatás
is, ami odavezet. Számomra megtiszteltetés ehhez a társasághoz tartozni.
Van-e valami, ami még új irány
lehet az életében?
A Magyar
Művészeti Akadémia, mint szakmai testület a kormány lépéseit
megtámogathatja. Az oktatás terén vannak hiányosságok, vannak dolgok, amelyek a
90-es években megszakadtak. Fel kellene gyorsítani az átalakulást. Súlyos évek
telnek el így hiába. Nemcsak az óraszámok kérdése a fontos, hanem a
felsőfokú tanárképzésben is hatalmas lemaradások vannak. Bízom benne, hogy
ezt az átalakulást az Akadémia majd mielőbb ösztönözni tudja.
Készült
az MMA – Magyar Művészeti Akadémia támogatásával.
