A
beszélgetés résztvevői:
dr. Eősze László, Sebestyén Márta, dr. Ittzés Mihály és Sebestyénné Farkas
Ilonka
Utak
Kodályhoz
Beszélgetések a Magyar Kodály Társaságban[1]
Vezeti: Dr. Ittzés Mihály elnök
A harmadik beszélgetés: Kodály Zoltán Emlékmúzeum,
2015. április 13.
Vendégek:
Dr. Eősze László, Sebestyénné
Farkas Ilona és Sebestyén Márta
Eősze László (eleje hiányzik – Horusitzky Zoltánról beszél)
… azt csak később tudtam meg róla, hogy
ő egyike volt annak a 13 fiatal zeneszerzőnek, akik miatt ’925-ben az
az erős támadás indult Kodály ellen, ahol kútmérgezőnek nevezték
őt, hogy ilyen növendékeket bocsát ki. És Kodály a Neues Pester Journalban
németül és a Budapesti Hírlapban magyarul síkra szállt ezért a 13 fiatal
zeneszerzőért, és fulmináns cikkben, tanulmányban védte meg őket,
köztük Horusitzkyt is, akinek a meleg líráját dicsérte. Nos hát ennek volt köszönhető,
hogy a Wohltemperiertes Klavier és a Beethoven szonáták mellett, meg Chopin-
és Liszt-darabok mellett ambicionálta tanárom, hogy a Marosszéki táncokat is tanuljam meg.
Ehhez társult aztán egy másik nagy segítség,
és ez Szőnyi Erzsébet volt. Mert ’46-ban vizsgáznom kellett
népzenéből Kodálynál. És mivel pesti gyerek és zongoristának készülő
fiatalember voltam, igazán nem dicsekedhettem nagy népzenei ismeretekkel, de
hogy milyen kitűnő munkát végzett a fiatal Szőnyi Erzsébet, azt
mutatja, hogy én jelest kaptam a két, Tamás utcai otthonban kapott óra után.
Sikerült azt a sok év alatt szerzett tudást két óra alatt a fejembe átültetni,
hogy Kodály meg volt elégedve. Nem volt ez az alkalom olyan, hogy én akkor
rögtön lelkes Kodály-hívővé váltam volna, mert félóráig tartott a vizsga,
Kodály beállt az ablakkeretbe, és a Király utca felől sütött a nap,
úgyhogy nem láttam semmit, hogy helyesli vagy helyteleníti-e, amit mondok, de
hát végül is a jeles azért mégiscsak valamit jelentett számomra.
Azután következett az, amikor én parkoló
pályára kerültem – sajnos kilenc évig –, és hát többek között a Marosszéki táncok is tartotta bennem a
lelket, több alkalommal elő is adtam, így aztán beneveztek az akkor
kultúrversenynek nevezett cécóra. El is jutottam az országos döntőig,
amikor is a VASAS Magdolna utcai székházában egy elég rossz zongorán
előadtam, és vártam a zsűri döntését. Végül is a döntés inkább
nevetésre ösztönzött, mint szomorkodásra, mert egy trombita–dob duó esztrád
darabja lett a zenei kategória győztese. Nem én, és főleg nem a Marosszéki táncok. Hát ez volt az
első találkozásom a szubkultúrával, [DERÜLTSÉG.] amikor ráébredtem arra,
hogy az igazi kultúrának, amiért Bartók és Kodály is harcolt és én is annak a
katonája óhajtottam lenni, legfőbb ellensége a szubkultúra.
Nos, hát ezek után, társaságban,
megismerkedtem a Zeneműkiadó akkori művészeti vezetőjével, Rékai
Andrással, aki elmondta, hogy Bartókról és Kodályról akarnak életrajzot íratni,
van-e kedvem hozzá. Hát persze volt, és hát persze rögtön Kodály mondtam,
hiszen hát végül is a sors már összehozott bennünket. Hát akkor írj róla egy
tanulmányt, azt elküldjük a tanár úrnak, és ha őneki megfelel, akkor
szerződést kötünk veled. Körülbelül hat hétbe tellett, amíg tanár úr
időt szakított arra, hogy elolvassa ezt az első tanulmányomat, ami
Kodály gyermekkarairól szólt. Ezt aztán később Szabolcsi Bence elkérte és
a 75. születésnapjára kiadott emlékkönyvbe helyezte el.[2]
Na hát Kodály végül is a harmadik sürgetésre azt mondta, hogy „Ez meg tudja
írni”. Ez a négy szó, ez bele van égetve az agytekervényeimbe, mert ehhez
hasonló dicséretet nemigen kaptam se előtte, se utána. Boldoggá tett. És
akkor következett a kétéves munka. Olyan munka, amikor én ötig hivatalban
voltam, akkor átmentem a Széchényi Könyvtárba, ami akkor a Nemzeti Múzeum Bródy
Sándor utcai oldalán volt, ott dolgoztam a folyóirattárban. Végigolvastam a
Nyugatot, a Budapesti Hírlapot és mindent, amit kellett, a zenei folyóiratokat,
ez volt a kutatásnak az egyik ága. A másik ága pedig az úgynevezett oral
history, tehát a rokonokat, ismerősöket fölkerestem. De hát ugye Kodálynak
volt egy nővére, Kodály Emília, aki ’18-ban a spanyolnátha áldozata lett, és
volt egy öccse, Pál, vasúti tisztviselő, aki pedig ’48-ban meghalt. Tehát
a két fő tanú, akire számíthattam volna, mint életrajzíró, sajnos már nem
élt. Így hát az Eötvös-kollégistákat kerestem meg, a régi barátokat, régi
kollégákat. Szegedre is leutaztam. Az egy elég érdekes dolog volt, mert Kodály
Emíliának a férje, Rózsa Szilveszter nyitrai állomásfőnök volt, és az
ország feldarabolása után úgy látszik Szegedre költözött és ott élt – ő
már nem élt, de a családja, a fia és lánya még éltek, őket sikerült szóra
bírnom. És hát aztán Balázs Bélát, aki persze családi nevén Bauer Herbert volt,
és az ő barátaikat, például Pick Lajost, akit Petri Laci bácsinak kellett
szólítani, és kiváló szobrász volt. Fönn a Múzeumban [a Kodály Zoltán
Emlékmúzeumban] a három Kodály-szobor az ő [Petri Lajos] munkája. Ő
még el is dúdolta nekem azt a kis nótát, amit a Kodály nekik írt, amikor Telcs
Edénél vizsgáztak. Na, hát szóval így az oral historyból és a folyóiratok
anyagából összeállt az első könyv, amit Kodály jóváhagyott. Jellegzetesen
első könyv volt, a továbbiak valamivel szabadabban születtek meg, de hát
’56 tavaszán mit lehetett várni egy fiatalembertől. Mindenesetre, amikor a
műjegyzéket Kecskeméti Pista barátom kezdte összeállítani, azt kellett alapul
vennie, amit én abban az ’56 tavaszán megjelent kötetben összeállítottam.[3]
Aztán, hogy átadjam rövidesen a szót Monának,
azt mondanám még el, hogy végül is föladtam azt a reményt, hogy Kodályt írásban
vallomásra bírjam, mert hosszú lapokat küldtem neki, kérdésekkel, helyet hagyva
a válasznak, aztán visszakaptam úgy, hogy egy-két szó, vagy még annyi se volt
rajta. Aztán akkor a folytatásban szóban sokkal közvetlenebbül nyilatkozott,
fodormenta tea mellett, aztán később borsmenta tea mellett sokat
beszélgettünk, és akkor végül is közöltem azt, hogy az én kötődésemben azon
kívül, hogy a kutatás már szenvedélyemmé vált, valami érzelmi momentum is van,
ugyanis édesapám két héttel Kodály Zoltán után született,’82. december
30-án, én pedig két nappal a Psalmus-bemutató előtt, úgyhogy
tulajdonképpen ha éppen nem kriptaszökevénynek érzem magam, akkor boldog
vagyok, hogy ilyen kapcsolatba kerültünk Kodállyal.
IttzésMihály:
Köszönjük szépen. Szép kerek történet volt, majd még folytatjuk, és akkor Mona?
Sebestyénné
Farkas Ilona: Ha
belegondolok, hogy az első dátum, amit említett tanár úr, ’36: akkor
kétéves voltam. [DERÜLTSÉG.] Viszont csodálatos volt a mi indulásunk is,
Békés-Tarhos miatt. Békés-Tarhos miatt, amit Gulyás György tervezett meg és
nagyon sok nehézség között sikerült kivitelezni. Itt szeretnék egy kezdeti
momentumot Gulyás Györgynek a Bűneim…
bűneim? című könyvéből ezzel kapcsolatban felolvasni, hogy
egyáltalán hogyan indult ez a Békés-Tarhos. Nagyon sok ellenérve volt Kodálynak
Békés-Tarhos megalakításával kapcsolatban. Egy televíziós interjú volt ez
Keresztury miniszter úrral, akitől személyesen tudta meg a riporter, hogy
hogyan történt.
…
Keresztury miniszter külön is igyekezett meggyőzni Kodályt a leendő
iskolaalapításról. Ezt a tényt ő maga mesélte el később – a hetvenes
években, egyik tv-nyilatkozatában. Így:
„Kerényi
Györgyöt – Kodálynak egyik legjobb tanítványát – bevittem a minisztériumba,
mint ennek az ügynek az előadóját. Mikor Gulyás felhozta nekem az
előterjesztést, neki adtam oda, hogy beszélje meg ezt Kodállyal...
S egy
hét múlva visszajött kicsit lógó orral, hogy ez Kodály mesternek nem tetszik.
Feleségem
meghívta Kodályt egy csésze teára. Ő szívesen el is jött, s egy fél
délutánon át vitatkoztunk ezen. Ő a maga lassú módján kifejtette, hogy:
– a
sivatagban nem lehet egy zeneiskolát felépíteni,
–
nincs helyiség, nincs zeneszerszám. (Hát hogy lehet azoknak megfelelő
zeneszerszámuk.)
–
arról nem is beszélve, hogy a paraszti élet nem kedvez egy csomó zeneszerszám
kezelésének.
Emlékszem
rá, mikor azt mondta: ahhoz, hogy egy fuvolásnak a keze kialakuljon, négy-öt
nemzedék kell, de nem úgy, hogy arat, szánt, vet, kapál, vagy valahol másutt
dolgozik.
Elég
az hozzá, hogy rendkívül alaposan, nagyon gondosan a maga szófukar módján és
tárgyilagos hangján, de nagyon ellene volt. Én azt mondtam neki, hogy ez
azonban nemcsak zenei ügy, hanem más vonatkozásban nagyon is fontos nekem:
akarod, nem akarod, én megcsinálom.”
Így
jutottunk hát el oda, hogy 1946. július 5-én megtörtént az első
miniszteriális helyszíni szemle az iskola elhelyezése érdekében, ami három
hónap elteltével odavezetett, hogy a miniszter a maga „diszkrecionális” jogánál
fogva 1946. november 5-én kiadta az iskola létesítő rendeletét.[4]
Így indult, elmondhatjuk, hogy szinte Kodály
ellenére. Keresztury bízott benne, hogy az ötlet maga meg fogja teremni az
eredményét. Aztán ez később be is bizonyosodott, mert hát bennünket
összeszedtek ott a megyében, engem például Köröstarcsáról, később Bartalus
Ilit is onnan, és a megyéből az első eresztést, de aztán minden évben
egy kicsit tágult a kör, és lassan országossá vált a részvétel a tarhosi
énekiskolában.
A felvételik csodálatosak voltak, legalábbis
én az elsőre úgy emlékszem, hogy többek között, amin Gulyás György le
akarta mérni tényleg a fülünket és a visszaéneklő-képességünket, cseremisz
dallamokat énekelt, cseremisz dallamok részletét, mert gondolta, hogy azokat
biztosan nem ismerjük. Mert ha egy magyar népdal részletét vagy egy motívumát
kellett volna visszaénekelni, akkor nyilvánvalóan kiderült volna, hogy esetleg
valaki ismeri, hát vidékiek voltunk. Úgyhogy ez volt a mérce, a cseremisz népdalok.
Ez nekem egy életre a lelkembe ivódott, mert hisz aztán mi a négy
bicinia-kötetet végigénekeltük Tarhoson, különös tekintettel a negyedik
biciniára, a cseremisz népdalokra, amit máig nagyon szeretek és ahol lehetett,
a Hunyadiban,[5] a csabai
konzervatóriumban, mindenütt tanítottam is, mert annyira gyönyörűek. A Folyik a víz, áll a part például, szinte
emblematikus cseremisz népdala lett az iskolának.
Na most aztán Kodály is hallott rólunk végül,
hogy nagyon szépen dolgozik a társaság, és hogy milyen eredményeink vannak.
Innen is, onnan is hallott híreket, hogy milyen jó munka folyik, hát ne mondjak
mást, minthogy megindult január elején az iskola, és február közepén volt a
hivatalos avatás és mi akkor már Gergely-járást
énekeltünk. Hát ez azért nem kevés, azt gondolom. És ugyanígy az évek alatt az
összes Kodály-művet. A Bartók-kötetnek én például csak zeneakadémista
koromban láttam a kottáját, mert azt is, mindent, hallás után tanított meg
nekünk… Csodálatos dolog volt. Úgyhogy szóval Kodály kezdett érdeklődni.
És lejött. ’50-ben. És, hát jött óráról órára, feladatot adott, nem érdekelte a
produkció, csak az érdekelte, hogy ott helyben mit, hogy old meg a társaság. A
vége az volt, hogy a szép Wenckheim-kastély halljában – mert úgy egyébként
nagyon sok minden tönkrement ott már addigra, meg kifosztották a
berendezéseket, de az a hatalmas szép kandalló és az a hall megmaradt –, oda
kísértük fel a mestert, és leültünk szépen a lábaihoz énekelni. S miután több
mindent elénekeltünk, megkérdezte, hogy ismerjük-e azt a Tavaszi szelet, ami nem vizet
áraszt, hanem utat száraszt.
Mondtuk, hogy nem. Akkor azt mondta, hogy kér szépen egy Ádám Jenő
énekgyűjteményt, Gulyás György hozott egyet neki, az 5–8. osztályost hozta
ki, abban volt található ez a gyönyörű népdal,[6]
és azt kérdezte a társaságtól, hogy ki olvas itt legjobban kottát. Hát aztán
közfelkiáltással engem zavartak be – bár mindenki jól olvasott, de én kaptam
azt a feladatot – na, akkor a kezembe adta és énekeljem el. Lehetőleg
rögtön szöveggel. A díszítőhangokat elengedte első lépésre. Másodikra
már nem. Úgyhogy én azt ott hamarjában tíz perc alatt megtanítottam a
társaságnak, s mikor ő utazott vissza Pestre, akkor a vonathoz kikísértük
Békéscsabára, és ott már ő a vonatablakból kihajolva hallgatta, hogy ezt mindnyájan
énekeljük neki. Ezt a Tavaszi szél utat
száraszt kezdetű dalt. Ez volt az első találkozás vele, amikor –
gondolom – felfigyelt valamelyest rám.
A következő viszont az volt, amikor a
Zeneakadémián, ’53 tavaszán, úgynevezett konzervatóriumi nyílt napok voltak.
Vidékről, a zeneművészeti szakközépiskolákból („konzikból”), egy-egy
érettségiző csapat jöhetett föl, itt is laktunk, és akkor a Zeneakadémián
mindenki kedve szerint – mondtuk, hogy étlap szerint – mehettünk órákat
látogatni. Hát a társaságból volt egy-kettő, aki zongoraórákra ment, mi
viszont bevonultunk a 18-as terembe, ahol éppen zajlott a szolfézsverseny.
Nagyon nagy zsűrivel, ugye Kodály maga is természetesen személyesen, azt
hiszem, hogy Te is ott voltál, Erzsike[7],
és Molnár Antal és Járdányi és … és meg se tudom mondani, de nagyon nagy
zsűri volt. És hát a zeneakadémistáknak azt a feladatot adták, hogy
szolmizálva fejtsék meg a „Senkim a
világon”-t. Hát volt minden bajuk vele. Mi meg ott nyüzsögtünk Gulyás
György körül, hogy „Tessék már szólni, hogy majd mi! Majd mi elénekeljük, majd
mi megmutatjuk”, hogy hogyan kell megjeleníteni, szolmizálva is. Meg is tette
szünetben Gulyás György, de akkor azt mondta Kodály, hogy hát ennek volt egy
előzetes írásbeli része, és miután azon nem vettünk részt, hát nem tudja
elfogadni a benevezést. Viszont azért fülében maradt a dolog, és ez ugye volt
áprilisban, és május elsején avatta a két kezünk nagy munkájával épített
zenepavilont, ő volt az avató atya, és lejött két nappal korábban, és
megcsinálta nekünk ugyanazt az írásbelit, amit a zeneakadémistáknak.
Később ezt fölfedeztem a 33 énekgyakorlatban, egy olyan c-mollos, reális
válaszos, szép barokkos kétszólamúság, aminek az első felét ő ott
lediktálta. És kettőnknek sikerült teljesen hibátlanul leírni, Tóth
Bélának meg nekem – szegény Tóth Béla már nem él –, és ő saját
kezűleg írta rá a tíz pontot a füzetre, füzetlapra, a tanárok meg kint
izgultak, hogy na vajon kinek sikerül, hogy sikerül; és amikor erről az
alkalomról is távozott, akkor már úgy búcsúzott el, hogy „Hát akkor ősszel
találkozunk a Zeneakadémián”. És az nekem olyan hatalmas boldogság volt, mert
éreztem, hogy ez a megelégedésének a jele, és aztán oda be is kerültem a
zenetudományi-népzenekutató szakra. Vikár Lacival, Sárosi Bálinttal, Tóth
Margittal és Olsvai Imrével. A többiek mind másoddiplomások voltak, szóval
nekik nem volt ez akkora tét, hogy Kodály nyugdíjba ment. Én voltam másodéves.
Harmadikat kezdtem. És közölte, hogy nyugdíjba megy. És látta, hogy teljes kétségbeeséssel
hallgattam a bejelentést, és azt mondta az óra végén: „Na, jöjjön, kísérjen
haza!” És akkor végigmentünk az akkori Majakovszkij utcán, most már Király utca,
ismét visszakapta a nevét, és míg leértünk idáig, a Köröndig, addig
meggyőzött arról, hogy higgyem el, hogy Magyarországnak nagyobb szüksége
van olyan énektanárokra, akiknek a népdal nem papírízű muzeális tárgy,
hanem gyökerei vannak benne és élik, és úgy tudják átadni, hogy azt
továbbviszik. Ígérje meg, hogy nem megy el zenei adminisztrátornak, hanem
tanítani fog. És akkor neki kezet adtam, itt a Körönd sarkán. És aztán
becsülettel csináltam negyven évig, és úgy gondolom, hogy tényleg népzenében is
meg egy csomó mindenben sikerült azért a neki tett ígéretemet úgy teljesíteni,
hogy sok-sok zeneszerető, népzene-szerető és Kodályt szerető
embert felneveltem – mert hát Kodálynak a neve nálunk a családban úgy hangzott,
Márta lányom mindig mondogatja, hogy hát ő azt hitte, hogy Kodály az egy
rokon. [DERÜLTSÉG.] Mert hogy én mindig úgy beszéltem róla. Úgyhogy itt most
átadom a mikrofont.
I.M.:
Köszönjük szépen. – Ha jól emlékszem, egy Agócsy Lászlónak írt levélben
szerepelt ez a bizonyos, 55
kétszólamú énekgyakorlatba később
berakott szolfézsfeladat, s az a megjegyzés mellette, hogy „Tarhoson jobban
csinálták”.[8]
S.F.I.: Ja, igen! Azt meg is írta Kodály, a Visszatekintésben el lehet olvasni, hogy
egyedül Tarhoson tudták hibátlanul leénekelni. Ezt ő így leírta,[9]
I.M.
Ennek ellenére a következő évben megszűnt a …
S.F.I.: Hát persze. Miközben dicsekedtek vele,
ország és főleg világ előtt, azonközben a halálos ítéletét
készítették elő, az volt benne a szörnyűség. Úgyhogy csak holtában
tudta megkapni a Magyar Örökség Díjat.[10]
De reméljük, hogy azért fölébresztjük Csipkerózsika-álmából. Mindent megteszünk
érte. Akadt most egy békési gyökerekkel rendelkező vállalkozó, aki
megvette ezt az egész objektumot, 750 millióért, parkostól-mindenestől, és
ez a Matyi István nevű vállalkozó szenvedélyesen szereti ezt az ügyet, a
parkot is rendbehozta, és elsőnek a Zenepavilon visszaállításán dolgozik,
úgyhogy talán a jövő nyáron már a minden évben általam szervezett
kórustalálkozót ott tarthatjuk. Mert nagyon nagy boldogság lenne nekünk, akik
még élünk, és gondolom utódainknak meg… – van azért sok fiatal, hál’ Istennek,
a leszármazottak közt, aki melléállt, és aki szívvel-lélekkel csinálja, amit
kérnek tőlük.
I.M.:
Olyan sok szó volt már népdalról, népzenéről, hogy akkor most megkérjük
Sebestyén Mártát, hogy hozzon nekünk egy dalcsokrot a tarsolyából…
Sebestyén Márta: Talán már érezhető volt,
hogy beleszülettem ebbe a családba, ilyen háttérrel szinte természetes volt,
hogy én a népdalokat megszeretem. Bár igazából a családban egyedül én voltam, aki ilyen
egészen eszeveszett módon rajongtam a népdalokért kicsi, tehát egész pici korom
óta különösen fogékony voltam a népi hangok, a népi hangszerek, mindenféle iránt,
ami népzene volt, még nem is tudtam, hogy az, de valamiért arra különösen
fogékonyan reagáltam. Forrai Kati nénihez jártam zeneóvodába, hároméves
koromtól, és hát ott is a gyerekdalokat, a magyar népdalokat, és igen a
cseremisz dalocskákat is megszerettem, hiszen a Kis emberek dalainak is a vázát ezek adják. Olyan sokat hallottam
Kodály bácsiról, a tanár úrról, hogy tényleg azt hittem, hogy idős
rokonunk. Nagyon-nagyon büszke voltam, amikor ötévesen, nagycsoportos
óvodásként, óvodástársaimmal én köszönthettem a mestert. Sőt a lakásba is
fölmehetett egy kisebb delegáció, és a legvégén Kati néni azt mondta, hogy
minden magyar gyerek nevében köszönjem meg Kodály bácsinak a sok szép zenét,
amit írt nekünk. Akkor a Tanár úr lehajolt hozzám, külön is megénekeltetett, és
azt mondta, hogy ha mindenki ilyen szépen énekel, akkor érdemes volt megírni.
Sajnos semmilyen kütyü nem volt senkinél, hogy ezt megörökítse, de ez olyan
mélyen bennem maradt, olyan döbbenetes volt ettől az óriástól – a
szememben mindenképpen óriás volt, termetre is, és hát ugye egy élő
legenda –, hogy egy életre eldöntötte a sorsomat, a későbbiek már csak
fokozták.
Hát otthon állandóan népdalokat hallottam,
mert édesanyám úgy csinál a mai napig is, hogy miközben tesz-vesz, sürög-forog,
énekel, dúdol, jön-megy, utcán is énekel, vezényel, tehát ez olyan nagyjából,
mint másnak a levegővétel, vagy az, hogy eszik-iszik.
A sokat emlegetett cseremisz dalokat is
nagyon-nagyon sokszor hallottam, és épp egy éve volt az akadémiai székfoglalóm,
amelynek címéül is ezt választottam, annak a bizonyos cseremisz népdalnak az
első sorát: Folyik a víz, áll a
part. Ezt azért említem, mert most avval szeretném kezdeni ezt az
összeállítást. Éneklek egy cseremisz népdalt eredeti nyelven is Vikár László –
Kodály-növendék – gyűjtéséből, és folytatom dunántúli anyaggal.
Egyébként most átnéztem egy csomó mindent, mert még a virágos sorozat, hát ez
alap volt, hogy ez megvolt, hiszen akkor még hangzóanyagot nem találtunk, és ez
nagyon-nagyon hasznos volt. A mester a 75. születésnapjára állította össze,
Bárdos Lajos adta közre, és szeretném Kodály tanár úrnak a szavait idézni: „(…) e régmúlt virágok élnek! Csak kissé
széjjelszóródtak. A dal egyik felét a Zobor alatt találtad, a másik feléért a
Hargitáig kellett menni. De most együtt vannak, csak rajtunk áll, hogy soha
többé széjjel ne szóródjanak. Nem is szóródnak, ha sikerül a magyar lelkekbe
úgy belegyökereztetni, hogy onnan semmi hatalom ne irthassa ki.”[11]
Hát azt hiszem, [ÉRTHETETLEN SZAVAK],
ha éneklik, és ebben azért most egyre jobban állunk, hiszen egészen széles
mozgalommá dagadt a népzene: a népdal és a néptánc megismerése is szerepel
benne. Na, akkor most a sok beszéd után adok magamnak valami hangot.
[FURULYÁN.]
Cseremisz
népdalok
- Folyik a víz, áll a part…
- cseremisz nyelven…
Dunántúli
népdalok
- Repülj, páva, repülj, vármegyeházára – Fújnak a
fellegek Somogy megye felől
- Édesanyám ablakába kinyílt a rózsa magába…
- Hej, két tikom tavali, három harmadévi...
(Előadja:
Sebestyén Márta)
S.M.: Elnézést kérek, olyan virágporos,
allergiás a hangom, azt se tudom, hol kezdjem el, mert hol mély, hol magas,
örülök, hogy valami hang kijön most.
TAPS
I.M.:
Köszönjük szépen. Majd még folytatjuk. – Megint átadnám a szót Eősze
Lászlónak, és akkor próbáljunk meg egy kicsit a mélyére ásni a
zeneműveknek, hogy…
E.L.: Igen.
I.M.:
Lehet, hogy furcsán hangzik, hogyha azt kérdezem, hogy melyik a kedvenc
Kodály-műved, s ha van ilyen, akkor miért, vagy mikor, melyik. Miért van
az, hogy valami közelebb áll a szívedhez, túl azon, hogy a Marosszéki táncokat,
amivel előadóművészként is találkoztál, említetted, egyebek, mik
vannak a tarsolyodban?
E.L.: Helyes a kérdés. Tulajdonképpen a
leghuzamosabb, leghosszabb időn át első helyen szerepelt nálam a Budavári Te Deum. Még időnként a Psalmust megelőzve is. Azután a Jézus és a kufárok, azután az Öregek, és sorolhatnám még a többit. És
tulajdonképpen itt jön elő az, amit én feladatomnak tekintettem, hogy azon
kívül, hogy Kodály és Bartók kapcsolatát többen is megpróbálták föltárni, én a
levelezést adtam közre; melléje akartam helyezni a Kodály és Weöres
kapcsolatot. Ami szerintem rendkívül fontos a magyar
művelődéstörténet szempontjából. Mert az a tisztelet, amelyet Weöres
az élete végéig mesternek titulált Kodály iránt érzett, nagyon-nagyon
jelentős produkciókra késztette őt. És hát az Öregek és a Norvég leányok,
ez… ez tényleg az egyik csúcspontja Kodály kórusművészetének.
Azonkívül nagyon érdekes volt az, amikor
az életmű szakaszolását próbáltam magam megtalálni, és utólag rájöttem,
hogy Kodály vezette a kezemet, mert hiszen az első szakasz ugye tart
nagyjából ’25-ig, és onnan kezdve a második szakasz, amikor már a verbunkos
megjelent. De hát az első szakaszban olyan értékes művek születtek,
hogy mást ne mondjak a Cselló-szólószonáta.
Bámulatos, hogy a virtuozitásán túlmenően milyen értékek rejlenek
benne. És nagyon szerettem és szeretem most is a Triószerenádot. Ami egyrészt azért jelentős, mert a
legválságosabb periódusában született Kodálynak, és mégis egy életvidám mű
tulajdonképpen. Emma asszony mesélte el a történetét, hogy ez tulajdonképpen
egy szerelmi vallomás volt, hogy a legény muzsikusokat visz a lány ablaka alá,
de a lány, az kineveti őket, akkor elküldi a zenészeket, mire a lány
megijed és hát persze a végén happy end van. Szóval ezt mesélte, ha jól
emlékszem, már a kórházban, Emma asszony, úgyhogy ezt érdemes volna
bővebben kifejteni.
I.M.:
Ez nagyjából egybevág azzal, amit, ha jól emlékszem Tátrai Vilmos mondott, aki
elment a kollégáival a kórházba, és eljátszotta Emma asszonynak, különös
tekintettel a lassútételre…
E.L.: Igen!
I.M.:
… ami nemcsak egy éjszaka zenéje, hanem tulajdonképp egy nagyon intim
párbeszéd…
E.L.: Igen, igen!
I.M.:
… szerelmi párbeszéd ez a második tétel. Nádasdy Kálmán is hivatkozott erre,
tehát ez ezek szerint több oldalról megerősített hiteles történet, amit
most hallottunk.[12] Megkérdezhetem
azt, hogy ha annyira előtérbe helyezted a Budavári Te Deumot, hogy annyira közel állt a szívedhez,
hogy annak meg tudod-e fejteni, meg tudod-e magyarázni, hogy mi volt az oka.
Vagy ez csak egy ilyen érzelmi dolog volt?
E.L.: Persze.
I.M.:
… vagy volt valami… hát, na jó, lehet hogy furcsán hangzik, hogyha azt mondom,
hogy akár valami olyan kompozíciós eleme, ami csodálatra késztetett?
E.L.: Hát az a tökéletes hídforma. És az a
kvart-torony, ami megjelenik kétszer, elején-végén, és az a befejezés, még most
is hallom Andor Évának az előadásában. Csodálatos.
I.M.:
Az „in aeternum”.
E.L.: Szóval… minden okom megvolt rá, hogy
ehhez kötődjek legjobban.
I.M.:
A Weöres-kórusokat említetted, hogy … nyilván többen ismerik a jelenlévők
közül azt a dolgozatot, amely ezt a témát dolgozta fel, Kodály és Weöres
kapcsolatát, és amelyik talán több helyen is megjelent. Az Örökségünk, Kodály című gyűjteményes kötetben[13]
mindenképpen olvasható…
E.L.: Hogyha mindent összevetek, akkor
1953-ban kezdtem el a Kodály-kutatást, és 2012-ben fejeztem be. Hát ez
körülbelül hatvan év. Nem tudok számot adni róla, hogy hány könyvet és
főképp hogy hány tanulmányt írtam, és összesen három… négy nyelven hány
előadást tartottam róla. Hát voltak érdekes anekdotikus dolgok. Amikor a
spanyol Kodály-társaság megalakulásának támogatására hívtak meg és ott a
királyi palotában kellett előadást tartanom Kodályról, és azt kérdeztem,
hogy hát angolul beszéljek-e vagy olaszul, mert spanyolul sajnos nem tudok.
Egyhangúlag megszavazták, hogy olaszul beszéljek, hát jó. Aztán ők
kérdeztek utána spanyolul, én válaszoltam olaszul, minden nagyon jól ment,
megértettük egymást. Érdekes esemény volt. Sokkal nehezebb volt, amikor
Ferrarába küldtek el, akkor éppen Liszt római munkásságát iparkodtam kutatni,
de a magyar kollégium igazgatója azzal fogadott, hogy „Most holnapután el kell
utaznod Ferrarába, három előadást fogsz tartani Kodályról”. „De nincsen
nálam semmilyen irodalom, hát én csak Lisztről tudnék most beszélni.” „Itt
a könyvtárunkban megtalálod az angol nyelvű könyvedet.” Úgyhogy két nap
alatt fölkészültem, ez eddig még rendben is lett volna, de amikor Ferrarába
megérkeztem, és azt látom, hogy egy száztagú mandolinzenekarnak kell
előadást tartani [DERÜLTSÉG], hát akkor egy kicsit azért inamba szállt a
bátorságom. Szóval volt bőven kaland is ebben, de annyi kaland, mint
amennyi a családfakutatásban volt…
S.F.I.: Azt elhiszem!
E.L.: …azt hiszem, hogy sehol máshol.[14]
Hát gondolják el, hogy a Mein Weg zur
Musikban Kodály azt mondta, hogy az édesanyja Baján született. Nyilván
Emmára gondolt, mert ő volt bajai. És hát én már akkor tudtam, hogy nem
Baján, hanem Fehértemplomban született.
I.M.:
Heltai Nándor kibogarászta.[15]
E.L.: Bela Crkva.[16]
Tulajdonképpen csak annyit tudtam, az volt az irányelv, amit Kodály egy pár
mondatban elmondott, hogy apai ágon flamand takácsok voltak, akik valamikor a
hugenotta időkben Brüggéből Brünnbe költöztek át, anyai ágon pedig
állítólag lengyel nemesek voltak a családtagok. Hát ez utóbbival hamar lehetett
végezni, mert azon a környéken – én írtam németül és angolul az ottani
levéltárnak, egy rövid lengyel válasz érkezett, hogy ebből az
időből semmilyen irat nem maradt. Állandó háborúk voltak. Ez az ukrán
határ, délvidék.
I.M.:
Mi Galíciának szoktuk mondani.
E.L.: Galícia, igen, ami akkor Lodoméria névre
hallgatott. És aztán Brünnben az volt a meglepő, hogy a nagyapa megvolt,
és a felesége olyan keresztnévre hallgatott, ami Brünnben egyáltalán, egyetlen
egy asszonynál sem fordult elő. Tehát ez tette gyanússá számomra, hogy ez
volt az a család, vagy ez volt az a házaspár. De hogy hogyan kerültek oda,
merre mentek, gyalog mentek, kocsin mentek, ezt nem sikerült kideríteni. Aztán
kiderült, hogy az anyai ágon német rokonság is volt. Egy kis – valahol középtájon,
egy kis szigeten fekvő, a Mulde folyó szigetén fekvő – városkából,[17]
ahol nagyon különös nevű kőművesek és serfőzők éltek,
egy testvérpár költözött le Fehértemplomba, és hát ezt a nőt vette
feleségül aztán…
I.M.
Ez volt Jaloveczky család.
E.L.: Jaloveczky Paulina édesanyja volt. No,
de hát visszatérve a művekre, tényleg se vége se hossza nem lenne, ha
sorolnám, hogy mennyire próbáltam a korai kamaraműveket
népszerűsíteni minden alkalommal. A két vonósnégyest meg a két csellószonátát:
a Cselló-szólószonátát és a Cselló-zongoraszonátát is. Aztán a Háry volt az, amelyik az
érdeklődésem középpontjába került. Megpróbáltam azért minden művét az
előadások során elemezni és ismertetni, népszerűsíteni. Hát hogy
milyen eredménnyel, az majd az utókor döntésére vár.
I.M.:
Nélkülözhetetlen forrásai a Kodály-kutatásnak a könyveid, ezt nyilván mindenki
tudja.
S.F.I.: Bizony.
I.M.:
Akkor most nézzük a másik oldalt, az énektanár és karvezető oldalát, hogy
van-e olyan mű, ami különösen a szívedhez nőtt és miben látod annak
az okát,…
S.F.I.: Nagyon nehéz, egyet kiemelni…
I.M.:
hogy az elfoglalta a helyet, egy időre a többit maga mögé utalva.
S.F.I.: Békés-Tarhoson szinte az összes
Kodály-művet, gyerekkari
művet elénekeltük.
I.M.:
Ami addig megvolt.
S.F.I.: Igen. Én már úgy kerültem fel, hogy
teljes Kodály-imádat volt bennem. Már a Vejnemöjnent
is csináltuk, úgyhogy mikor átkerültem zenetudományiról karvezető szakra,
és eljött a diplomakoncertre való választás ideje, akkor én a Vejnemöjnent választottam. Annyira
csodálatosan jól sikerült, Tanár úr ott ült a tanári páholyban… Egyébként az
évfolyam megbízott vele engem – mindenkinek volt Kodály-műve – hogy menjek
és hívjam meg a tanár urat a koncertre. Én el is mentem, őnagysága tíz
hónapos volt, vittem a karomon, és Emma néni, mikor átadtam a meghívót, egy
mackót fogott, és ezt a mackót így megfordította fejjel lefele, aztán Márta a
mackó fejéhez nyúlt és akkor Emma néni megnyugodott, hogy normális gyerekem
van. [DERÜLTSÉG]. Viszont a diplomakoncertemen elkezdett sírni, úgyhogy a
Gasparini Adoramusnál az apjának ki
kellett vinnie, mert azt nem tolerálta, hogy az anyja most mással foglalkozik,
nem ővele. Szóval a Vejnemöjnen
volt a kedvenc. És a Vejnemöjnen
többször is megjelent az életemben, viszont zenei általánosban egyetlen egyszer
volt olyan hanganyagom, akik ott azt a b-gisz szűk tercet könnyedén tudták
elénekelni, mert vonyítani nem szabad, csak akkor érdemes előadni, hogyha
olyan szopránja van az embernek, amelyik gond nélkül tudja énekelni. Egész
zenei általános életem alatt egyetlen egyszer akadt olyan, hogy azt katonásan,
briliánsan meg tudták csinálni, és akkor az nagy öröm volt.
Ugyanis az a helyzet, hogy én akkor is
nehezményeztem a Zeneakadémián, sokszor felvetettük, hogy jó lenne kimenni a
végzősöknek, de már a negyedikeseknek is lehetőleg, általános iskolai
kórusokhoz, de nemcsak a mintakórusokhoz, hanem megnézni, hogy hogyan lehet
megtanítani egy-egy művet. Ezt most látom leginkább, mert évek óta a
zuglói Éneklő Ifjúságon Záborszky Kálmán megkért, hogy zsűrizzek,
most is, idén is megtettem ezt, és azt látom, hogy olyan sok segítség kellene.
Most aztán pláne már, ugye nem áll szegényeknek a hátuk mögött az a valamikori
karvezetőklub, ahová beültünk és ötleteket adtunk és kiterítettünk egy
csomó általunk javasolt művet, hogy figyeljetek, ebből válogassatok. Hogy
mennyire szükség lenne a segítségünkre… mert ugye az volt, hogy ő tanult
azalatt az időszaka alatt, amíg oda járt, x művet, és azt az x
művet tanította vetésforgóban. Na most, ez nagyon nem jó, mert az embernek
tudni kell, hogy az a jelenlegi gyerekkar, amelyik előttem áll, vagy akár
felnőtt kórus is, mik a határai hanganyagban, kottaolvasásban, tudásban,
és nem szabad többre vállalkozni, mert akkor nincs benne öröm. Na most, ezt mi
a zenei általánosban nem ismertük, mert a Hunyadiban voltak picinyek, én
kicsinyek kórusát csináltam 16 évig, hát a legszebb 16 éve volt az életemnek,
mikor a kicsinyeket vezényeltem. Sok énekes játékot, remek sok Szőnyi
Erzsébet énekes játékot megtanítottunk úgy, hogy volt hozzá egy remek
partnerem, Györgyfalvay Kati, aki meg megcsinálta a játékokat; nem föltétlenül
arra készültünk, hogy színpad, hanem a tornateremben megcsináltuk magunknak.
Furulyával, hegedűvel, kis ütőhangszerekkel. Csodálatos évek voltak.
Aztán ezek a gyerekek később fölkerültek a nagykórusba.
Mikor Szabó Helga átment a Mókus utcai
iskolába – egyébként nagyon jól dolgoztunk együtt – akkor átkerült hozzám a
nagykórus is, méghozzá egy olyan időszakban, ’75-ben, amikor Bartók
halálának a 30. évfordulója volt. Herboly
Ildikó volt a szakfelügyelő, és kiosztották nagyjából a kórusoknak, akiket
erre meghívtak, hogy ki, mit csináljon. Hát nekem pont ez az ominózus Hegyek közt lakásom jutott, meg a Legénycsúfoló. Összejöttünk szakmai
beszélgetésre és felvetettem, hogy mi lenne, ha mindenki a Bartók mű elé,
amit csinál, népdalokat énekelne, Bartók-gyűjtésű népdalokat. (Tudom,
hogy most Kodályról van szó, de hogy a népdal mennyire alapdolog volt akkor is
az életemben.) Ezt vetettem föl, el is fogadták. Katanics Mari volt benne,
Ugrin Gábor, szóval egy nagyon illusztris társaságba kerültem akkor be, mint
friss karvezető – mert hát én azt nem végeztem el, csak félig,
tulajdonképpen. Én valahogy amiket összeszedtem, azok csupa ilyen Jobbágytelke
környékére való népdalok voltak, azokból állt össze egy csokor: Megállj, megállj, te kismadár meg egyebek. És amikor elénekeltük, hát
először is, amíg énekeltük, addig szinte vákuumos csönd volt a
Zeneakadémia nagytermében, és amikor véget ért a népdalcsokor, akkor olyan
fergeteges taps volt, hogy én attól kezdve hittem – annál is jobban, mint annak
előtte –, hogy egyszólamú népdalokkal is nagyszerűen lehet
megteremteni a légkört és a közönséggel elfogadtatni.
Na szóval a népdaltanítást, a
Kodály-művekből a népdaloknak a végigvezetését a mai napig csinálom,
mert a [Hunyadi] Véndiák Kórusomnak is kedvencei ezek. Ma is ott van például a
kórusban egy olyan, akkor alsó tagozatos, negyedikes, hosszúcopfos kislány,
Károlyi Évi, aki, mikor tanítottam a Háryt,
és feltettük először a Kezdődik
a mese tételt, akkor szinte ösztönösen felállt és azt mondja: „Jé Mona
néni, ahogy Háry mindig nagyobbakat mond, annál több hangszer csatlakozik a
zenekarhoz.” És ez így van, tehát tulajdonképpen remek dolgokat lehet velük
csinálni, és a népdalokat az összes Kodály-műben, amiben népdalfeldolgozás
van, azt Tarhoson is nagyon szerettük. Olyan szerencsénk volt és mindig
elmondom, hogy nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy olyankor taníthattam,
amikor ugyan politikailag nem volt a legjobb a légkör, de taníthattunk. Megvolt
a heti négy énekóra, és ki lehetett játszani sok mindent. Megtanítottam én
simán a műveknek az egyházi szövegét is, hogy tudjátok, ez nem úgy van ám,
hogy … tudjátok, ennek azért az a szövege, hogy Tengernek fényes csillaga, és akkor boldogok voltak vele. Igen.
Viszont a másik, amihez csodálatos élményem
fűződik, és az megint felejthetetlen, az a Zrínyi szózata. A bemutató idején voltunk akadémisták, és
Vásárhelyi Zoltán meghívta az akadémiai kórust a Rádiókórusba. Tehát egy
hatalmas kórus kerekedett így ki, és ott aztán mikor megszólalt csodálatosan: „Sárdis városa mëgvételekor ëgy vitéz magára
Krőzus királyra akadván…”, az egész hátborzongatóan gyönyörű
volt, ahogy elmesélte a szólista…
I.M.:
Palló Imre.
S.F.I.: Igen, Palló Imre volt. És az az akkori
légkör, ami volt, hát az felejthetetlen, és utána nekem ideadtak az
évfolyamtársaim meg a kórustagok jó pár kottát, vagy 20-22 ilyen kottával
mentem oda a tanár úrhoz, hogy kérjek rá aláírást. Beállítottam ide és mondtam,
hogy „Tanár úr, tessék szíves lenni ezeket aláírni nekünk”. Fogta a tollat,
megszólalt közben: „Ez mind forradalmár?” [DERÜLTSÉG.] Mondtam: „Igen, tanár
úr”. „Akkor jó.” Hát azt a Zrínyit…!
És hogy mennyire fontos azért az a légkör hozzá, ami akkor volt, hogy
később az egyik tanítványom – aki aztán kikerült valahová Belgiumba,
nagyon jó zenész volt, Abrudbányai Zoli – írta nekem (akkor én már vidéken
tanítottam, Békéscsabán), hogy csinálják Párkai tanár úrral a Zrínyi szózatát, de ők nem tudják,
hogy mi mit ettünk azon. Szóval nem ugyanaz volt a hatása, akkor, amikor már
nem kellett érezni azt a szorongattatást, hogy „Ne bántsd a magyart!” Úgyhogy a
másik nagy élmény az életemben ez volt.
I.M.:
Elég baj, hogyha a zenén keresztül nem értették ezt, meg a történelmen
keresztül.
S.F.I.: Nekem is elég szomorú volt ezt olvasni
a levélben, de innen gondoltam, hogy azért más volt az egész légkör akkor … Azóta
az összes Kodály-kórust énekelhettem, azokat is, a vegyeskarokat, amiket
Tarhoson nem, mert hiszen volt Kollár Évának egy remek kezdeményezése a KÓTA-n
belül, hogy „Zengő csudaerdő”. Ami igazából tíz, azt hiszem tíz
alkalmat ért meg. Az volt a célja, hogy a kezdő kollégák megfigyelhessék a
műhelymunkát, hogy hogyan csinálja egy Sapszon Ferenc, egy Szesztay Zsolt,
egy Ugrin Gábor, egy Zámbó István egy-egy műnek a feldolgozását. Péntek
délután elkezdtük és vasárnap délelőtt színpadra tettük az illető
műsorát. Az kemény munka volt és nem is lehetett, csak kollégákkal
megcsinálni, mert itten már arra nem volt idő, hogy megmagyarázza, hogy
ott mit nem éneklünk jól vagy ilyesmi. Pont a kitűzött célt
sajnos nem töltötte be, mert nem
jöttek a fiatal kollégák, úgy ahogy elvártuk. Mi ott voltunk, mi öregek, mert
hát én akkor se voltam már fiatal, akkor is már hatvanon felül voltam, mikor
ezek mentek. De én meg is haltam volna, ha egy alkalmat ki kellett volna
hagyni, annyira csodálatos alkalmak voltak ezek. Máig is azt mondom, köszönet
érte Évának, hogy ezt akkoriban kivitelezték a KÓTA-ban, mert nagyon sok nagy
Kodály-művet is újraélhettünk ott, az Öregektől
kezdve a Jézus és a kufárokig
mindent, szinte, mert minden karnagy, aki ott vállalt egy-egy ilyen
műhelymunkát, az választott Kodályt is, az természetes volt, úgyhogy
nagyon sokat tanultunk ezekből, és nagyszerű volt.
I.M.:
Na, köszönjük szépen. Az órámra nézek, hogy haladunk előre időben, és
most megint szeretnénk egy kis dalolást hallani.
S.M.: Minden szavára tudnék valamit mondani,
valami énekes élményt, sajnos, az én gyerekkoromban még nem léteztek azok a
hozzáférhető népzenei felvételek, amiket ma már bárki az interneten is a
Zenetudományi Intézet címén elérhet, és ott van gyűjtés helye, ideje,
tálalva van; akkor én csak úgy el próbáltam képzelni például a Háryt meghallgatva, a Háryban szereplő népdalokat, hogy
szólnak, amikor nem az operaénekes bácsi vagy néni énekli. Hát ehhez aztán
kellett még várni sokat, mire ezeket hallhattam különböző
gyűjtőutakon. Viszont annyira rárakódtak ezek a
gyűjtőélmények, hogy azon gondolkodtam, ahhoz, hogy elénekeljem a
Kodály által hallott eredeti formát, ahhoz [ÉRTHETETLEN SZAVAK] már annyira bennem van a később megtanult
[ÉRTHETETLEN SZAVAK], de hát ez van,
nem baj.
Egyébként mikor utazunk, megyünk Hollókő
felé, és mondják, hogy Salgótarján, [ÉRTHETETLEN
SZAVAK]…
S.M.: [ÉRTHETETLEN
SZAVAK, DALSZÖVEGKEZDET] „… de szép község, benn lakni gyönyörűség”.
Végig lehetne énekelni a térképet, szerintem ez egy jó feladat lenne a mai
diákoknak is, csak hát olyan pedagógusok kellenének hozzá, akik ebbe élményt,
lelket visznek. Ha nincs a tanárban, vagy az iskolában egy olyan ember, tanár,
aki meg tudja szerettetni a népdalt, akkor sajnos anélkül nőnek föl és
akkor idegen marad a számukra mindig is a népdal. Kórusélményként még persze
lehet szép, csak a feldolgozás a népdal ízeit nem biztos, hogy megőrzi.
Most arra gondoltam, hogy a Mátrai képekből
hármat elénekelnék. Nemrég halt meg az utolsó magyar dudás, Pál Pista bácsi, 95
éves korában, aki még hagyományból volt dudás, és ő is gyönyörűen
játszotta flótán és dudán is ezeket a darabokat, tehát kár hogy őt már nem
tudjuk ide meghívni. Nemrég temettük. Rá is emlékezem ezekkel az énekekkel.
A
Mátrai képek dalaiból
- A Vidróczki híres nyája zörög-morog a
Mátrába…
- Madárka, madárka…
- Elmegyek, elmegyek, el is van vágyásom…
(Előadja:
Sebestyén Márta)
S.M.: Fedémesi asszonyoktól vannak ezek a
variációk már, tehát [ÉRTHETELEN SZAVAK]
élő díszített formában éneklik ma is. Tehát nem Kodály tanár úr
gyűjtötte, nem baj. Szőnyi Erzsi néninek van egy külön kívánsága…
I.M.:
Jó! Majd befejezésül. – Egy nagyon rövid választ kérnék egy utolsó,
hirtelenjében kitalált kérdésre. Hogyha Kodállyal kapcsolatos szellemi
végrendeletet kellene írni, akkor melyik Kodály zenemű, és melyik
Kodály-írás szerepelne, a fiatalok figyelmébe, vagy a szélesebb közönség
figyelmébe ajánlva? Mit választanál? Amiben úgy érzed, hogy legjobban
összefoglalva megtaláljuk mindazt, ami fontos Kodály életművében?
E.L.: Ki
a jó zenész?
S.F.I.: Pontosan erre gondoltam én is.
I.M.:
És zenemű?
E.L.: Zenemű? Hát azért vitathatatlanul a
Psalmus.
S.F.I.: Akkor meg is egyeztünk. [DERÜLTSÉG.]
I.M.:
Ebben megegyeztünk. – Akkor nekem most más tisztem már nincsen, mint hogy
megköszönjem a közreműködést, a beszélgetést. És szeretném elmondani, hogy
legközelebbi alkalmunk egy nagyon fontos, hivatalos aktushoz kapcsolódóan lesz
ugyanitt: május 9-én, amikor Perényi Miklós lesz a vendégünk, aki Benjámin
fiával jönne muzsikálni, hozzánk. Az
lenne a következő zenés beszélgetés. Remélem, hogy szóban is sikerül majd
őt kicsit megfaggatni, nemcsak a vonóját és csellóját… És akkor, minden jó, ha jó a vége, dal legyen az
ékessége.
S.M.: Kodály tanár úrnak a gyönyörű
Nyitra megyei, zobori gyűjtéseiből szerettem volna énekelni a végére,
de Erzsi néni Az angol beteget kérte.
I.M.:
A kettő nem zárja ki egymást.
SZ.E.: Mehet mindegyik.
S.F.I.: Most énekeld el azt, amit Erzsike
kívánt.
S.M.: Azt szeretném elmondani, hogy megütötte
tényleg a fülemet, illetve elgondolkodtam Ittzés tanár úr szavain, mert ugye a
meghívóban az is szerepelt, hogy kérek-e zongorát és zongorakísérőt, hogy
akkor úgy készüljünk. Hát én soha életemben nem énekeltem zongorakísérettel,
mert valamiért úgy gondoltam, hogy már annyira megszoktam ezt az előadói
szabadságot, amit a népdalgyűjtések után az ember érez, hogy nem biztos,
hogy szépen megoldanám azt a feladatot, hogy egy feldolgozást úgy éneklek el
zongorakísérettel, ahogy kell. Plusz olyan hangnemben készültek ezek a
feldolgozások, hogy többnyire… hát nem éppen az én hangomnak való… Én arra nem
mertem gondolni, hogy ezeket lehet transzponálni, szabad transzponálni…
I.M.:
Talán nem szentségtörés.
S.F.I.: Volt, aki felajánlotta, hogy szívesen
transzponálja neki, csak…
S.M.: És most a Bárdos-hangversenyen mondta a
kedves zongorakísérő hölgy, Nagy Márta, hogy éppen erre feni a fogát, hogy
velem egy ilyen műsort összeállítson, és nekem a nagy hősöm Basilides
Mária, meg Török Erzsi, akik gyerekkoromnak a bálványai, úgy éreztem, hogy az
ő hangjukon gyönyörűen megszólaltatják… Képzett hangjuk van, és mégis
úgy éneklik a népdalt, hogy az egyszerűen csodálatos. Úgyhogy meg fogok
próbálkozni, tisztelettel jelentem, a Basilides Mária-repertoárral, tehát a
bukovinai és a gyergyói népdalfeldolgozásokkal. Meg fogom tanulni és akkor majd
bemutatom.
Akkor zárásul ezt az én nagyon nagy
élményemet, amit azt hiszem, hogy a négylemezes magyar népi antológiából a
legjobban hatott rám, Kodály tanár úr Nyitra megyei gyűjtéseiből
hallgassanak meg egy párat.
Zobor
vidéki népdalok
- Ne aludj el, szép szememnek világa…
- Segéljen Uram Isten, ahová mink elindultunk…
- Végigmék az uccán, senki se szól hozzám…
- Ej, de kutya kedvem van, három liter bennem
van…
- S ittunk, ettünk jó eleget, itt hagyjuk a
vendégséget…
- Szent János áldása szálljon mireánk…
(Előadja
Sebestyén Márta)
TAPS
S.M.: Erzsi néni egy magyarszováti dalt kért,
amely Az angol beteg című
hollywoodi filmben többször is visszatér különböző formában. Valamiért a
libanoni származású zeneszerzőnek [Gabriel Yared]… illetve én tudom,
miért, a rendező [Anthony Minghella] ezt megtalálta és ráparancsolt a
zeneszerzőre, hogy ezt használja különböző formákban. Úgyhogy hol
Bach-zenében bújtatva el, hol de leginkább a cappella…
I.M.:
Nekünk jó lesz az eredeti.
S.M.: Igen. Ez, sokan azt gondolják, illetve
külföldiek nem tudták elképzelni, hogy ez valóban magyar ének, mert nagyon
gazdagon díszített, és egyből azt mondták hogy: Oh, it’s Arabic. Merthogy
az mindjárt arabic vagy nem tudom, turkish, amelyik díszített. Akkor Erzsi néni
kedvéért elénekelném ezt a magyarszováti dalt, amelyet a helybeli kántor,
prímás és borbély Maneszes Márton, Halmos Béla barátunk kedves jó barátja
közvetítésével
tanulhattam meg.
Szerelem,
szerelem, átkozott gyötrelem…
(Előadja
Sebestyén Márta)
TAPS
I.M.:
Van itt egy ráadás virág, amit Szőnyi tanárnőnek szeretnék átadni,
közelgő születésnapja alkalmából.
TAPS
I.M.:
Köszönöm szépen a megjelenést, legyen máskor is szerencsénk!