(Rózsavölgyi
és Társa, 2024)
Elsősorban
fórumunknak, a Parlando zenepedagógiai (sokak
sajnálatára kizárólag interneten hozzáférhető) folyóiratnak
köszönhető, hogy Grabócz Márta neve ismerős
hazánkban. A több évtizede Franciaországban élő zenetörténész sokirányú
munkássága révén (amelyben a tudományszervezés is előkelő helyen
szerepel) mondhatni, rendszeres kapcsolatot tart a hazai zenetudományi szakmával.
Publikációi révén szélesebb közönség-réteget céloz meg, ezáltal aktívan
hozzájárul ahhoz, hogy a külföldi kutatási területekről, eredményekről
legalább nagy vonalakban tájékozódhassanak az érdeklődők. E tekintetben
potenciális olvasóinak tekinthetők nemcsak a zenei szakemberek, hanem a
kulturális élet különböző területein érdekeltek is.
Első magyar
nyelvű tanulmánykötete 2004-ben látott napvilágot a Jelenkor Kiadó
gondozásában, a második pedig a Rózsavölgyi és Társa örvendetes gyakorisággal
megjelenő „musica scientia”
sorozat köteteinek újdonsága. A 13 írás (műfajukra tanulmány vagy cikk
megnevezéssel hivatkozik a szerző) voltaképp 14, mivel a Bevezető sem
csupán afféle „előszó”, hanem mintegy ráhangoló a folytatásra.
A rutinos
publikáló (a könyv hátoldalának tájékoztatója szerint négy monográfia mellett
az általa szerkesztett kötetek száma 12) tudományos pontossággal „elszámol” a
részletekkel, feltüntetve az egyes írások korábbi megjelenéseinek
helyét-idejét, néha utalva arra is, hogy változatlan vagy némiképp átdolgozott
verziót kapunk kézhez. A tanulmányok elrendezésénél nem a megírás
időrendjét követi, hanem tematikus szempontból csoportosít: a könyv elején
két fejezet az elméleti bevezetés funkcióját tölti be, majd időrendi
csoportosításban sorjáznak az „elemzések”: a klasszikus és romantikus korszak
művei után (4 fejezet) Bartók-művekre irányítja a figyelmet (2
fejezet), majd szám szerint a legtöbbet (5 fejezet) kortárs szerzőknél
időzik (Kurtág György, Pascal Dusapin, Eötvös
Péter, F.-B. Mâche, és más kortárs szerzők
műveinek elemzésével).
Egy tanulmánykötet
tekinthető olyan albumnak, amelyben alkotói „önarcképek” sorjáznak, tehát
olyan „lenyomatok”, amelyeket időtállóan maradandó értékűnek vállal a
szerző. Értékelhetjük legkedvesebb (legeredményesebb) szellemi gyermekei
tablójának is. Éppen ezért némi fenntartással olvastam bevezetése zárszavát:
„szükségesnek érzem, hogy bizonyos praktikus kérdésekben figyelmeztessem az
olvasót. Tárgya ellenére e könyvben nincs semmi regényszerű, és
valószínűleg sosem kerül arra sor, hogy egységes ’elbeszélésként’,
eposzként – vagyis lineáris módon – olvassák.” Végigolvasni ugyanis nemcsak
eposzt (regényt) szokás, hanem akár elbeszéléskötetet is, függetlenül attól,
hogy milyen elrendezésben szerepelnek a gyűjteményben. És ebben a
„figyelmeztetésben” benne foglaltatik egy olyan lehetőségnek a
felkínálása, amelyet aligha tartok elfogadhatónak szellemi termék esetben:
mintha bíztatná az olvasót a szelektálásra. (Feljogosítani meg aligha kell,
hiszen az érdeklődés eleve feljogosít a szabad – sorrendi – válogatásra.)
Értem persze az
„aggodalmat”, amennyiben attól tart, hogy kellő háttér-ismeretek hiányában
némely írás „nehezen emészthető”. Ezzel viszont aligha kell(ene) foglalkoznia, hiszen e magyar nyelvű olvasnivalóval
felbecsülhetetlen szolgálatot tesz az elvontabb témákhoz vezető út
járhatóvá tétele érdekében.
Előrebocsátom: ha nem
is „eposzként”, de lineárisan végigolvastam a könyvet. Tettem ezt annak
ellenére, hogy személyes érdeklődésemet követve lett volna kedvem másfajta
sorrendhez. De szolid jártassággal rendelkezve mindabban, amit a könyv már
címében is ígér, önként vállalt „tiszteletadással” követtem a szerzői
sorrendet. Utóbb kiderült: nem volt ez rossz választás! Sőt!
Először is:
lenyűgöző az a szakirodalom-ismeret, amelyről az írások
tanúskodnak. Ráadásul oroszlánrésze idegen nyelvű, és éppen az idézetek
révén válnak fontos bekezdések „közérthetővé” – immár magyarul. És
észrevehetjük azt is, hogy néha terminológia-alkotásra kényszerül Grabócz (ilyenkor korrektül „elszámol” a többnyire francia
nyelvű eredetivel). Ugyanitt érdemes megjegyezni, hogy talán érdemes lett
volna e könyv kedvéért „egyszerűsíteni” a jegyzetanyagot. Ha a kétségkívül
gyakran hivatkozott könyvekből összefoglaló irodalomjegyzéket tüntet fel,
elég lett volna rövid hivatkozás a lap alji jegyzeteknél a vonatkozó publikáció
oldalszámára. (Merthogy a „lásd” utalásoknál kicsi a valószínűsége, hogy
az olvasó „utánamegy” a szerző számára forrásanyagot jelentő
kiadványoknak.) Hasonlóképp praktikusabb lett volna függelékben elhelyezni az
egyes írások korábbi megjelenésére/megjelenéseire vonatkozó adatokat is: úgy az
olvasó könnyebben tudná rekonstruálni megírásuk időrendjét – amelyben több
körülmény is szerepet játszott. Így is „összeolvasható”, hogy közülük többet
felkérés hívott életre (egy-egy konferencián, szimpóziumon való megjelenésnél a
rendezvény tematikája jelentősen befolyásolja a publikálandót; eleve
számolni lehet a hallgatóság „összetételével”, tehát a szakmaiság viszonylag
magas szintjével, a rendelkezésre álló idővel és az illusztrációs
lehetőségekkel). Nem ritka jelenség, hogy a konferencia-előadások
később kibővítve (esetleg a felolvasás tapasztalatainak
figyelembevételével) kerülnek nyomtatásra – és ilyenkor van lehetőség a
kevésbé tájékozott érdeklődők számára olyan tájékoztató ismeretanyag
közzétételére, amelyet a szűk szakmai grémium nem igényelt.
Szembesülnünk kell
azzal a provincializmussal is, amely abból adódik, hogy nálunk a kortárs zene
háttérbe szorultsága immár hagyományosnak tekinthető. A felnövekvő
generációk számára újabb törésvonalakat eredményezhet, hogy a
térben-időben szinte felbecsülhetetlen szerzői tájékozódási (stiláris,
kötődési) lehetőségeknek a számbavétele lehetetlen némi
elméleti/informatív háttér-tájékoztatás nélkül. Ilyen meggondolásból
minta-értékű az a tudományszervező munkásság, amelynek eredményeképp Grabócz „első kézből” kapott információkkal épít
hidat a szerző/mű és potenciális hallgatósága között.
E tekintetben
viszont megnyugtató: nem tananyag Grabócz könyve, az
olvasónak első megközelítésben elég, ha a szemléletmódja tágul. Az ily
módon aktivizálódó érdeklődés minőségi változást képes eredményezni a
befogadói hozzáállásban, éppen a hallgató személyes „érdekeltségét”
erősítendő.
Hadd hivatkozzak
itt kitekintőleg Hollerung Gábor nagy
hagyományokkal rendelkező „Megérthető zene” koncertsorozatára,
amelynek egyes programjain bevezető ismertetést követően csendül fel
egy-egy kompozíció. Minden alkalommal ugyanaz az eredmény: a közönség a
magáénak érzi az ily módon „megismert” művet.
És hadd
hivatkozzak Réz Andrásnak arra a visszatérő megjegyzésére, amellyel
időről-időre szembesíti a Müpa
filmklubjának látogatóit: ugyanazt a filmet nézzük – és mindenki „mást lát”, a
korábbi élmény- és ismeretanyagának birtokában. Hasonlóképp lehetünk/vagyunk a kortárs
kompozíciókkal is, amelyek némelyike egyszerűen lenyűgöz (talán
anélkül, hogy tudnánk, miért-mivel), míg mások hallgatása során fogódzókat
keresünk/találunk, amelyek segítségével beemelhetjük őket hangzó
emlékképeink tárházába.
Visszatérve a
jegyzetanyagra: rendkívül hasznos, hogy amikor valamely külföldi szakirodalom
hozzáférhető magyar fordításban, akkor azt is feltünteti a szerző. A
magyar nyelvű irodalomra való hivatkozások néha a teljesség igényével
készültek (több kiadás feltüntetése), máskor csak az szerepel, amelyet Grabócz használt idézet forrásául. (Az utánaolvasásra
vállalkozó szívesen látna egységes irodalomjegyzéket.)
A
tanulmánygyűjteményt végigolvasó számára fontos
tanulság: Grabócz számára Ujfalussy
József munkássága életreszóló inspiráció forrása
maradt – miközben nálunk szakmabeli generációk nőnek fel anélkül, hogy
olvasnák (anyanyelven hozzáférhető) munkáit. Grabócz
érdeme, hogy legalább a közvetítése által a nemzetközi szakma is értesülhet a
méltatlanul feledésbe merült életmű jelentős gondolatairól.
Miközben Grabócz hálás és hűséges egykori zeneakadémiai
tanárainak (többükre név szerint is hivatkozik), az új elméleti irányzatok
iránti elkötelezettsége néha mosolyogtató megállapításokra készteti. Az „új”
értékeléséhez (hagyományosan bevett) „leértékelő” minősítéssel járul
hozzá a „régi” szemléletmódok képviselőit illetően (a hagyományos muzikológia képviselői … kétségbeesetten igyekeztek
fellelni … a klasszikus struktúrákat).
Az újdonságok
iránti nyitottságra való inspirálás nemes gesztusa elismerést érdemel, ám
elgondolkoztató, hogy megannyi új tudományos megközelítésnek mennyi a
gyakorlati haszna, amennyiben nem jut el az előadókhoz. (A toposzok és
azok narratív szerveződésének feltárásán alapuló új megközelítés
eredményei a zenei elemzésben – ebben a fejezetben olvashatjuk: „A
stílusismereti és történeti, elemzési kompetenciák rekonstrukciója segítségével
könnyebben végezhetjük el egy zenemű
hangszeres vagy vokális interpretációinak összehasonlító értékelését.”)
Fontos lenne, hogy – nemzetközi viszonylatban – az új elemzési módszerek,
szempontok legalább akkora nyilvánosságot kapjanak (az előadók körében
is), mint a gyakran leértékelt régiek, hogy tényleges hasznosságukat
illetően vizsgázhassanak a gyakorlatban.
Azért is lenne
rendkívül fontos a narratív program, szemiotikai modell (négyzet) és hasonló
kifejezések mielőbbi „beemelése” a szakmai terminológiába, hogy a
gyakorlatban vizsgázhassanak az elméletek, módszerek – és amennyiben többletet
jelentenek a korábbi elemzésekhez képest, széles körben terjedjenek.
Ilyen
lehetőségekhez kínálnak mintapéldát Grabócz
történeti elemzései. A kortárs kompozíciókat illetően, a magyar olvasó
számára rendkívül tanulságos az a két írás, amely Kurtág György zenéjével
foglalkozik. A 9. írás címe: Bevezetés a kifejező stílusok tipológiája Kurtág
György korai műveiben (op. 1 – op. 11), a 10-é pedig: Gesztus és
műfaj. A járás toposza és annak kibontakozása Kurtág György
életművében (op. 1 – op. 44). Mindkettő zenei anyaga többé-kevésbé
ismertnek tekinthető, illetve könnyen hozzáférhetően
megismerhető.
A 9. cikk egy
konferencia-előadás írott változata. A rövid tételek beható-részletes
elemzése, a tipológiai vizsgálatok követése képes volt felébreszteni a
(kotta)olvasói aktivitást. Kiváltképp, mivel a szempontok sűrűjében
valamiféle dialógus-késztetést is érezhetni. Azt olvasva, hogy több tételben
(sőt, több opuszbeli tételben) utolsó hangként
szólalt meg a korában „kispórolt”, szebben fogalmazva: „célzott és várt”
végső, 12. hang, nevezetesen a cisz, egy másik elemzést végigolvasva
önként kínálkozott a kérdés: itt melyik hang lett a „kivételezett 12.”?
A 272. oldalon jól
olvasható az op. 6/c Szálkák cimbalomra nyitótételének kottája. A tanulmány IV.
fejezetében található részletes elemzés három táblázatban (299-301. oldal)
szemmel láthatóan minden hanggal, gesztussal stb. „elszámol”. Szeretetteli
közeledés a zenéhez: a kottakép által. Az „utánaszámoló” felfedezi: a 12. hang
ezúttal a d hang. Elemzés közben fokozódik az érdeklődés – amíg az 5.
ütemnél nem következik tanácstalanság: Olvasom: „9 hang (+2 a 4. ütemtől) =11”
– ami papíron szép, ám a kottapéldához visszalapozva csak 10 hangot számlálok! Ettől
kezdve már kihívás a kotta és a táblázat „szembesítése” – és kimagyarázható
„ellentmondások” sorjáznak. Az utolsó ütemként feltüntetett hangról a táblázat
kommentárja elárulja: „zárás a mély regiszterben (a kiinduló „e” hangra
érkezve) – ugyanakkor „a tizenkét hang használata” feliratú sorban ez a
kezdő (1.) hang a 12. sorszámot kapta (a d-hang a 15. ütemben a „váratlan
és energikus zárógesztus” mély kezdőhangja). Talán definiálni kellett
volna a sorszám-elrendezést, ami a tétel kezdetén nyilvánvaló volt? És ha kevés
lett volna ennyi tanácstalanság: a 45. jegyzet arról tudósít, hogy „a
tizenkettedik hang csak az A szakasz közepén és az Cb
szakasz legvégén jelenik meg.” Nemcsak a kottában találtam további d hangokat
(amely a tétel kezdetétől a 12-ként megszólaló hang), hanem megtaláltam
feltüntetve a „kérdés-válasz” sorban is.
Előadásnál a
kivetített kottaképek-ábrák pontos-részletes követésére általában nincs
lehetőség. Írásbeli megjelenésnél alapkövetelmény az egyértelműsítés!
Ugyanakkor ez az elemzés megfogalmaztatja azt a félénk kérdést is, hogy a
komplexitás szempontja elegendő-e a minuciózus elemzésekhez…
A két évtized
során keletkezett írások közül kiválasztott 13 közül többnek olyan a
felépítése, hogy először általános tudnivalókkal látja el az
érdeklődőket, utána következik elemzés. Az utóbbi gyakran mondatba
foglalása a kottában (ábrákon) látottaknak – ugyanakkor a táblázatok gyakran
inkább az elemzés komplexitását illusztrálják, nem pedig a mondandót teszik
szemléletessé.
Érthető, hogy
az elemzések sorában megkülönböztetett helyet kaptak francia kortárs
szerzők munkái. Mit tagadjam: irigyelhetőnek tekintem őket,
amiért elhivatott elemzőre-ismertetőre találtak. Konkrétan azt
sajnálom, hogy azoknak a kortárs magyar kompozícióknak nem jut hasonló
történészi-esztétikusi-analitikusi figyelem, amelyek szerzője hasonlóképp
zenén kívüli jelenségek által is inspirált, és/vagy olyan stiláris útra lépett
(akár csak egyetlen kísérlet erejéig), amelyen külföldi kortársai járnak, ám amelyről
útjelző hiányában – pusztán a kompozíció végighallgatása által – aligha
lehet tudomásunk…
A tekintetben is
fontos Grabócz Márta kötetének megjelenése, hogy
ráébresztheti a muzsikus-szakma kisebb-nagyobb hatósugarában élőket és
munkálkodókat, hogy érdemes megtartani a szakkönyv-olvasás gyakorlatát abban a
korban is, amikor megannyi – korábban elérhetetlen, az egykori könyvtárközi
kölcsönzést kiterjesztő – lehetőség kínálkozik a világháló
jóvoltából.
Fittler Katalin