120 ÉVE SZÜLETETT ANDOR ILONA[1]
Andor Ilona
(Pécsvárad, 1904. április 9. – Budapest, 1977. július
18.)
Liszt Ferenc-díjas kórusvezető, karnagy,
pedagógus, érdemes- és kiváló művész
Jeles kortársainkról
úgy érezzük, jórészt mindent tudunk, ami fontos, ezért ritkán fordul elő,
hogy riport előtt kénytelen az ember leemelni a lexikont a polcról. Andor
Ilonát több mint 20 esztendeje ismerem, tisztelem és
szeretem — most mégis zavarban vagyok. A vele való találkozások, beszélgetések
egyetlen átfogó élmény-pillanattá kristályosodtak bennem; valahányszor reá
gondolok, mindig a kórus előtt látom, és a képhez azonnal hang is társul,
kórusának hangja. Igaz, ez nem lehet véletlen. Ez a hangzás két taktus után
azonnal, félreismerhetetlenül azonosítható, ezek a lányok úgy énekelnek, mintha
együtt születtek volna a muzsikával. Minden előadóművészi erény
között a természetesség, az egyszerűség a legértékesebb, és talán éppen
ezért ezt a legnehezebb elérni. A hozzá vezető út pedig rejtett marad, és
itt a lexikon sem segít, hiába forgatom. „... 1922–1928 között Pécsett zongorát
tanított. 1929 óta a budapesti Ranolder (a
későbbi Vendel utcai, ma Leöwey Klára)
tanítóképző intézet és az 1959–60 óta ehhez kapcsolódó 12 osztályos
kísérleti iskola ének- és zenetanára. 1955: Szocialista Munkáért Érdemérem;
1954: Liszt Ferenc-díj; 1963: Érdemes művész. Énekkara különösen Bartók és
Kodály műveinek ...” Becsukom a lexikont, és nekivágok a ferencvárosi
utcáknak. Aki csak egyszer hallotta Andor Ilona kórusának hangzását, megérti,
hogy erről kérdezem először.
– A hangzás? –
kérdezi vissza mosolyogva. – A mindenkori kórustagok munkájának köszönhető
minden eredmény. Az elismerés őket illeti, nem engem. A kórusban
munkatársak vagyunk, egy mindenkiért, mindenki egyért.
Most már értem, miért
tudunk olyan keveset Andor Ilonáról, és hogy miért vettem elő hiába a
lexikont.
– Csak a természetes
hangerővel és hangszínnel megszólaltatott hang lehet tiszta – folytatja –,
sokat kell halkan énekelni, vagy csukott szájjal, könnyedén dúdolni. Az
együttesen végeztetett hangképző gyakorlatok ugyanis sokszor észrevétlenül
erőlködésre, préselésre kényszerítik a gyengébbeket. Pedig ez a tiszta
éneklés legfőbb ellensége. Szeretettel, türelemmel el lehet érni, hogy a
szerényebb képességű, vagy gátlásosabb gyerekek is végül azon a hangon
énekeljenek, ami számukra a legkellemesebb, vagyis saját, természetes
hangjukon. Ezért a legnagyobb örömöm, amikor egy „botfülűnek"
kikiáltott gyerek néhány hónap alatt megnyílik, megszólal, és egyenrangú
társként elfoglalja helyét a mi éneklő családunkban. És még valamit nem
szabad elfelejtenünk. Ennek a korosztálynak a hangszínét (a 14-18 évesekre
gondolok) később soha nem kapjuk vissza. Ezért nem mentem tanítani sem a
Főiskolára, se máshova, minden hívás ellenére.
Amikor az én
korosztályom megismerkedett Andor Ilonával és kórusával (ő bizonyosan azt
szeretné, ha fordított sorrendben írnám), ez az együttes már fogalom volt.
Valószínűleg ezért gondoltunk ritkán az ő tanuló éveire.
– Életem legnagyobb
ajándéka, hogy olyan mestereim lehettek, mint Harmat Artúr, Bárdos Lajos és
mindenekfelett Kodály Zoltán. A legmaradandóbb és legmélyebb indítást tőle
kaptam. Az már külön szerencsém volt, hogy 1948-ig tizenkilenc esztendőn át
„kisinaskodhattam” felelősség nélkül.
– Mit ért ez alatt?
– A Ranolderben töltött éveket, amikor a kiváló karvezető,
az intézet igazgatója, Csorba Róza mellett sajátíthattam el a mindennapos,
gyakorlati munka sok-sok titkát, anélkül, hogy az együttes vezetésével
szükségképpen együtt járó felelősség nehezítette volna ezt a tanulást.
Ezért mindig hálával gondolok vissza ezekre az inasévekre.
Andor Ilona tanítványai
körében
Eszembe jut sok
fiatal karvezető, amint friss diplomával a zsebében „eget", azaz
pódiumot kér. Tizenkilenc esztendő. Ezt nem lehet elfelejteni. Mikor ezt
megmondom, újra mosolyog.
– Amikor Harmat Artúr
tanár úr először adta a kezünkbe a Pünkösdölő
kottáját, ezt mondta nekünk, növendékeinek: „Önöket nem pódium-művészekké
neveljük. Akit ilyen vágyak vezettek ide, az akár most azonnal elhagyhatja a
termet. Önök a nemzet szürke napszámosai lesznek, akiknek legfeljebb az lehet a
hivatásuk, hogy jövendő pódium-művészeket neveljenek!" Ennek
akkor nagyon örültem, mert sohasem szerettem a nyilvános szereplést.
– Most sem?
– Az
előadóművészet nem nélkülözheti a közönséget – ezt az igazságot
kénytelen vagyok elfogadni. De ma is félek a nyilvános fellépésektől.
Valószínűleg ez az oka annak, hogy annyira megszerettem a rádiót, és
később a hanglemezfelvételeket. Az, hogy hosszú éveken át a rádióban
daltanítástól hangjátékokban való közreműködésig minden feladatot meg
kellett oldanunk, még egy nagy eredménnyel járt: a mikrofon tanított meg az
abszolút tisztaságra. A mikrofon a munka legszigorúbb ellenőre, ezért
szeretem. Erről jut eszembe, érdekes ellentmondás, hogy a lehetetlennek
látszó feladatok néha milyen teljesítményekre sarkallhatják a kórust.
Emlékszem, 1958. július 1-én megkérdezték tőlünk a hanglemezgyárban,
vállaljuk-e tíz nap alatt Bartók 27 kórusának a felvételét? Én le akartam
mondani — tízet nem tudtunk még akkor, például a Keservest, a Csujogatót, a Madárdalt és a Mihálynapi köszöntőt — de
a gyerekek nem engedték. Napi három órányi próbával a felvételek mellett július
10-én este tizenegy órakor befejeztük a munkát. Mi, felnőttek,
gondolhatja, milyen fáradtak voltunk. A gyerekek pedig azt mondták: „milyen
kár, Ilonka néni, hogy nincs több Bartók-kórus!" Alig akartak hazamenni.
Talán még ennél is szebb teljesítmény volt a gyerekektől, amikor 1966-ban
Londonban 43 perc anyagot vettek fel velünk az ottani hanglemez-stúdióban,
egyetlen nap, nyolc óra alatt. Köztük olyan műveket, mint a Hegyi
éjszakák, a Pünkösdölő, az Angyalok és pásztorok.
– Erre a lemezükre
kapták az Edison-díjat ...
– Igen.
Az Edison-diplomával együtt két nagy doboz
is előkerül, tele újságkivágásokkal, prospektusokkal és fényképekkel. A
legértékesebb fénykép azonban az íróasztalon néz szembe Andor Ilonával.
Dedikációja, azt hiszem, páratlan az ajánlások történetében. Három szó Kodály
Zoltán oly jól ismert írásával: „Nyugdíj pedig nincs!” Hallgatunk, az emlékezés
percei nem könnyűek. – 1949 őszén a gyerekek kérték, hogy vegyük fel
az ő nevét. Elmentem hozzá, a Tanár úr minden ellenérvet felsorakoztatott,
hogy lebeszéljen. Nagy sokára mégis engedett, így 1949 óta elsőként viseli
a kórus Kodály Zoltán nevét. Minden hangversenyünkre eljött. Tőle a
legnagyobb elismerés az volt, ha további munkára biztatta az embert. Ezt
jelenti a fénykép dedikációja is. A Hegyi éjszakák közül a másodikat, a
harmadikat és az ötödiket mi mutattuk be, az Árva vagyok egyetlen kéziratos
példányát két héttel a bemutató előtt hozta el nekem. Akkor egész éjjel
másoltam, hogy a hatvan gyerek között másnap szétoszthassam a kottákat.
Még két, a kórusnak ajánlott művet
veszek a kezembe, a Fancy és a Meghalok partitúráját,
azután egy furcsa, felébe tépett kottalapot, rajta Kodály Zoltán hangjegyeivel.
– 1965-ben, az Aldebourgh-i Fesztiválon késve értesítettek bennünket, hogy
az angol himnuszt több szólamban kellene énekelni, a Tanár úr a szálloda
halljában vetette papírra ezt a három szólamot, a dallamot hozzá sem írta, a
gyerekek már útban a fellépésre, az autóbuszban tanulták meg.
A fényképek, diplomák évszámokat,
emlékeket villantanak fel, 1955: a varsói VIT, 1965: Aldebourgh,
1968: Linz, ahol ötvennyolc kórus közül lettek elsők, és végül 1970:
Moszkva. Kérdő hangsúllyal mondom magam elé önkéntelenül az íróasztalon
álló fénykép dedikációját: „Nyugdíj pedig nincs!” ...
– Nincs – felel rá –,
az iskolától tavaly elbúcsúztam, de amíg erőm engedi és a gyerekek
igénylik, addig folytatom a munkát.
A földszintes ferencvárosi ház másik
szobájában székek sorakoznak sűrűn egymás mellett. A Fővárosi
Tanács Kodály Zoltán női kara itt próbál minden
héten kedden és pénteken 6-8-ig Andor Ilonavezetésével.
A zenetörténeti
értékű felvételek borítójának fotóján Andor Ilona mellett Andor (Prácser) Éva operaénekes látható, aki mestere iránti
tiszteletből vette fel Andor Ilona vezetéknevét.
TELJES
LEJÁTSZÁSI LISTA MEGTEKINTÉSE (200
video)
℗ 2012 HUNGAROTON RECORDS LTD.
Andor Ilona és Andor
Éva emlékére
Zsoldos Péter
(1971)
Függelék:
Időutazás, 1995–2020. Az Andor Ilona Baráti Társaság
kórustörténeti képeskönyve (Köteles György)
(Parlando
2021/3.)